A Jó Pásztor, 1959. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)

1959-02-06 / 6. szám

A Tő PASZTOK

— Legyen nyugodt, — mondotta mintegy megnyugtatásul a lady. Az az ember nem fogja e ház küszöbét még egyszer átlépni. Elbántam vele annak rendje és módja szerint.

— Nagyon köszönöm, lady, de attól tartok, hogy lord Parley elé tolakodik majd az az ember.

— Ettől én nem félek. A lordot utói nem éri soha. De ha utolérné is, még az sem lenne baj. A lord sokkal nemesebben gondolkozik, semhogy ilyesmit elhigyjen s mindenesetre utálattal fordulna el az ilyen rágalmazótól.

Etelka jól szinlelt szomorúsággal horgasztá le fejét.

— íme, amitől féltem, az bekövetkezett. Fivérem olthatatlan gyűlöletében nem riad vissza semmitől, amiről tudja, hogy nekem azzal kellemetlenséget okozhat. Gyűlöl engem határtalanul.

— És miért?

— Csak azért, mert attól a parasztnőtől, kit nőül vett, leplezetlenül kimondtam egyéni véleményemet. Azóta kigyót-békát kiált rám, s mindenféle rosszat akar rám kenni. Lám milyen jó volt, hogy idegen név alatt utaztam el ide. Most nem lenne nyugtom tulajdon fivéremtől, ki mindenkép ki akarja tölteni bosszúját rajtam.

A lady ezalatt igen sajátszerü pillantásokat vetett Etelkára. A figyelmes szemlélő kitalálhatta, hogy nem egészen őszinte Etelka iránt.

— Az igazat megvallva — úgymond — kezdetben megütköztem azon, hogy kegyed más nevet mondott be. Most azonban átlátom, hogy okosabbat nem tehetett.

Etelka még egyre méltatlankodott Nemeshegyi Ödön eljárása fölött.

— Nem értem ezt az embert, — mondogatta egyre. — Nem régiben még lábaim előtt hevert, szerelmet esküdve és azt tartva magára nézve vágyai netovábbjának, ha kezemet elnyerhetné. És most elárult. Hah, a nyomorult. Előre tudom, hogy keresni fogja a lordot . . . Elemér bizonyára jól kitanitotta őt.

— De hogy tudott igy megváltozni? — kérdé a lady.

— Bizonyosan pénzzel vásárolta meg őt Elemér. Nemeshegyiék fülig úsznak az adósságban. Fivérem bizonyára kifizette váltóikat s a fickó most mindenre képes. Meg vagyok győződve, hogy az útiköltséget is Elemértől kapta.

— Ez valóban csúnyaság lenne, — mondta a lady.

— Aki árulkodni képes, az minden más gyalázatosságra is képes.

A dolog kissé érthetetlen előttem, — szólt a lady, vizsga pillantást vetve Etelkára.

— Kedvesem, hagyjon most magamra, — szólt Etelka — Nagyon fel vagyok indulva. Ha kissé öszszeszedem magam, majd akkor minden elmondok.

— Nem értem, miért van annyira felindulva, — jegyezte meg csípősen a lady. — Ha nem igaz, amit Nemeshegyi állít, akkor egyszerűen vesse meg őt.

— Utálom őt, — kiáltott Etelka. — A nyomorult nem is érdemel egyebet. De kínosan érint, hogy éppen ő fordult ellenem, kitől legkevésbbé vártam. De mondom, hagyjon most magamra, később majd megmagyarázok mindent.

Lady Balmoral még egy kutató pillantást vetett rá s eltávozott.

Etelka még csak most engedett szabad folyást indulatának. Kezeit ökölbe szorítva, lihegő kebellel kiáltott: * lififlf

— Éppen most jönnek ezek, mikor azon a ponton állok, hogy gazdag és előkelő nővé legyek. Lord Parleyt ki nem eresztem karmaim közül. Meg fogom mutatni a ‘világnak, hogy Lorántffy Etelkából Parley lady lesz. De félek, hogy ez a gaz Ödön megsemmisíti büszke tervemet.

Izgatottan járt fel s alá a szobában.

— Nemeshegyi bizonyára keresni fogja a lordot, — mormogta magában. — Ettől ugyan nem félek, mert a lord nem hallgat a besúgókra. De félek lady Bahnoraltól. Ez a nő oly sajátságosán néz rám. Mintha inkább Nemeshegyinek hinne és nem nekem. Hej, meg vagyok győződve, hogy bősz fúriává változik, amint megtudja, hogy én vagyok a ház úrnője, ő pedig mehet. Tehát vigyáznom kell, mert két oldalról is veszedelmes ellenség fenyeget.

Ezalatt lady Malmoral is gondolkozott a dologról. .

— A lány nagyon meg van ijedve és az gyanús, — gondolta magában. — Nemeshegyi oly határozottan beszélt, mint akinek igaza van. Valaminek tehát kell lennie a dologban. Etelka alighanem elragadtatni engedte magát indulatossága által s olyasmit tett, amivel csakugyan a törvény szigora alá esett. És ő még arról is álmodik, hogy lord Parley nőül fogja venni. Ohó, naiv magyar leány, ezt el nem

éred soha. Én ki nem akarok innét vonulni. Nem akarok ugyan a felesége lenni, de itt akarok maradni s továbbra is úrnője akarok lenni e háznak.

Délben találkoztak.

— Nos, kedves Miss? — kérdezte a lady, — remélem, felzaklatott vére már lecsillapodott?

— Még nem egészen. A hitvány fickó árulása hihetetlenül felháboitott, — válaszolt Etelka. — Most átlátom, hogy hibát követtem el, midőn megmondtam neki, hogy Angliába jövök.

— Hibázni emberi dolog, — szólt lady Balmoral.

— Megbízott benne és ezért most lakolnia kell. De legyen nyugodt, Nemeshegyi nem árthat önnek.

— Ő nem is hanem annál inkább a fivérem.

— Attól ne féljen kedvesem. Lord Parley elég hatalmas ahhoz, hogy kegyedet megvédje mindenki ellen, még fivére ellen is.

— Gondolja, hogy szerelme irántam állandó lesz?

— Ez csak kegyedtől függ kedvesem, a kegyed gyöngédségétől, okosságától és elnézésétől.

— Elnézésemtől? — kérdé Etelka csodálkozva.

— Hogy érti ezt? Mikép lehessek én elnéző iránta, mikor ő nincs alávetve az én akaratomnak.

— De igen, — hunyorgatott szemével a lady.

— Ezt valóban nem értem, — mondotta Etelka.

— Kegyed kis bohó \ . . csakugyan teszi magát, mintha nem értené. Pedig nem hiszem, hogy a férfiak gyöngéit ne ismerné, mindegyik szeret egy kicsit kirúgni a hámból. Az a pont az, amiben elnézőnek kell lenni. Nem szabad szemrehányásokat tenni soha.

Etelka bámulva nézett rá.

— Igen, igen, kedvesem. Ha ezt jól fel fogja fogni, akkor nem kell félnie, hogy valamikor a rövidebbet huzza. Erre elő akartam kegyedet készíteni, hogy tudja magát mihez tartani.

—Mikor érkezik vissza a lord?—kérdezte Etelka.

— Három nap mülva itt lesz, kedvesem. Hiszen már tegnap adtam ezt tudtára kegyednek.

— Ah igen, emlékszem már. Nos, akkor hát majd beszélek vele.

— Miről ? — kérdezte lady Balmoral élénken.

— Arról, hogy elmenjünk innét. Nem akarok Londonban maradni.

— De ugyan kedvesem, hova gondol?

— Át akarok menni Irlandba, ott sokkal kellemesebb az élet, mint ebben a ködös városban.

Lady Balmoral hallgatott. Mindenesetre csodálatosnak találta, hogy Etelka most egyszerre ködösnek találta London légkörét.

— Ugylátszik, mégis fél a kedves — gondolta magában. De csak azért se egyezem bele, hogy Irlandba menjenek. Oh én már tudom, hogy engem lerázni szeretne a nyakáról. De csak azért se engedem magam. Ha ők átmennek, én is velük megyek. Megkérem a lordot, hogy ez egyszer engem is vigyen magával.

Ezalatt Ödön szorgalmasan barangolt a város utcáin, azzal a reménnyel kecsegtetve magát, hogy hátha mégis megpillanthatja Etelkát.

így telt el néhány nap, természetesen eredménytelenül. Most az a gondolata támadt, hogy hátha Etelka a város külső részeiben lappang*?

Ödön mindenekelőtt tanulmányozta gondon környékét s tudakozódott, merre lakik sűrűbben az inteligencia.

Azt a felvilágosítást nyerte, hogy Queenstownban. Ámbár Londonhoz tartozik ez is, de egész különálló város, szépen kultivált vidékkel és élénk forgalommal.

Ödön egy egész napot töltött itt s bebarangolta a várost. Itt sem talált semmit. Estére nagy bosszúsan vissza is akart térni Londonba, de az a kellemetlenség esett meg rajta, hogy lekésett az esti vonatról.

Pedig ő minden áron vissza akart térni, kocsit nem kaphatott, mert az angol bérkocsisok este nem igen szeretnek elcsigázott lovaikkal még egy fuvart vállalni.

A vendéglős, akinél étkezett, azt a tanácsot adta neki, hogy menjen gyalog.

— Oh azt nem tehetem, — felelt Ödön élénken.

— A város igen messzire van, azonfelül az utat sem igen ismerem.

— Majd adok melléje egy embert, vezetni fogja. Megbizhatik benne, igen jóravaló.

Ezt mondva, mindjárt el is futott. Útközben többször visszafordult s intett Ödönnek, hogy csak várjon, mindjárt visszatér.

Néhány perc múlva csakugyan visszatért egy szikár hórihorgas ember társaságában. Ilyen magas embert Ödön még sohasem látott.

— Itt a vezető, — szólt a korcsmáros. — Fél fontnál többet nem kér. Ami valóban nem is sok. Máskülönben pedig igen jámbor ember és a megtestesült becsületesség. Egész nyugodtan rábízhatja Magát.

Ödönnek azonban csepp bizalma sem volt hozzá s kijelentette, hogy nem tér most vissza Londonba, hanem itt marad éjszakára.

— Meg fogja bánni, — mondta a vendéglős. — Nem fog tudni aludni, mert mindenütt töméntelen sok féreg van. Már csak bevallom az igazat.

Ödön megrázkódott. A bogaraktól való félelem csakugyan arra indította őt, hogy visszatérjen Londonba.

— Jól van hát — szólt az óriáshoz. — Ön vezetőm lesz. Megadom a kért félfontot, de azontúl nem adok semmit. Borravaló nálam nem járja.

Az óriás csak egyet vigyorgott, aztán intett a vendégnek, hogy: mehetünk.

Útjuk a Themse partján vezetett tova, Ödön kissé furán érezte magát s többször megtapogatta oldalzsebét, melyben töltött revolvere volt.

A vezető, hogy jobban teljék az idő, mindjárt beszélgetést kezdett. Első kérdése volt:

— Hova való ön lord?

— Magyar vagyok, — felelt bizonyos nyomatékkai Ödön, hogy ezáltal imponáljon az angliusnak.

— Ah, a magyarok igen rokonszenves nép. Egyik jó tulajdonságuk az, hogy szeretnek utazni. Uraságod is bizonyára kedvtelésből utazik.

— Biz ezt nem mondhatnám.

— Ön tehát üzletember?

Ödön türelmetlen mozdulatot tett s rendre akarta utasítani, de ezen a magányos vidéken nem volt ehhez bátorsága.

A kérdést tehát egyszerűen válasz nélkül hagyta. Ez annak a jele volt, hogy nem óhajtja a beszélgetés folytatását, az óriás azonban ezt nem látszott megérteni s tovább folytatta a kérdezősködést.

— Volt-e már lord Londonban?

— Most vagyok itt először, és talán utoljára is, — válaszolt Ödön mogorván.

' — Miért, lord? Talán nem jól érzi magát itt?

— Nem bizony, kivált most. Nem tud ön jobb utat? Itt a viz mellett nagyon hűvös van és nagy a köd.

Az óriás felkacagott.

— Lássa lord, mi ezt fel se vesszük, mert már megszoktuk.

— De legalább lehetne rám annyi figyelemmel, hogy más utón vezetne.

— De ott is van köd, lord. És úgy látom, most még egyre sűrűbb lesz.

Ödön aggódni kezdett.

— Akkor inkább forduljunk vissza, — mondotta. — Útleírásokban olvastam, hogy nagy köd alkalmával sok fosztogatás történik.

— Ez igaz. Én azonban jól fel vagyok fegyverkezve. Van nálam revolver, két kés és egy lasso.

Ödön már hallotta hírét annak a lassónak s tudta azt is, hogy leginkább Amerikában szokták ezt használni.

— Ön talán amerikai? — kérdezte.

— Az vagyok. Három év óta vagyok itt s meglehetősen ide szoktam. De van-e önnek is fegyvere?

— Van bizony, — válaszolt Ödön nyomatékosan s mindjárt elő is vette revolverét; ezt nyilván oly célból tette, hogy amennyire annyira sakkban tarthassa ezt, az embert, akihez most már igen kevés bizalma volt.

— Bizonyára pénz is van önnél lord, hogy igy felfegyverezte magát!

Ezt a kérdést Ödön természetesen válasz nélkül hagyta.

— Nem bízik bennem? haha, — kacagott fel a vezető. — Hát oly rossz embernek néz engem?

E szavaknál rászegezte tekintetét. Ödönnek szinte borsódzott a háta. Úgy rémlett előtte, mintha egy ragadozó vadállattal állana szemközt.

— Én ugyan jó társaságba keveredtem, — mormogta magában.

Az óriás most a revolverre vetetet szemét:

— Mutassa csak, lord, — mondotta.

— Miért? — kérdezte Ödön meglepetve. — Mit akar vele ?

— Csak meg akarom nézni, szép-e, mert én az ilyenek iránt igen érdeklődöm.

Ödön fejét csóválta, de ki nem adta kezéből a revolvert. A következő percben fényt pillantott meg.

— Az talán már London? — kérdezte megkönynyebbülve.

— Oh dehogy, — kacagott fel a vezető. — London még nagyon messze van. Legalább még két óra járás.

— Szent Isten, — kiáltott fel Ödön egész elrémülve' ! - 1 . ,.é,m

A vezető ismét felkacagott.

— Ne féljen lord. Nem kell egyhuzamban megtenni az utat. Látja ott azt a gyertyafényt? Az egy vendégfogadó. Abba betérünk pihenni. Ott iszunk egy pohár brandyt, vagy meleg grogot, az uj erőt önt belénk. *

Ödön hallgatott. De feltette magában, ha csak lehet, lerázza magáról ezt az embert, kinek a társaságában oly kellemetlenül érzi magát.

Elérték a házat. Ödön kiábrándult. Tisztességes vendégfogadót képzelt, melyben esetleg jó ágyat is kaphat, most azonban látta, hogy ez egy közönséges csapszék, melybe csak napszámosok, csavargók szoktak járni.

Az óriás benyitott az ivóba — irtózatos gőz ömlött ki belőle, mihez képest a külső köd valóságos ibolya-illat volt.

Ödön nem akart bemenni, mert látta, hogy csupa csőcselék van benne.

— Jöjjön lord, — intett neki a vezető.

(Folytatjuk)

A hét legjobb vicce

KI BOLOND — MIKOJÁN VAGY EATON?

A bolondok házában az egyik őrült olyan irtózatos rohamot kapott, hogy az igazgató kénytelen volt a családot értesíteni.

Másnap beállít az őrült bátyja.-— Kérem, — mondja neki az igazgató — az ön öccsével már nem lehet bírni. Éjnek idején felkel, a falra akar mászni és állandóan azt kiabálja, hogy ő Napoleon.

— Ugyan kérem — legyint ■> az őrült bátyja —, ne tessék neki hinni, Napóleon én vagyok.

Hóban érsek magas olasz kitüntetése

Edward F. Hóban clevelandi érseknek február 8-án ren- > dezendő vacsorán nyújtják át az olasz kormány által adományozott legmagasabb olasz polgári kitüntetés jelvényét. Hóban érseket az olasz érdemrend Nagy Tisztjévé avatják, ami a rendben a második legmagasabb fokozatot jelenti.

A vacsorán megjelentek az olasz kormány megbízottai, a clevelandi katolikus egyházi • vezető férfiak, közéleti személyiségek és a clevelandi olaszok öt egyházának plébánosai és káplánjai.

MINDENKI IDEGES

Holdup!

Mindenki ideges.

Ne higyje senki, hogy csak a bankpénztáros, a bár csapos, a fűszeres ideges. A rabló is ideges. Itt a story, olvassák :

A bronxi Industrial Bank of Commerce pénztárosához, Daniel Adairhez, odalépett a rabló, odatett az ablakiba egy cédulát: “E;z holdup. Adjon nekem 5000 dollárt 10-es és 20-as bankjegyekben, tegye borítékba.”

Következett egy gyors pergésü párbeszéd.

Pénztáros: Ki maga?

Rabló (kigombolva felöltőjét, pisztolyát mutatva): Gyerünk. Miit mosolyog? Adjon nekem 3000 dollárt.

Pénztáros: Most már nem értem, mit akar. Előbb azt mondta. 5000-et, most azt mondja, 3000-et.

Rabló: Ne röhögjön. Adja ide a pénzt.

Pénztáros: Mondja, az a

pisztoly, amit mutat, valódi vagy játékpisztoly?

. I • : /V

Rabló elszaladt, idegesen, üres kézzel.

Hallotta már?

. . . hogy Aleuti szigeteknek nevezzük azt a több mint 50 kis vulkánikus eredetű szigetet, amelyek Alaszka partjáról nyugat felé 1050 mérföld hosszú félkört alkotnak, . . . hogy a föld népei körülbelül 2800 különböző nyelvet beszélnek.

. . . hogy a Mars átmérője fele a föld átmérőjének.

. . . hogy Konstantinápolyi. Nagy Konstantin császárról nevezték el.

. . . hogy Alaszkának egyharmada az északi sarköyön helül fekszik.

Irta: TOLGYESY MIHÁLY

SZÉP ILONKA

SZERENCSÉJE

___7. OLDAL