A Jó Pásztor, 1957. július-december (35. évfolyam, 27-52. szám)
1957-09-06 / 36. szám
2-IK OLDAL A JÓ PÁSZTOR A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD; Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office 1736 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry 1-502S 53 ELŐFIZETÉSI DIJAK: Egy évre_________________$6.00 Fél évre________________$3.50 SUBSCRIPTION RATES: One Year________________$6.00 Half Year________________$3.50 'ntered as second class mattér September 1st, 1938, at the Post Office of Cleveland, Ohio, under the Act of March 3rd, 1879. KAPITALISTA ELVTÁRS Marosán György, a vérszomjas kommunista, aki büszkélkedett azzal, hogy ő hivta be — illetőleg ő is behívta — Budapestre az orosz tankokat és a mongol katonákat, az acélgyári munkások előtt nagy beszédet mondott, amelynek lényege az volt, hogy a munkabérek emeléséről szó sem lehet, ha nem fokozzák a termelést. Ez az elmélet, hogy a 'munkateljesítmény fokozása az egyedüli jogos alap a munkabérek emelésére, nem uj. Nem Marosán elvtárs mondta ezt először. Marosán előtt százszor és ezerszer mondták ezt Amerikában — az acélipar vezetői is, akikről mindenki tudja, hogy nem kommunisták, hanem kapitalisták, mégpedig a javából: milliomosok. Marosán elvtárs tehát megerősítette a kapitalistáknak azt a gazdasági elvét, hogy a munkabért ki kell érdemelni, vagyis több munkákért csak az esetben lehet kapni, ha a termelt árukért a vállalat — magán vagy államosított vállalat — több pénzt tud kapni. Megmondta Marosán a hallgatóságának: “Volt olyan idő, amikor egy munkásgyülésen valaki felállt és követelte, hogy a kormány emelje 50 százalékkal a munkások életszínvonalát. Hát erről szó sem lehet, minket nem fognak sarcikbaszoritani ilyen népbolonditó követelésekkel!” Rámutatott Marosán arra is, hogy — akár hiszik, akár nem — az elmúlt években a magyar munkásoknak túl jó' dolguk volt, a munkabérek a kiérdemeltnél magasabbak voltak. Ennek nem szabad megismétlődnie. A munkásoknak többet kell tenmelniök és le kell nyomniok az önköltségeket. Szószerint igy fejezte be azt az okoskodását: “A párt és a koimány szilárd elhatározása, hogy csak olyan mértékű kereseti emelkedést' enged meg, ami megfelel az ország teherbíró képességének.” Eszerint a kommunisták akkor, amikor komoly gazdasági problémákról van szó, kénytelenek elismerni a kapitalista termelési rend helyességét. De az a baj, hogy Magyarországon és a többi szovjetizált országokban nem a nép szükségleteinek kielégítésére termelnek, hanem a szovjet gazdaság és militarizmus javára és igy a dolgozó ember, aki egyben fogyasztó is, nem kaphatja meg a munkájából fakadó gyümölcs őt megillető részét. Hozzájárul a bajhoz az is, hogy a kommunista rendszerben ingyenélők egész ármádiája nem termel, csak fogyaszt. Az ingyenélőkre pedig feltétlenül szükségük van az ország kommunista urainak, hogy sakkban tarthassák a népet. CASANOVA A BUDAI FARSANGON Negyvenéves volt Eeingalt lovag, a Casanova néven világhírű kalandor. Sikereinek tetőpontján állott. Bejárta a fél világot, királyi udvarokban dőzsölt és cselédektől hercegnőkig mindenki rajongott érte. Seingalt lovag ebben az időben miég nem volt fogalom a nőhóditás terén, legfeljebb ha Don Jüannak becézték kedvesei és életét nem annyira a nőknek, mint elsősorban az intrikáiknak és pletykáknak szentelte. Híreket vitt és hozott, valóságos eleven újság volt, országok között szállította a legfrissebb 'hálószoba szenzációkat. Mikor forró lett alatta a talaj, áttette székhelyét egy másik európai fővárosiba. Budára is igy került, menekülőben, 1765-ben. Kis időre el kellett tűnnie, hogy elfelejtsék vakmerő csinyjeit. Pénze folytán volt, előkelő palota helyett he kellett érnie egy csendes budai sárga házzal. Kitűnő ajánlólevelekkel felszerelve érkezett a magyar és német , nemesekhez és a Mária Terézia korabeli urak tárt karokkal fogadták a délceg diplomatát, aki egy kis “európai levegőt” hozott közéjük. Casanova természetesen diplomáciai- kiküldetésben szerepelt. Még a legbizafimatlanalbbak is — ezrk rendszerint a fiatal férjek voltak, akik a feleségüket féltették a mézesszavu lovagtól — hittek neki. Hisz Európa legelőkelőbb arisztokratáival levelezett, mindig a zsebében hordott egy-egy névkártyát, melyet, “testi-lelki jócimbcrája” X. herceg küldött neki, amikor is meghívta vadászkirándulásra. Még inkább meghódolt előtte a polgári középosztály, az arisztokratákat majmoló gazdag iparosok, kereskedők, akiket valósággal elbájolt a kellemes modorú férfi. Szalónak és erszények nyitottak meg előtte. Mindkettőből kivette részét . . . Az idő azonban elmosta ezeket a históriákat. Csak MŰVELT ÍRÁSTUDATLANOK Tudást, ismereteket csak Írásból, könyvből lehet elsajátítani? Ez a kérdés foglalkoztatja most Brazíliában a politikai pártokat és a közvéleményt. A kérdést a technika fejlődése, a rádió és a televízió tette aktuálissá. Akörül folyik a vita, hogy az irniolvasi tudás legyen-e továbbra is a szavazójog előfeltétele. A jelenlegi helyzet az, hogy analfabétáknak nincsen szavazójeguk, de ezt a szabályt nem veszik nagyon szigorúan és megelégszenek azzal, ha a szavazásra jelentkező analfabéta a saját nevét le tudja kanyaritani. A kormánypárt most a szavazójognak az írástudatlanokra való kiterjesztését ajánlja, azzal az indokolással, hogy a rádió és televízió korában az írásnak már nincsen olyan jelentősége, mint volt régebben; ma az irni-olvasni nem tudó ember elegendő ismeretekre és politikai tájékozódottságra tehet szert, ha szorgalmasan hallgatja a rádiót és a televíziót. Ezzel szemben az ellenzék ragaszkodik az írni tudás követelményéhez, sőt annak megszigorítását javasolja, mert a névirásos rendszer sok vis-zszaélésre, választási csalásra vezet. Mert, mondják az ellenzékiek, a jelöltek nevének olvasni-tudása nélkül becsületes szavazás elképzelhetetlen. Ennek a vitának nagy fontossága van olyan országban, ahol az óriási kiterjedésű vidékeken nincsenek iskolák és a lakosság legnagyobb része Írástudatlan. egy kalandjára emlékeznek vissza a budai Casanova-ház lakói. Ez a történet valahogy megmaradt, szájról-szájra adták, talán hozzá is tettek valamicskét, talán el is vettek belőle egy keveset, de így is érdekes, annál inkább, mert sem Casanova emlékirataiban, sem a Casanova életrajzokban semmi nyoma nem maradt budai vendégszereplésének. A régi budai farsangok vetélkedtek a mai nizzai és párisi farsangi ünnepségekkel. Az ország minClen részéről, de még külföldről is érkeztek vendégek, kik Karnevál herceg fényes, több napig tartó diadalmenetét bámulták, táncoltak, ettek, ittak, vigadtak, hogy aztán egy esztendőn át a legközelebbi farsangig legyen miről beszélniük. Az 1765-ös esztendő különösen jónak Ígérkezett. Enyhe tél volt, a városba érkező temérdek idegent alig tudták elszállásolni, sokan pajtákban és a szabadiban háltak. Husihagyókedden tetőfokát érte el a jókedv. A farsangi tömegben bolyongott Casanova is a barátaival. Az elkényeztetett lovag unatkozott. Különben is kifárasztották a sorozatos éjszakai tivornyák. A magyar urak vad mulatozásaihoz nem volt hozzá szokva. Ásítva búcsúzott: — Megyek aludni. Amint a Dunapanton átvágva, szállása f lé tartott, az egyik erkélyei palota ablakában egy női arcot pillantott meg. A lovag gyakorlott szeme nyomban észrevette a nő rendkívüli szépségét. Mintha gyökeret vert volna a lába: megállt és mereven bámult felfelé. A nő észrevette és ’ elimosolyogott. Casanova ezt biztatásnak vette. Az utca néptelein volt, meszsziről odahallatszott a mulatozó tömeg zsivaja, fáklyák fénye lobbant, különben pedig sötétség borult a kis térre. Casanova egyetlen ugrással az erkélyen termett. A meglepett nő még szóhoz se juthatott, amikor a lovag féltérdre ereszkedett előtte és ünnepélyesen felkiáltott: — Rendelkezzél életemmel! És amint illik, megcsókolta a nő ruhája szegélyét. A bájos hölgynek tetszett a vadregényes lovag, aki ime a selyem cipellői elé rakja a szivét. — Az Istenért, halkabban, -meghallhatják! — suttogta rémülten. Casanova ugyanis harsány, sőt cuppanós csókokat nyomott a karcsú bokára. — Nem félek az ördögtől seim! — jelentette ki szikrázó szemekkel a kalandor. A büszke hölgy természetesen elérzékenyült. — Most menjen — suttogta elhalóan, — minden pillanatban itt lehet a férjem, de egy óra múlva ... -a szomszédos sarkon . . . cigánylánynak fogok öltözni . . . , Casanova udvariasan meghajolt és eltűnt az éji homályban. Az egy óra egy örökkévalóságnak tűnt. Végre feltűnt a sarkon a szép cigánylány. Álarcot huzva elvegyültek a tömegben. Hajnaltájban Casanovának feltűnt, hogy két álarcos férfi állhatatosan követi őket. Figyelmeztette rá az aszszonyt is, aki reszketve ismerte fel bennük férje kémiait. Casanova kérlelte: — Ki vagy te? De az asszony nem mondotta meg a nevét. — Ne kérdezz, elégedj meg azzal, hogy itt vagyok . . . — Mikor láthatlak újra? — Talán holnap . . . add ide a elmedet és a nevedet. — Casanova vagyok . . . A név semmi különösebb hatást nem tett a nőre. Most hallatta először. — Foglalkozásod? — A diplcmáriai testületnél . w. Mig Casanova elterelte a kémek figyelmét, az asszony kisurrant a tömegből. Másnap Casanova hiába várt. Türelmetlenségtől hajtva elsétált a palota elé. Régi, sokcimeres épület volt. Becsöngetett. Az ablakiban öreg szolga feje jelenít meg. — Ki lakik itt? — Báró Gölldinger! — és becsapta az ablakot. Harmadnap egy kemorna állított be Casanovához. Levelet hozott úrnőjétől. A szobalány csinos volt. Casanova megcirógatta az állát. — Hány éves vagy? — Tizennyolc, — felelte szemérmetesen a leányzó. Casanovának tetszett a fiatal teremtés és csakhamar hevesen udvarolt neki. Elborította csókjaivál és a lány a heves ostromnak nem tudott soká ellenállani. — Jaj, ha ezt a miéltóságos asszony megtudja! — rémüldözött a szobalány. — Nem lesz semmi baj nyugtatta meg Casanova és lepecsételte a lilaboritéikos válaszlevelet. Az erkély tündér aznap éjszakára várta Casanovát. A lovag beparfümözte magát és ^lindult. A kötélhágcsó előírás szerint hullt a lábai elé. Seingalt lovag könnyed ugrásokkal mászott felfelé és diszkréten megkocogtatta az ablakot, amint azt tőle szive hölgye a levelében megkíván ta. Az ablak kinyílt és Casanova belibbent. Két kar szorította magához. Ezek a karok azonban nem forró női karok voltak, hanem kemény férfi karok, melyeknek tulajdonosa vészes morgás közepette szorongatta a lovagot. Casanova a vaksötét szobában nem látott semmit, de annál fájóbban érezte az ütlegeket, miket egy láthatatlan kéz mért rá. Rettenetesen elpáholták. Maga se tudta, 0MVISSZÄ Londonban felszállt egy BOAC repülőgép és 56 utassal repült Gander newfoundlandi repülőtérig. De áthatolhatatlan köd miatt nem szállhatott Ö3, visszafordult és visszarepült Londonba. A Jó Pásztor Verses Krónikája NYÁRVÉGI VERS EGYRE SZOMORÚBB a magyar sorskép ábra: szegény Magyarország: jaj mi van még hátra? Szabadságod szárnya szörnyen megnyirbálva, véresen vergődöl végső sorsod várva, kik szabadságod gáládul megölték: készek már, hogy szived szintén általdöf jék. “Felszabadítottak” véres muszka hévvel, s most kezdődik talán már a sirbatétel? Ássa, egyre ássa sirját már a MEDVE; “necsak haldokoljon, legyen eltemetve . , S ha nem ölhetik meg mindjárt egy csapásra: azt hiszik, hogy sir ja végleg meg van ásva. TART MÉG, JAJ, egyre tart a muszka sirásás s késik, egyre késik a magyar megváltás. Miijókat pusztit el a bolsi kárhozat s bclsik frontján egyre több lesz az áldozat. Letérdel a magyar: Szállj ránk égi áldás!” S mi a válasz rája? Börtön, deportálás. Rejtezik a magyar erdőbe, bokorba; rátalálnak s viszik a muszka pokolba. Sirás, könnyhullatás, ima mindhiába: elviszik a magyart nagy Szibériába. Véres erdő, mező s a tavalyi avar: szabadságra meddig várjon még a magyar? TITKOK SZENT FÜGGÖNYE: mit takarsz előlünk? “Elmúlt nép” vagy újra nemzet lesz belőlünk? Mi van megírva a csillagokban rólunk? Újra nemzet leszünk vagy csak nemzet voltunk? Elmulik-e gyászunk, dalol-e a határ? Feltámadunk-e még, mint a Főnix madár? Karold fel, óh Urunk, tiprott magyar népünk, akiért lelkűnkben mi is egyre vérzünk. Alkosson a magyar újra nagyot, szépet, győzzön a szabadság, a szent szabad élet. Múljon a muszka dölyf, legyen fénylőbb napunk, zenghessük lelkesen, hogy szabadok vagyunk! Hol a boldogság mostanában? ' Barátságos meleg cellában! A rendőrség voltaképp mindig fekete szemüveggel jár. Azon át nézi az embereket. Ahogy egyszer egy rendőrtiszt mondotta: — Minden ember gazember, mig az ellenkezőjét be nem bizonyítja. Ha kell, hát gyanús a levélzörrenés is. Ez már a folytonos éberség lélektanához tartozik, mely folyvást az élet gaz ágait látja maga körül, s egyre gonosztevőket gyúr a — beismerő vallomásig. Úgy esik meg, hogy akárhányszor a jóhiszemű feljelentő is azon veszi magát észre, hogy kémlelő tekintetek tapadnak rá. A betörés lehet rendőri mükifejezéssel élve önbetörés is, s egy-egy tulszines regényes bűnügy a sérelmező fantáziájából fakadhat. A rablások krónikájában például akárhányszor kiderül, hogy az ipse elkártyázta, eldorbézolta ä pénzt, s most valami ügyes útonállási mesével akar szabadulni a kellemetlen következmények alól. Nem egyszer azonban az is megtörténik, hogy valamely nagy gazsággal magát vádolóról a rendőrségnek ki kell sütni, hogy becsületes, ártatlan ember. Szóval szakit elvével. Nem azt kutatja, hogy miért bűnös, hanem miért — ártatlan. És ezek a legnehezebb nyomozások s rendszerint roppant érdekesek is. A napokban például beállított nagyon dúlt arccal egy ember, s odaáll az inspekciós tiszt elé és mondja: — Uram, embert öltem! Csukjanak le. Úgy történt, hogy ma reggel jöttem fel Budapestre. Egy barátommal találkoztam, akivel elmentem a kocsmába s megittunk a pénzemet. — Ittasan botorkáltam át Budára, mert ott lakik egy földim. A Margithidon egy részeg ember jött szemközt és meglökött. Rászóltam. Mindjárt nagy hanngal kezdte, azt mondta, hogy “tartsam a szám”, mert bedob a Dudába. — Szeretném látni! — feleltem én, de már nekemugrott. Én se voltam rest, jól átnyaláboltam, a hid korlátja fölé emeltem, egy loccsanás és beesett á Dunába. Nagyon megijedtem s elfutottam. Egész éjszaka bolyongtam, de igen bánt a lelkiismeretem, itt vagyok zárjanak le. A rendőrség azon kezdte, hogy az egészből egy szót sem hitt el. Mindenekelőtt kinyomozta, ki volt a jóbarát, akivel a pénz fogytáig ivott ez az “emberölő”. Hamarosan meg volt. És az mindjárt mondott olyasvalamit, ami a rendőrség hitetlenkedésének igazat adott. Az ivópajtás ugyanis magához hivta szállásra a vidéki cimborát. — Nem megyek én, pajtás! — dünnyögött ás — majd szerzek magamnak szállást akár egész tél » re. Úgy sincs most munka. Ahá! Egy kis vizsgálati fogságra gondolt, ánj — mint tetszik látni — nem is olyan ijesztő egy szállás és kenyér nélkül való embernek ebben a téli hidegben. De menjünk tovább. — Csakugyan járt-e a Margithidon? » . — Hogyne, hisz Budára akart menni egy földijéhez szállásra. De ki az a földi? — Itt már ümmögött az ipse. Azt mondta, hogy nevét nem tudja, az utcára és házszámra is csak úgy rátalál. Jó, vezessen oda! Ment hát a detektivekkel. Girbe-görbe utcákon át, mig végre kinyögte, hogy nem tud eligazodni, de arra már elunták a detektívek. — Ne komédiázzék! — förmedtek rá — ugye, hogy nem igaz az egészből egy árva szó sem. Hanem a Markó utcába akarta magát bekvártélyozni. A bus “emberölő” végre is kinyögte, hogy úgy van. A rendőrség azonban nem volt kegyetlen vele szemben. Teljesítette szive vágyát és a toloncházba internálta a — toloncolásig. Hadd örüljön szegény! Ilyen különbözők a gusztusok és igy kell néha szörnyű gyilkosokról kisütni akaratjuk ellenére, hogy — a légynek se ártottak. hogyan került ismét az utcára. Fejjel lefelé búik1 rács olt a kötélhágcsón, mig végre ismét földet ért a lába. — Miért tette ezt velem? — töprengett a lovag, mig sajgó tagokkal tovavánszorgott. Másnap megtudta. Kétsoros illatos levélke tudatta: Velem nem lehet ilyesmit csinálni — irta Gölldingerné, — udvaroljon inlkálbb a • komornámnak . . . Maga telhetetlen szoknyavadász! Kékszakáll botot és nem aszszonyt érdemel! ❖ Ám a keserű tapasztalatok sem javították meg Casanovát. Amikor a csehországi Duxban eltemették a legenda o szerint még a sírjából is kinyúlt a nők után. A koporsóját, amely a temetőkert szélén pihent, ki kellett ásni és máshová áthelyezni, mert a sirdemb alacsony rácsában fennakadtak a nők szoknyái és az öregasszonyok és lányok rémüldözve esküdöztek, hogy Casanova kapkodott a lábuk után . . . Urak a parkban A londoni Hyde Parkból a rend ‘őre kiutasított egy rongyos embert és mert ez ellenállott, a biró elé került. Geoffrey Raphael biró felmentő ítéletet hozott azzal az indokolással, hogy a Hyde Park padjain mindenki pihenhet és sütkérezhet, akár rongyokba van öltözve, akár szürke keménykalap diszlik a fején.
