A Jó Pásztor, 1959. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)
1959-09-25 / 39. szám
A 76 PÁSZTOR 7. OLDAL — És az én cudar béresem mégis csak azt fogja mondani, hogy nem hallotta. Most látom, hogy a jószág nincs ellátva s ő mégis elment. Rendszerint át szokott menni a közeli pásztorokhoz tereferélni. Hát hiszen, ha elvégzi a dolgát, nem bánom . , , Ugyan ne fecsegjen olyan sokat, — vágott szavába a rendőrkapitány. — Maga nem a béresnek, hanem annak a bizonyos jó ismerősének sipolt, aki az imént itt volt. — Isten ments, — szabadkozott a csapiáros. — Hogy gondolhat ilyet rólam a kapitány ur? Ezalatt a két pandúr, kiket a kapitány kiküldött, előre sietett a sötétségben. De bajos volt elérni a rablót, aki a sipolásból bizonyosan kivehette már, hogy veszély fenyegeti őt. Nagyon messzire nem is mehetett a két csendőr, mert attól kellett félniök, hogy eltévednek a sötétségben. Egyszerre csak valaki felugrott előttük s futva egy perc ‘alatt el is tűnt a sötétségben. — Utána! — kiáltott az egyik pandúr. — Soh’se törd magadat, — mondotta a másik. — Úgy se érjük el. Legfeljebb azt nyerjük, hogy eltévedünk. Legjobb lesz visszamenni. Most még látjuk a csárda ablakain kipirosló gyertyafényt. A másik hajlott a szóra s mindketten visszafelé indultak. Csakhamar felugrott előttük megint valaki s elfutott. . —Nini, — szólt az egyik pandúr. — Úgy látom, a csárda rablókkal van körülvéve. Tyü! siessünk vissza, mert még itt hagyjuk a fogunkat. Visszafutottak mindketten a csárdába s jelentettek a kapitánynak a tapasztaltakat. -— Tudtam én, hogy a kocsmáros ludas, — mondotta a kapitány. — De nem kell mutatni, hogy átlátunk a szitán. Mindenki legyen csendesen, de elaludni nem szabad. Kiki legyen ébren, hogy mindjárt az első szóra készen legyen. Tiz óra után a kocsmáros jó éjszakát kivánt vendégeinek és visszavonult. Mindárt rá a rendőrkapitány is .kiosont az udvarra s kifelé figyelt a sötétségbe. A kocsmáros ezalatt a pajta mögött-szót váltott a rablók egyikével. — Tehát csak hatan vagytok? — kérdezte. — Többen nem jöhettünk. Hányán vannak azok ott bent? — Lesznek mindössze vagy kilencen, a vargát nem ^számítva. Szavaikból kivettem, hogy többen a felső Urablótanyán visszamaradtak őrség gyanánt. És akik ' itt vannak, mind válogatott férfiak. IÁ — Nem baj, elbánunk velük, ha érdemes. Mit gon. dőlsz, vSn-e annál a fiatal urnái sok pénz? — Lennie kell, mert pénz nélkül aligha kap ilyen , vállalkozásba. Az ilyesmihez sok pénz kell. í — Annál jobb, ha sok van nála. Ha a pandúrok jászét vannak osztva, akkor könnyebben bánunk el ve- I 'lük Erre legyen hát fő gondod. Láss hozzá, hogy mindenki lefeküdjék. * — Mondanék én neked valamit, — szolt a kocsmáros. c— Hadd halljam. Meg akarjátok ölni azt a fiatal urat? — Eszünk ágában sincs. Őt kímélni fogjuk, de nem a pandúrokat. Ha ezek mind harcképtelenkké lesznek téve, akkor majd elkezdünk alkudni. Majd akkor megszabjuk az összeget, melyet nejéért le kell tennie. Azt a nőt igazán már nem akarjuk tovább magunkkal hurcolni. Eddig is nagy teher volt ránk nézve. Nem is hiszi senki, mennyire gátolva vagyunk általa a szabad mozgásban. Csakis azért tartottuk eddig, mert gazdag váltságdíjra számítunk. És ha a fiatal nő szavainak hinni lehet, százezreket kaphatunk érte. Akkor aztán mindnyájunkén segítve lenne és te aztán bemehetnél a faluba lakni és még biró is lehetnél, mert mindeddigelé becsületes embernek tart mindenki. — Nem igen, — mosolygott a csapiáros. — A kapitány keresztül lát a szitán és már is azzal titulált, hogy gazember vagyok. — Hát ezzel csak igazat mondott, — válaszolt a betyár. — De most eredj be a házba és lehetőleg oszd széjjel a pandúrokat. A kocsmáros visszaosont a házba. A pitvarban a kapitány ismét rátámadt. — Kivel beszéltél az imént, te akasztófára való, te? — Én? Senkivel. — Csak nem a sertésekkel társalogtál? — Hát bizony a magamféle még a sertéseivel is beszélhet, ha más nincs. — Hazudsz! — támadt rá a kapitány. — A másiknak a hangját is hallottuk. És most mars be a szobába. A kocsmárost betuszkolták, a kapitány pedig előkapott egy lámpást s többed magával hátrament az istálló felé. De már akkor senkit sem találtak ott. A betyárnak volt annyi esze, hogy elillant,. Annyi azonban bizonyosnak látszott, hogy a kocsmáros összeköttetésben áll a rablókkal, s bizonyára tudni fogják, hol tartják ezek Lorántffynét. Visszatértek a vendégszobába s elővették a hamis csapiárost. — Te bitang te! — kiáltott a kapitány. — Ma este már kétszer rajta kaptunk, hogy beszéltél a betyárok egyikével. Ezek bizonyára terveznek ellenünk valamit. De most ütött az utolsó órád, ha mindent be nem vallasz. E fenyegetés előre bocsátása után a kapitány négy embert kiállított őrnek a ház körül, a pitvarban pedig felakasztotta az égő lámpást, hogy ezáltal biztosítva legyenek minden meglepetés ellen. Majd ismét a csapiároshoz fordult: — Vallani fogsz-e? — Nincs mit vallanom, kapitány ur. — Azt mondd meg, hol van jelenleg a betyárok rablótanyája? — Az talán jobban tudja, — mutatott a csapiáros a vargára. — Én tőled kérdezem. — Mondtam már, kapitány ur, hogy én semmit sem tudok. Én az ilyenbe nem avatkozom. — No, jó, — mondotta a kapitány félelmes nyugalommal. — Megismered te most a magyarok istenét. Az egyik pandúrhoz fordulva, hozzátette: — Vezesd elő a lovadat. — Te bitang, — szólt a csapiároshoz —, lófarkhoz köttetlek, ha be nem vallód, hol van a rablók tanyája. A csapiáros hallgatott, mert még mindig csak puszta ijesztgetésnek vette mindezt. A pandúr a következő percben jelentette, hogy a iova elő van vezetve. — Fogjátok meg hát ezt a himpellért s kössétek a ló farkához, aztán vadítsátok meg. A pandúrok közül többen megragadták a kocsmárost, ki kézzel-lábbal kapálódzott, de mindez semmit sem használt; oda hurcolták biz ő kelmét a lóhoz és a farkára rákötötték. A tüzes állat, amint a szokatlan kölöncöt érezte, már előre is félelmesen ágaskodott s ki is rúgott, oldalba találva a kocsmárost, ki rémületesen felorditott. — Vallani fogsz-e? — kérdezte a kapitány Mindent elmondok, csak oldozzanak le, — könyörgött a csapiáros. Leoldozták és ismét bevitték a szobáb • — Hol van hát a rabló-tanya? — kérde; te a rendőrkapitány. * ♦""H — Malomszögnél. — Vájjon a nagyságos asszony is ott van-e? — Nincs éppen a tanyán, hanem a malomszögi csárda kamrájába van zárva. — Igaz ez? — Úgy éljek, ahogy most igazat mondtam. — Jól van, — szólt most a kapitány elégülten. — Velünk fogsz jönni a malomszögi csárdához. Jaj lesz neked, ha rájövünk, hogy bennünket lóvá akartál tenni. — Menjünk hát azonnal, — szólt Elemér türelmetlenül. Most igy szólt a korcsmáros: — Hát az a nyomorult varga büntetlen maradjon? Az még a betyároknál is rosszabb. — Ne félj semmit. Majd rá is kerül még a ser. Most egyébb dolgunk van. Mindenki gyorsan lóra ült, a korcsmárost és a vargát az előbbinek a kocsijára ültették, s a pandúrok által körülvéve megindultak. LVI. FEJEZET Újabb küzdelem Jó félóra múlva világosságot pillantottak meg a sötétségben. — Ez-e a malomszögi csárda? — kérdezte a kapitány. — Az! — felelt a korcsmáros. A menet most megállapodott. — Hogy a csárda ki van világítva, ez előttem gyanús, — mondotta Elemér. — A rablók nyilván itt vannak mind. — És engem agyon fognak ütni, ha megtudják, hogy én árultam el őket, — szepegett a csapiáros. — Eresszen el engem, kapitány ur. — Ohó. Várjunk csak még, — felelt a kapitány. — Még nem tudjuk, úgy van-e minden, amint mondtad. — Istenemre, úgy van. A rendőrkapitány most elkezdett tanakodni Elemérrel a teendőkről. Ha csakugyan itt vannak a betyárok, akkor bizony igen nehéz és véres küzdelem után fognak csak a házba benyomulhatni. A csapiáros szolgálatkésznek akarta magát mutatni s igy szólt: — Tudják mit urak? Majd én oda megyek és zörgetek. Az urak addig vonuljanak félre. így legkönynyebben megtudhatjuk, vájjon itt vannak-e a betyárok. — Nem jó lesz! — szólt közbe György. — Ha a fickót egyedül beeresztjük, még valami huncutságot csinál ott benn. — Ez bizony kitelik tőle, — vélekedett a kapitány. — Ám ha bennem nem bíznak, akkor csak menjenek maguk, de biztosítom, hogy be nem jutnak. A kapitány tanakodni kezdett Elemérrel, végre is abban állapodtak meg, hogy a korcsmárost előre küldik, két pandúr az uj védelme alatt utána lopózkodik és szemmel tartja. A korcsmáros tehát oda lépett az ajtóhoz s be akart nyitni. Az ajtó zárva volt. Most tehát az ablakhoz lépett és dobolt rajta. Senki sem mozdult a szobában. Belátni nem lehetett, mert pokróc volt akasztva az ablak elé. Újabb és még erősebb zörgetésre végre kecmelődés hallatszott ki a szobából. Valaki félrelebbentette a pokrócot. Felnyitotta az ablak egyik szárnyát s kiszólt: — Ki van itt? — Én vagyok . . . nem ismerszt rám a hangomról? — Te vagy Bugyii? (Ez volt a csapiáros csufneve.) — Mit akarsz? — Bocsáss be. — Mondd meg, hogy mit akarsz? — Majd ott bent megmondom. Nyisd ki az ajtót. — Olyan nincs, — rázta a fejét a másik. — Talán bizony nem bízol bennem? — Bizalom ide, bizalom oda — nem nyitom ki. Nem szabad most beereszteni senki idegent. — Csípjen meg a kánya, hát idegen vagyok-én? — Hamis vagy. — Ki mondja azt? Vigyázz magadra, Kajla, mert majd velem gyűlik meg a bajod. — Majd ha fagy! — clörmögte a másik és bezárta az ablakot. Bugyii dühösen kopogtatott rajta. — Bocsáss be, mert baj lesz. Mondani akarok neked valamit. — Majd holnap, de nem ma! — volt a gúnyos válasz. Hasztalan volt minden, az ajtót nem nyitotta ki, de még az ablakot se többé. Bugyii most visszatért a többiekhez. — Meg kell hát ostromolni a csárdát! — szólt most a kapitány. — Előre fiuk! Négyen neki megyünk az ajtónak, egy az ablaknál foglal állást, nehogy ott kiugrálhassanak, hárman pedig megkerülitek a házat, nehogy hátul kiszökhessen valaki. — Szabad egy megjegyzést tenni? — szólalt most meg a komornyik. — Beszélj! —mondta neki Elemér. — Attól tartok, uraim, hogy rosszabbá tesszük a helyzetet azáltal, ha erővel támadunk a csárdára. Ha a nagyságos asszony csakugyan itt van, akkor a végső esetben talán meg is ölik a betyárok, ha látják, hogy mi erősebbek vagyunk, a— De ime láthatják, hogy szép szerével nem tudunk bejutni, — jegyezte meg a kapitány. — Kerítsük be a csárdát s várjuk be, mig kivi'ágosodik, — ajánlotta György. — A betyároknak akkor elő kell jönniök. Vagy tegyünk úgy, mintha Ámennénk. A betyárok akkor is azon lesznek, hogy elosonjanak. A rendőrkapitány éppen fontolóra vette ezt, midőn egyszerre lárma hallatszott a ház mögül. — Szöknek a betyárok! — kiáltott Elemér. Most tehát gyorsan kellett cselekedni. A rendőrkapitány egy embert az ablakhoz, kettőt az ajtóhoz állított, a többiekkel pedig a ház mögé sietett ott levő embereinek segítségére. Ott már javában folyt a dulakodás. Hogy hányán lehettek a rablók, azt a sötétségben nem lehetett kivenni, — de többen lehettek, s ugyancsak vagdalkoztak maguk körül. Ki fokossal, ki késsel dolgozott. Kiabálás, dühös agyarkodás, szitok, hallatszott a sötét éjben. A kapitány harmadmagával belevegyült a küzdelembe. Egy-egy sebesült már a földön fetrengett. Az elkeseredés oly nagy volt, hogy még ott is pandúr és betyár egymást fojtogatta. A betyárok mégis kivágták magukat, s kettőnek kivételével, kik a földön maradtak, odébb álltak a sötétségben. Úgy látszott, hogy egy hátulsó ajtón szöktek ki a csárdából. Ezt a hátulsó ajtót tehát meg kell keresni s meggátolni, nehogy valamennyien kiszökhessenek. Az ajtót végre megtalálták. Elemér rögtön be akart nyomulni. — Az Istenért, ne menjen! — tartotta őt vissza a kapitány. — Nem lehet tudni, vannak-e még bent betyárok. És ha vannak, azok bizonyára lövöldözni fognak. Már most úgy teszünk, hogy ezt az ajtót megszállatjuk két pandúr által, mi pedig elől fogunk benyomulni. Úgy is tettek. Ahogy a ház elejére vissza akartak kerülni, a hátulsó ablakból egyszerre lövés dördült el. György, vállához kapva, feljajdult. A rablók közül valaki kilőtt az ablakon s eltalálta őt. Elemér hozzá ugrott. — Eltaláltak? — kérdezte ijedten. t (Folytatjuk) Személyi hírek w ROOSEVELT ÉS ROOSEVELT A kongresszus törvényt hozott, amely tiszta vizet önt az Arizona államban levő hatalmas gátba. A törvény kimondja, hogy annak a gátnak neve “Roosevelt Dam” nem Franklin D. Roosevelt elnök, hanem Theodore Roosevelt elnök emlékét örökíti meg és hogy tehát a jövőben ne legyen félreértés, a gát uj nevet kap: Theodore Roosevelt Dam. LÜKBE ÉS ADENAUER A nyugatnémet köztársaság elnöki székébe Heinrich Lübke ült be és ugyanaznap Adenauer kancellár megünnepelte 10 éves hivatali jubileumát. A hét kgjebh vicce Az iskolában a tanító megkérdezi, ki tud jó hasonlatot mondani a kommunista életformáról. Gyurika feláll és ezt mondja: — A kommunista élet olyan, mint egy nagy kert, telistele csodálatos virágokkal. — Nagyon jól van — mondja a tanító. — Hát te, Ferike? — A kommunista élet olyan, mint egy nagy áruház, telistele szebbnél szebb játékokkal. Az utolsó padban jelentkezik 'Pistike. — A kommunista élet olyan, mint a hajó a tengeren. — Hajó a tengeren? Hogy érted ezt? — Hol jobbra dől, hol balra dől, az embernek felfordul tőle a gyomra és nem lehet kiszállni belőle. Egyesiül Memzetek Összeült az Egyesült Nemzetek nagygyűlése. Elnökké megválasztották Belaunde perui delegátust. Az elnök megnyitó beszédében azt mondta: “Adja Isten, hogy ez a gyűlés a béke gyűlése nevén menjen át a történelembe.” Ugyanakkor Kruscsev is annak a reményének adott kifejezést, hogy béke lesz a világban és senkisem fogja megtámadni az orosz gyarmatbirodalmat, amelynek véglegesen tagjai a középeurópai csatlósországok. A “magyar üggyel” az Egyesült Nemzetek nagygyűlése nem foglalkozik. SZERENCSEFIA CAPE CANAVERAL — Kruscsevet szereti a szerencse, szinte tapad hozzája. Ugyanakkor, amikor Kruscsev ujja elér a Holdig, itt megint dugába dőlt egy rakétarobbantási kísérlet. Egy 1500 mérföldes Jupiter, melynek acél orrában egerek és békáik voltak, felrobbant 1000 láb magasságban a kísérleti állomás felett, a kis állatok légüri missziója elmaradt. Wernher von Braun, a rakétakisérletek fő vezetője, azt mondja, hogy jóval elmaradtunk az oroszok mögött a rakétatechnika terén. Tehetség van itt bőven, mondta, pénz kell, sok pénz, legalább két szerannyi, amennyit most költünk rakétamunkára. Irta: TÖLGYEST MIHÁLY SZÉP ILONKA SZERENCSE JE
