A Jó Pásztor, 1957. január-június (35. évfolyam, 1-26. szám)

1957-02-15 / 7. szám

2-IK OLDAL A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD; Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó HE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztőig és kiadóhivatal — Publication Office 1736 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry 1-5028 53 ■i; ELŐFIZETÉSI DIJAK: SUBSCRIPTION RATES: C-gy évre--------------------------$6.00 One Year________________$6.00 gél évre -------------------------$3.50 Half Year .....................$3,50 ntered as second class matter September 1st, 1938, at the Post Office of Cleveland, Ohio, under the Act of March 3rd, 1879. TESTVÉRISÉG HETE A február 17—24 hetet a Testvériség Hetének proklamálta egy országos emberbaráti intézmény, a National Conference of Christians and Jews, mely­nek célkitűzését már a neve is elárulja: Azt a mind­két nagy vallás által tanított elvet hirdetni, hogy mindnyájan Isten gyermekei vagyunk, egyenlők, és hogy aki embertársát megbecsüli, ezzel önmagát be­csüli meg, önmagát emeli a durva, baromi színvo­nal fölé. \ A National Conference 1928-ban alakult meg s alapításában — úgyszintén vezetésében — azóta is egyenlően vannak képviselve protestánsok, kato­likusok és zsidók. Ez a privát adományokból fenn­tartott intézmény az egész évben, minden nap, a leg­különbözőbb utakon és módokon terjeszti a testvé­riség szellemét, de 1934 óta — egy coloradói katoli­kus pap kezdeményezésére — minden évben egy he­tet a Testvériség Hetének proklamál, hogy minden­ki figyelme ráirányuljon a mozgalom nemes céljaira. A mozgalomnak nemcsak a vallás tanításaiból folyó ideális céljai vannak, hanem gyakorlati elő­nyök elérésére is irányul. Ugyanis az emberek közti testvéri egyetértés az életnek minden terén elsimít ellentéteket, elősegíti a kölcsönös megértést, türel­­mességet, segítő készséget — a közvetlen szomszéd­ságban ,a gyárban és az irodában, a társadalmi és a politikai életben. , Sok a tennivaló. Tagadtatlan tény, hogy az ame­rikai gazdasági életet még nem hatotta át a testvé­riség szelleme. Különbséget tesznek keresztény és zsidó, fehér és fekete, benszülött és bevándorolt, an­­golnyelvü és idegennyelvü közt. Még mindig garáz­dálkodik, főleg a déli államokban, a Ku-Klux-Klan banda, amelynek tagjai gyűlölik a zsidót és a katoli­kust és a négert. És sokan vannak itt, akik tengeren­túlról magukkal hozták a gyűlölködést, amelyből mindenkire csak átok származott. Testvériség Hetében mindenki vizsgálja önma­gát és ítéljen önmaga felett. az algíri kérdés * A hetek óta lángoló algíri helyzet újból felveti a régi kérdést: mi jobb, az önkormányzat vagy jó kormányzat. A világot olyan fanatikus nacionalista hullám öntötte el, hogy az anti-kolonializmus nevé­ben minden megbocsáthatónak látszik, amit függet­lenségükért küzdő népek elkövetnek. Vegyük például az algíri kérdést. Algiria nem lé­tezett mielőtt a franciák bevonultak Észak-Afriká­­ba, mintegy 120 év előtt. A föld nomád arabok lakó­helye volt, minden nemzetiségi öntudat nélkül, akik egyszerűen beduinoknak nevezték magukat. Társa­dalmi és gazdasági életük mintegy 500 évvel volt el­maradva a világtól. A franciák civilizációt teremtettek, letelepítet­ték a nomádokat, városokat létesítettek, utakat, is­kolákat ,kórházakat építettek és végül északafrikai gyarmataikat könnyebb adminisztráció céljából kü­lönféle terriroriumokra osztották. A kóbor beduin­ból a franciák csináltak “algíri polgárt.” Most ugyan­ezek az emberek, akik civilizációjukat, sőt nemzeti öntudatukat a franciáknak köszönhetik, ellenük for­dulnak. Ha a franciák feladják Algiriát — vagy kiszo­rulnak onnan — jó esély van arra, hogy az ország visszaesik régi, középkori állapotába, sőt mi több, á szovjet egyik politikai játékszerévé válik. A fehér ember gyarmati kormányzatának kétségkívül sok bűne van, de a kérdés megvitatásánál az erényei­ről sem szabad megfeledkezni. Egyébként nem lát­juk azt, hogy színes népek, amelyek sohasem voltak fehér uralom alatt, jobban fejlődtek volna és több szabadságot élveztek történelmük során mint a gyar­mati népek. Autó és autóbusz ütköztek össze San Franciscóban. Az igy keletkezett tűzben halálra égett egy utas, többen súlyosan megsebesültek. DERŰS HISTÓRIÁK A RÉGI MAGYAR ÉLETBŐL Nem kell birénak! Egyik zalamegyei falu hí­res volt arról, hogy minden­ki jól tud ott elemelni. Sorra hordják is őket ülni Zala­egerszegre. A haza került embernek aztán több becsü­lete volt otthon, mert tapasz­talt ember számba ment. Egyszer biróválasztás volt. Már meg is állapodtak a sze­mélyben, hogy ki lesz a bíró. Derék, j óravaló ember. Ek­kor csak feláll egyikük: — Kendtek nem tudnak semmit. Biró?! Hát tudják azt, hogy a jelöltjük nem is ember, hisz nem is ült Zala­■ 4 egerszegen. Ez az érvelés győzött. Nem is lett belőle biró. Pap és tanító Fiatal tanító érkezvén a fa­luba, adta ki a bankot, hogy ő újabb keletű ember ám. A ma kikerült tanító tud any­­nyit, mint ezelőtt egy püs­pök. — No, fiam, -— mond a pap, — hát mondja meg nekem, mi a külömbség a csizma meg a földi között? A tanító persze nem tudja. — Hát az, hogy a csizmá­nak egy sarka van, a földnek pedig kettő. — Hanem most azt mondja meg, — folytatja a kérdezést a plébános, — mi a külömb­ség Veszprém-megye és a zsebkendő között? Persze ezt sem tudta. — Hát az, hogy Veszprém­ben van a Bakony, a zsebken­dőben a monogram. Békát nyeltek Mindenki ismeri a két zsi­dó esetét, akik megették a bé­kát. Tudjuk, hogy a vásárra ballagott a gazdag Kchn száz ökör után és a szegény Grün egy kis butyorral. Amint mennek, fölugrik előttük egy varangyos béka. — No, azt mondja a gazdag Kohn a szegény Grünnek, ne­ked adom nszáz ökröt, ha megeszed't^ff" békát. — Esküdj meg rá! — Úgy segítsen az Isten. Erre aztán következik a rettenetes nagy lelki tusa, amelynek befejeztével Grün megette a békát. Mennek tovább. Most már IZMIR, Törökország — Aisa Jazici asszony vál­ni akar, mégegyszer hazament, hogy magával vigye cókmókjait. A férjének ez ellen talán nem lett vol­na kifogása, de a falu asszonyai fellázadtak a válni készülő nő ellen, megrohanták és agyba-bőbe verték. Igen ám, de sokan az asszonyok közül az Aisa párt­ját fogták és elkezdték a püffölő asszonyokat püf­­fölni. Csaknem egy óra hosszat tartott a két ellen­séges asszonycsapat csatája s a vége az lett, hogy a rendőrség szétkergette őket. Néhányat a 128 amazon közül kórházba kellett vinni. A Jó Pásztor Verses Krónikája Ä MOSZKVAI VÖRÖS ANGYAL Irta: SZEGEDY LÁSZLÓ MAGYAR FÖLDÖN SZÁRNYAL a halál angyala s vércsevisitásként sikong haláldala. Sikongja kezében a véres parancsai: “Én vagyok a halál: a moszkvai angyal! Parancsom: gyilkolás. Pusztuljon az élet, amig magyar földön minden semmivé lett! Legyen folyam, ugar milliók hamvedre, vérrel teljék meg a kutak száraz medre! Anyák reménysége, mátkák vőlegénye: aludjon ki szemük ifjú csillagfénye! Gyermekek, csecsemők: Isten Ígérete — gyászba, könnybe fúljon mindnek az élete!” SZÁLL A VÖRÖS ANGYAL . . . Sarló a kezébe, temetői fáklyák égnek a szemébe. Véreznek a szivek, zokognak a lantok, élteken gázolnak a moszkvai tankok. Bibliai vészes négy halál-lovasok: vért isznak a rögök, völgyek és havasok. Nyomotokban tűzvész, pokol, pestis, átok s magyar vérben gázol vaspatkós patátok. Négy sötét lovasok, muszka fullajtárok, vértől iszamosak barrikád és árok. Körbe-körbe magyar, embermészárszékre! Moszkva gaz parancsát ott hajtjátok végre. MÍG KÖZEL és TÁVOL iszonyattól reszket, gyáván meggyaláznak embert és keresztet. A moszkvai angyal kiterjeszti szárnyát s hazánkra borítja Moszkva véres árnyát. Ember-vérfolyamba mártva Moszkva vértje: rajta feketéllik a halál pecsétje. Milljókat sodornak a golgotás gyászba s mill jók marsolnak a muszka halálházba. Gonosz muszka lélek pőrére vetkezett s gyászfátyolos lett az ég a felhők helyett............. VILÁGBIRó földön s a villámló Égben: mily ÍTÉLETET tart égi mérlegében!? Grün a gazdag, Kohn a sze­gény. Egyszer megint felugrik az utón egy kecskebéka. — No ha megeszed, vissza­adom az ökreidet, mondja Grün. Erre a Kchn is megette a békát. Visszakapta az ökreit. Mendegélnek tovább, egyik sem szól egy szót sem. Egy­szer kitör a Grünből: — Te Kohn! — No? — Tudod, mire vagyok ki­váncsi? — Nem. — Arra vagyok kiváncsi, minek kellett az, hogy ne­künk mindkettőnknek egy béka legyen a hasunkban? A ravasz sváb Egy budai patikába beál­lított ©gy 'budakeszi sváb pa­raszt és rámutatván ,a nya-, kán lévő nagy daganatokra, valami jóféle kenőcsöt kért a daganatok ellen. — Egy év óta bajlpdck már ezekkel — mondotta a patikusnak —, most valami olyan jó szert tessék adni, amitől biztosan elmúlik va­lamennyi: — Csinálhatok magának egy igen jó kenőcsöt, de ab­ból egy tégely sokba kerül iám! — figyelmeztette a pati­kus. — Nem baj, csak jó legyen! Az atyafi leült, a patikus pedig kevert, kevert egy ne­gyedóráig, aztán a kenőcsöt benyomta egy nagy fehér té­gelybe, bepakkolta, 'bekötöz­te. — Itt van, barátom. Ebből a kenőcsből ezzel a tégellyel négy forint hatvan krajcárba kerül. De ez aztán biztosan használ! . . . — Biztosan? Egész bizto­san? — mondotta erre a sváb. — Akkor hát nem bánom, ha tiz forintba kerül is egy té­gely, de most adjon belőle a tekintetes ur vagy öt krajcár­ra valót. A tudós rabbi A szadagorai csoda-rabbi­hoz beállít egy zsidó asszony és elpanaszolja, hogy az ura válni akar tőle, mert nagyon csúnyának találja őt. Ké-rve­­kéri tehát a rabbit, térítené észre az urát. A rabbi nem szól semmit, hanem hozzálát a nagy foli­­ánsok felkutatásához s az asz­­szony ezalatt örömmel remé­li, hogy a rabbi majd csali megtalálja valamelyikben az ügy megoldását. Tizenkét könyvben lapoz­gatott már a tudós rabbi, vég­re a tizenharmadikban sze­rencsésen megleli a — pápa­­szemét, melyet orrára illeszt és igy közelebbről megnézi a panaszkodónőt. — Kedves lányom, — szó­lal meg kis szünet múlva, — nincs mentség. Te csakugyan nagyon csúnya.vagy. EMLÉKEZÉS 1848-RA LELKIPÁSZTORBÓL TEHÉNPÁSZTOR Fekete Lajos, aki református segédlelkész volt, felcsapott Kossuth-huszárnak. Nagyon jókedélyü, vidám ifjú volt. Egyszer egy csizmadiából lett káplár vezetése alatt kémszemlére indultak. Sötét este volt már s amint csendesen poroszkáltak az országúton, egyszerre csak sajátságos ropogást pállották a ma­gas török búzából. A káplár azonnal megállította őket. Ezek aligha nem oláh lándzsások lesznek, gondolta magában. Ezalatt Fekete észrevétlenül leszállott a lóról, ment s lehúzta ballábáról a csizmát, mert nagyon szo­rította. A káplár, amint tovább neszeit, észrevette a föl­dön Feketét s ráförmedt: — Hogy merted lehúzni a csizmádat?! — Mert úgy szorult benne a lábam, mint most a káplár ur. A huszárok jóizüt mosolyogtak a találó vála­szon, a káplár azonban ráparancsolt: — Eredj azonnal a búzába s nézd meg, ki jár ott? Fekete besietett a kukoricásba, a huszárok pe­dig kivont karddal lesték, hogy mi lesz. Néhány iz­galmas perc múlva szilaj nevetés, majd eme kiáltozás hallatszott a kukoricásból: —Csaté, hojsz, Bimbó! Aztán egy szép tehén törtetett ki a tengeriből, nagy megnyugvására a szepegő káplárnak. Majd elő­lépett Fekete tiszteletes uram is s jelentést tett a káplárnak, hogy elfogta az ellenséget. A huszárok nagy hahotára fogadták. Fekete pedig roppant lelki nyugalommal leült a földre s mi­közben csizmáját húzogatta, bus-vidáman sóhajtotta: — Haj, haj, eddig lelkipásztor voltam, most meg tehénpásztor vagyok. A vitéz tiszteletes életével pecsételte meg hon­szerelmét. A vajdahunyadi csatában a kozákok ösz­­szevagdalták. LE KELL VÁGNI A KÍGYÓ FEJÉT A csornai diadalmas csata után történt, hogy a csornai haragos atyafiak ott a helyszínén főbe akar­ták kólintani az osztrák sebesülteket. A tisztek alig tudták visszatartani őket. Egy kapitány mosni kezd­te a fejüket: — Ejnye, ejnye, nem szégyenük magukat, a se­besülteket már nem illik bántani. — De hisz, uram, bántott minket eleget az eb* * adta németje, dohogta egy öreg földmives s azzal vasvilláját belé akarta mártani a földön fetrengő osztrák cserepárba. A kapitány azonban félreütötte a földműves vas­villáját s keményen ráförmedt: — Hordja el magát! Az öreg megcsóválta a fejét, aztán a vasvilla nyelére támasztotta s néhány pillanatig csak villámló szemét forgatta a sebesült felé. Majd szemére húzta zsíros kalapját s a sebesültre pislogva, keserű gyű­lölettel mondta: — Olyan ez, uram, mint a kígyó, le kell vágni a fejét és összetaposni, különben megint megmar. A HŐS BRIGADÉROS Gáta falunál egy magaslaton állott 1848 decem­ber 16-án az ötödik lovasüteg fele. Az újonc tüzérek ott dobogtak a hóban, egymáshoz ütögették a kezei­­iket, tenyerüket fujdosták a lehelletükkel, mert po­gány hideg volt. Egyszerre csak odanyargal hozzá­juk egy törzstiszt s nagyot formed: — Lőjjetek, vagy leváglak benneteket! A tüzérek nagyot bámultak. A törzstiszt úgy összehúzta a nyakát, hogy a rangját se ismerhették fel. — Kire, mire lőjjünk? — kérdezte a tűzmester. A törzstiszt az országukra mutatott. — De hisz azok juhok — válaszolta a tűzmester. — Lőjj, vagy leváglak — ordította az ismeret­len tiszt. Erre az egyik ágyú csövét az országúira irányí­totta, az ágyú eldördült, mire az országúton bak­tató juhnyáj széjjel szaladt. —Csakugyan juhok lettek volna? — dörmögte az ismeretlen törzstiszt — s azzal se szó, se beszéd, elvágtatott s a tüzérek hahotája követte. Két perc múlva két huszár nyargalt a tüzérek­hez. Arca csak úgy szikrázott a dühtől. — Erre-arra azt a bolond szenteteket, mért kergetéttek szét a juhnyájakat, — káromkodott a két huszár. A tüzérek alig tudták meértetni velük, hogy felsőbb parancsra cselekedtek. Később meg­tudták, hogy az a törzstiszt Szegedy brigadéros volt, aki Windischgratz kiáltványa után elillant a hon­védségtől. A jókedvű tüzérek ettől fogva, hogyha bakot lőttek, ezzel csipdesték egymást: — No már megint a juhnyájat nézted az ellen­ségnek. Vagy pedig ezzel csiklandozták egymást: — Eredj Szegedyhez bátorságot tanulni. > A JÓ PÁSZTOR

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents