A Jó Pásztor, 1958. július-december (36. évfolyam, 27-52. szám)
1958-10-10 / 41. szám
2-IK OLDAL A Jó PÁSZTOR A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD; Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztőbég és kiadóhivatal — Publication Office »738 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry 1-590S ELŐFIZETÉSI DIJAK: SUBSCRIPTION RATES: Cgy évre __________________$6.00 One Year_________________$6.00 fél évre __________________$3.50 Half Year --------------------------$3.50 Second Class Mail privileges authorized at Cleveland, Ohio. FOROG A FÖLD KESERŰ LEVÉBEN Alig van a földkerekségnek olyan része, amely — Vörösmarty szavait idézve — nem forog most keserű levében. Libanon távolról sem kivétel. Sőt ott forog a föld az emberek lábai alatt olyan szédüle-; tesen, mintha rengene a föld. Lázadók harcolnak a1 kormány ellen. Kik ezek a lázadók? Chamoun volt elnök keresztény hívei, a Nyugat barátai. És kik ellen lázadnak fel? A lázadók ellen, akik Nasser-imádó arabok. Nyáron Chamoun elnök a Nasser-imádók elleni hathatósabb védekezésre amerikai katonaságot kért. Ki is kötöttek Libanon partjain amerikai katonák ■ és jelenlétükkel enyhítették a lázadás erejét. Most az amerikai katonák a nyári lázadókat védik az őszi lázadókkal szemben, legalábbis abban az értelemben, hogy a rend felett őrködnek légi portyázással. Szint változtatott Amerika? Szó sincs róla. De Amerika azt akarja, hogy Libanonban békesség legyen, mert máskülönben ez a kis arab ország is Nasser prédája lenne. Amerika ezért, csak azért, sietett elismerni az uj libanoni kormányt, amelynek miniszterelnöke a nyári lázadók egyik vezére. » Mi lesz ebben az országban, amelynek ilyen nyughatatlan a népe? Az a veszély fenyeget, hogy a lázadó miniszterelnök befolyása alatt előb'b-utóbb Libanonban békés utón, választás utján a nasseristák elérik azt, amit fegyveres lázadással nem tudtak elérni. Azért van ez a veszély, mert Libanon lakossága ma már nem fele-fele mohamedán és keresztény, hanem a mohamedán arabok számbeli túlsúlyba jutottak két okból: azért, mert nagyobb mértékben szaporodnak és mert a keresztény libanoniak közül évről-évre igen sokan kivándorolnak, főleg Amerikába. A libanoni keresztények' éppen olyan rossz, egyre rosszabb helyzetben vannak az arab világban, mint az izraeli zsidók. A szovjet behatolásnak eredménye ez. És ne felejtsük el: Nasser egyiptomi diktátor hívta be az arab világba korunk egyetlen, erős, könyörtelen gyarmatosító hatalmát, a szovjetet. A budapesti lecke nem fogott a fanatikus arab nacionalistákon. Nem tudják ők, hogy a gyarmati sorból felemelkedett népeket a szovjet a Kommunista Kiáltvány receptje szerint azért támogatja, hogy idővel csatlóssorba taszíthassa őket. KIÉ A VILÁGŰR? Kelet és Nyugat szakértői és tudósai tanácskoznak afelől, hogy nemzetközi bizottságot létesítsenek, amely majd irányítani fogja a világűr felfedezését, közeli és távoli bolygók meghódítását. A nemzetközi világürellenőrzés célja megakadályozni, hogy — ha majd sor kerül a. világürhajók elindítására és a bolygókról bolygókra való kalandozásokra — megakadályozzák a kalózkodást. Emlékezzünk csak rá, hogyan történt itt a földön uj világrészek felfedezése, mint éltek vissza erejükkel, katonai fölényükkel az európai kalandorok, akiket az aranyéhség hajtott uj földrészek felé. Ha majd az első ember eljut a Mars bolygóra, a régi recept szerint nem veheti azt kormánya tulajdonába, vagy magántulajdonba. Az egész föld minden népe részesedik a felfedezés előnyeiből, feltéve, ha annak valóban lesznek előnyei. Ha a bolygón értelmes lények élnek, azokat nem lehet leigázni, rabszolgasorba fogni. A bolygót nem használhatják fel stratégiai bázisul. A hold kiválóan alkalmas lenne erre a célra, mondják katonai szakértőink. A nemzetek szövetsége igyekszik kezében tartani a gyeplő szárát, mert utólag, ha már a szovjet űrhajók keringenek a világűrben, késő ienne rávenni őket bármiféle engedékenységre. NEW YORK. — Az Egyesült Nemzetek ülésén Dr. •éik Endre, a budapesti szovjetkormány külügyminiszlere, magyarra fordította az orosz propaganda kiszólájjait. Mint tiszta jeles tanuló, szépen felmondta a leckét: “Amerika tüzet gyújtott és akikre tüzet gyújtott, azokat gyujtogatóknak nevezi, azoktól várja, hogy oltsák el a tüzet”. Azt persze nem árulta el, hogy Kruscsev és Mao pár hét előtt pekingi titkos megbeszéléseiken határozták el, hogy Quemoy szigetét felgyújtják. A Lehi IV. tutajon sodródtak ezek a válalkozó szellemű hajósok 69 napig. 2100 mérföldet tettek meg a Csendes óceánon, amíg Hawaiiba értek. A KIVÁNDORLÓ FIÚ LEVELEI Irta: KRÚDY GYULA I. Kedves Barátom! Ezen levelemet New York városából Írom, sok ezer mérföldnyire a mi kis falunktól, a tengerentúlról. Mindenek előtt azt kell el mondanom, hogy a teng ri utazásunk, amely csaknem tiz napig tartett,- elég kalandos utazás volt. Már magáan elég annyit elgondolni, icgy tíz napig nem láttunk gyedet, mint eget meg vi:et. Arról a tengeri viharról, amely csaknem elsülyesztette a hajónkat, már előbbi levelemben Írtam. Dehát a leg édekesebb mégis csak a:z volt, ami a kikötőben történt velünk, amidőn oly hosszú utazás után végre szárazföldre tehettük volna a lábunkat. A tizedik napon egy hatalmas oszlop tűnt fel a messze távolban a tenger felett. Egyszerre hangos mormegás futott végig a hajón. Mindenki a fedélzetre igyekezett. Az utasok hamarosan rendezgetni kezdték batyujukat és még a kormos arcú haj ófütők is boldogan dugták ki egy pillanatra fejüket a hajó mélyéből. Későbben elmesélte az egyik utas, hogy ezek a fekete arcú, félig mezítelenre vetkőzött emberek voltaképen épen olyan kivándorlók, mint akár mi. Az a különbség van köztünk, hogy ők ingyen u a nak a hajón. Elszer'ődnek kazánfűtőnek és a viágon a legfárasztóbb, legnehezebb munkát végzik azért, hogy a hajó átvigye őket a tengeren. Kimondhatatlan hőségben dolgoznak a hajó mélyében a gép mellett, amelynek mi csak böffögését halljuk idefent. A napvilágot sohasem látják, friss levegőhöz nem jutnak, de még alvásuk is olyan szűkén van kimérve, hogy a legtöbbnek első dolga jól kialudni magát, amikor partra ér. Most már nem csodáltam, hogy a kormos arcú embereknek úgy ragyogott a szemük annak a távoli oszlopnak látására. Mert ez az oszlop az 5 szabadulásukat jelentette: az amerikai Szabadságszobor, amely a new yorki kikötőből messzire látszik a tengeren. Izgatott kiabálás, szaladgálás, lárma támadt a hajón. Hiába kiabált az Öreg Suhajda János bácsi, aki tán már négyszer is megjárta Amerikát: — Emberek, ne siessünk. Nem késünk el. De meg aztán nem is megy olyan könynyen az a partraszállás. Dehát hiába beszélt az öreg, barnasubás magyar, az utasok mégis csak szorgalmasan szedegették össze a cikmókjukat. Egynémelyik már a botját is kezébe vette, amellyel majd nekivág a szárazföldnek; a másik amerikai ismerőseinek a lakáscimét olvasgatta; a harmadik meg már arról beszélt, hogy nemsokára, mint gazdag ember fog erre a hajóra ülni, — amikor visszafelé jön . . . Már feltünedezett a meszszeségben a nagy város, házaival, tornyaival. Teli tüdővel szivtuk a szárazföldről fúvó szelet, pedig tele volt az gyárkémények fütsjével. Különben is az egész szárazföld felett ott lebegett valami nagy fekete felhő. Suhajda bácsi azt mondta, hogy az a new yörki gyárak füstje. Olyan sűrű ez a füst, hogy még a legnagyobb vihar sem tudja elhajtani a város felől. A Jó Pásztor Verses Krónikája VÖRÖS HÉJJÁK KERINGENEK ... Irta: SZEGEDY LÁSZLÓ Nesztelenül kering sok-sok vörös héjjá s falainkat fúrja kémek vérkaréjja. Cseng-bong Szovjetország judáspénz ezüstje s égre száll a bűnök gyilkos Kain füstje. Átkozott bolsi kéz, mely a dijat adja, átkozottabb, aki tőle elfogadja. Kárhozott árulók, akik itt kémkednek s el akarják adni hazánk a Kremlnek. Miért teszik vájjon? Csupán elvért, szóért vagy 30 ezüstért, hitvány földi jóért. Legyen büntetésük börtön, golyó, halál: hitvány lelkűk úgyis majd a pokolra száll. Akadtak hát újra vörös kém-sakálok, reméljük, hogy börtön és bitó vár rájuk. Kik ezek? Testileg, lelkileg szennyesek: emberek vagy inkább ördögök csak ezek? Nem érti az elme, amely csupán véges, mily szörnyeteg, aki kémkedésre képes? Mi suhog itt? Véljük, kisértetek szárnya, régi rémek-kémek visszatérő árnya, Bárhogy bűnhődjenek ily emberi szörnyek: ne folyjanak értük soha részvétkönnyek. Méltó bünhődésük reméljük és várjuk s éltetjük a törvényt, mely lesújt majd rájuk. A nagy készülődés közben észre sem vettük, hogy egyszer csak kiköt a hajó. De nem ám ott a nagy városnál, ahová vágytunk, hanem egy sziget mellett, amelyet eddig észre sem vettünk. — No most majd meglátjátok, hogy kár volt olyan nagyon sietni, dörmögte Suhajda bácsi. Hej, be sokan lesznek olyanok, akik erről a szigetről nem is jutnak tovább, hanem visszamennek anélkül, hogy látták volna az ígéret földjét. Akkor nem értettem meg Suhajda bácsit. Hisz alig egy mértföldnyire volt ide az amerikai part, már hogyne jutna oda mindenki! Kipakoltunk a hajóról, lementünk a szigetre. Ezt a szigetet kivándorlók szigetének hivják köznyelven. Oda kell jönni mindenkinek először, aki Amerikába vándorol. Nagy faépületek húzódtak meg egymás mellett és az épületek mind tele voltak emberekkel. Csak úgy nyüzsgött ott a sok ember, mint a kasban a méhek. Csakhamar elérkeztünk egy nagyméretű színhez, ahol magyarokat találtunk. Megismertek bennünket ők is messziről, de mi is meghallottuk nyomban, amint ránk kiáltottak: Sötét éjszakában csillagfények égnek, mért marad hát sötét egyedül a lélek? Hisz lelkűnknek épen az a hivatása: ő legyen a fények örökös forrása. De sok lélek mégis középkori pokol, amely a lelkében pokolgéppel lohol. Vigyázzunk hát kissé itt is, ott is jobban, mielőtt pokolgép s gyilkos bomba robban. Jaj, nem ember az már, ki vérdijra vágyik s nem bánja, ha érte meghal ezer másik. Ember-e hát a kém, ki falaink fúrja s tápláló hazáját titkon szivén szúrja? — Adjon Isten, földik! Ott ültek egy csomóban a magyarok, akik már előbb érkezett hajókkal jöttek el hazájukból. Asszonyok, gyerekek, férfiak egy csomóban; mindegyik mellett ott volt a batyuja, tarisznyája. Csupa szegény ember. Hamarosan letelepedtünk közébük és megindult a beszélgetés. A magyarok elmondták, hogy Amerika földjére csak olyan embert bocsátanak be, akinek bizonyos pénzösszege van. A teljesen szegény embert a legközelebbi hajóval visszaküldik hazájába. Egy őszbecsavarodott szűrös ember szomorúan mondta: — Hát ez volna az a hires szabadság-országa! Itt is csak a pénz számit, mint mindenütt a világon. Bolondok ezek az amerikaiak — szólt közbe egy fiatal legény. — Hiszen, ha nem volnánk teljesen szegény emberek, akkor nem vándoroltunk volna ide. Otthon is megmaradhattunk volna, édes hazánkban! Az emberek köröskörül bó'.ongattak a fejükkel: — Otthon is maradhattunk volna . . .! Az előbbi fiatal legény igy folytatta: — Nekünk itt egyikünknek sincs pénze. A mi kis vagyonkánk volt, azt elköltöttük a drága utazásra. Most pedig visszaküldnek bennünket oda, ahonnan jöttünk. Suhajda bácsi, aki eddig egy szót sem szólt, most a legény vállára tette a kezét: — Nem is olyan nagy baj aiz, öcsém. Csak menjetek ti szépen vissza a hazáiba. Odahaza is szükség van ám az erős magyar karra. Otthon is lehet annak dolgozni, aki dolgozni akar. A legény lehajtotta a fejét: — Igaza van, bátyám. Csak egyszer otthon legyek akácfás kis falumban, dehogy is kívánkozom el onnan a nagyvilágba-Édesanyámnak könnybe borult a szeme és igy szólt csendesen: — Bár otthon maradtunk volna mink is. —Nono — felelt édesapám. — Nem lehet tudni, mit rejt a jövő. Ezzel zárom is levelemet, kedves barátom. Ki tudja, mit rejt a jövő? II. Kedves Barátom! Ezt a levelemet egy amerikai nagy vasúti állomásról iroim neked, ahol megpihentünk, útban Kanada állam felé. Édesapám ugyanis, miután hetekig hiába járt munkát keresni New York városában, igy szólt hozzánk: Itt még nehezebb a megélhetés, mint odahaza. Nem sütnek annyi kenyeret New York városában, hogy minden lakója jóllakhasson. Menjünk innen másfelé. Oda, ahol nekünk is jut egy karéj kenyérke. így aztán otthagytuk azt a nagy várost, melynél nincsen nagyobb az egész világon. Kedves Jancsikám, már szinte el is felejtettem, hogy vannak még bogárhátu, szalmafedeles falusi házikók is a világon Itt a legszegényebb ember is emletes házban lakik. Igaz, hogy nem az övé a ház. Aminthogy a miénk sem volt az, amelyikben a tizenkettedik emeleten laktunk. Hallcd-e, Jancsikám, a tizenkettedik emeleten? Magasabban, mint a tornyunk odahaza. De még a Malom-domb nál is magasabban. Az ablakból az utcán járó emberek olyan törpéknek látszottak, mint a mezei tücskök, mindegyikből csak egy kis fekete pont látszott. Egyik nagyobb pont, a másik kisebb pont. Mikor egy pici pontocska együtt sétált egy kövér ponttal, akkor azt gondoltam magamban, hogy bizonyosan egy kis gyerek sétál az apjával odalent. Igaz biz az, New Yorkban is vannak gyerekek. De milyen másféle gyerekek azok, mint a mi falusi pajtásaink odahaza. A szomszédunkban is lakott három korombeli fiú. Mindig vártam, hogy majd egyszer csak beszólnak hozzánk, hogy nem volna-e kedvem velük kóborolni, labdázni menni, de hiába vártam őket. Később megtudtam, hogy miért nem hivtak játszani. Azért, mert az amerikai gyermekek sohasem játszanak. Nincsen idejük a játékra. Amelyik iskolába nem jár, annak van valami más foglalkozása, — mint itt mondani szokás: üzlete, amellyel pénzt keres. Elmondom neked, hogy a szomszédunkban lakó három fiúnak mi volt az üzlete. A legidősebbet valami tizenhárom éves forma lehetett—úgy hívták, hogy Dick. Olyan haja volt mint a drótszög, a szeme pedig, mint a mókusé. A fején aranyzsinoros sapkát hordott, amely sapkára az volt thimezve, hogy a sapka viselője póstásfiu a Harrison és Társa kereskedő cég szolgálatában. A póstásfiunak fontos és nagy hivatala van a Harrison és Társa cégnél. Amerikának sok részében nincsen még állami ipósta, vagy ha van is, nem elég megbízható. Némelyik déli államban divatos még a postakocsit megállítani útközben és a leveleket belőle kiszedni. Már most, ha Harrison és Társának valamely olyan fontos levele van, amelyet nem mert a postára bízni, előszólitották Dicket. — Fiú — szóltak neki —, menj ezzel a le vállfái oda, ahová címezve van. Dick meg se nézte a levél címzését. Tudta ő már abból a pénzösszegből, amelyet útiköltségre kapott, hogy hová kell vinni a levelet: a meszszi északra-e, avagy délre. A levelet eldugta a sapkája bélésébe és elindult vasúton, hajón, vagy szekéren és addig meg nem nyugodott, mig a levelet át nem adta annak, akit illetett. Dick ezért a foglalkozásért csinos fizetést húzott a Harrison és Társa cégtől. Ha nem volt elvinni való levél, öszszefont karral roppant komolyan ült egy kis széken, az irodában az ajtó mellett. A második fiút Robynak hívták. Vékony, hosszúlábú gyerek volt. Az ember azt hitte volna felőle, hogy nagybeteg, amikor égés nap mozdulatlanul hevert a kanapén. Roby ilyenkor pihent: gyűjtötte az erőt az esteli munkához. Az ö foglalkozása tudniillik alkonyaikor kezdődött, amikor a new yorki hírlapok kikerülnek a nyomdákból. Roby hajadonfővel -— mert hisz a sapka is akadályozná — nyargalt végig a new yorki utcákon, tereken, hóna alatt egy halom újsággal. Addig meg nem állt a nyargalásban, amíg csak egyetlen újság is volt a kezében, amíg valamennyit el nem adta. A vágtató kocsik, omnibuszok, utcai vasutak között oly villámgyorsan futott, mintha neki nem is kellene attól félni, hogy elgázolja a gőzvasut. Amellett szakadatlanul kiáltotta, ahogy a torkán kifért, annak az újságnak a nevét, amelyet árult. Alkonyaitól éjfélig vágtatott Boby és mikor hazavetődött szomszédunkba, tele volt minden zsebe ezüst és rézpénzzel. A harmadik fiúcska csak 7 esztendős volt és az “üzleté” a szomszéd utcának az első sarkán volt. Az egész boltberendezés egy kis zsámolyból, néhány cipőkeféből és pár skatulya fénymázból állott. Hukk már korán hajnalban kiült az ő utcasarkára és ott kefélte mindazoknak a cipőjét, csizmáját, akik erre felszólították, ott kefélt egész nap, amig csak be nem sötétedett. Egy este azt mondtam néki: — Hukk, én nem kefélném idegen embernek sáros csizmáját. Hukk nevetett: —- Amerikában a munka nem szégyen. . . . Most már érted ugye, kedves Jancsikám, miért nem volt nekem New Yorkban játékos pajtásom? 4
