A Jó Pásztor, 1956. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)

1956-04-27 / 17. szám

2-IK OLDAL A JÓ PÁSZTOR A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD; Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY özerKesztőség és kiadóhivatal — Publication Office 1736 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry 1-5028 ELŐFIZETÉSI DIJAK: SUBSCRIPTION RATES: Egy évre_______________$6.00 One Year______________$6.00 Eél évre ______.________$3.50 Half Year______________$3.50 ntered as second class matter September 1st, 1938, at the Post Office of Cleveland, Ohio, under the Act of March 3rd, 1879. MIT ÉRDEMES TUDNI? . A 64,000 dolláros találósjáték hónapok óta kelt országos izgalmat és bajnokai a pénzen kívül általá­nos tiszteletet élveznek. A közönség aféle műkedve­lő tudósnak tekinti őket, vagy legalább is szakem­bernek egy adott tárgykörben. Bár jómagunk nagy tisztelői vagyunk a tudásnak, csodálatunk a találós játék nyertesei iránt mérsékelt. Csodálatunkat a győztesek iránt az mérsékli, hogy vannak dolgok, amelyeket egyszerűen nem ér­demes tudni. A nagy Einsteinről egyszer kiderült, hogy egy egyszerű matematikai formulát, amit kö­zépiskolában tanítanak, nem tudott. A nagy tudós ezt így magyarázta: “Nem terhelem az agyamat olyan részletekkel, amelyeket minden tankönyvben megnézhetek.” Valóban, üres adatok sorozatának gépies emlé­kezete még :nem tudás. A tudás valami mélyebb — a dolgok összefüggésének felismerése. Csodáljuk a versenyzők emlékezőtehetségét, de nehezen értjük meg, mi haszon származik abból, ha valaki emlék­szik, hogy 50 év előtt milyen eredménnyel végződött egy baseball mérkőzés, vagy egy bizonyos könyvet melyik évben adtak ki. Még az is lehetséges, hogy ezek a versenyzők többet tudnak tárgykörükről, mint amennyit az adatok felsorolásával 'elárulnak. De tar­tunk tőle, hogy a közönség csodálata olyasmire pa­­zarlódik, amit nem érdemes csodálni. Ez azonban nem tart vissza bennünket attól, hogy sok szerencsét kívánjunk a ''nyerteseknek és reméljük a megnyert jelentős összeget jól fogják gyümölcsöztetni. AZ A RAVASZ TISZA KÁLMÁN MÉG A HALÁLT IS RÁSZEDTE A MI FALUNK ÓH, MÉRT OLY KÉSŐN? Mint most jelentik Moszkvából, a hetekkel ez­előtt tartott országos kommunista kongresszus alkal­mával a körülbelül ezer delegátusnak átnyújtották Lenin végrendeletének egy-egy fényképmásolatát. Ebiben a végrendeletében a szovjet megteremtője in­tette a pártot, hogy semmiesetre se válasszák meg Jozef Gyugasvillit (akinek Sztálin az álneve) a párt főtitkárának, mert Gyugasvili brutális ember, vér­szomjas, egyáltalán nem alkalmas a párt és a nem­zet vezetésére. Ezt a politikai végrendeletet Lenin 1922-ben ad­ta át az akkori párt vezetőségnek és a szovjet fő­emberei ismerték annak tartalmát. Kérdik tehát az orosz gyarmatbirodalom lakói, 300 millió ember: Miéit ily későn? Miért hagyták ezt a Lenin által megvetett gonosz Gyugasvilit “isteni Sztálinná” fel­­magasztalni? A felelet egyszerű és bizonyára már milliók és milliók megtalálták : Azért engedelmeskedtek Szol­gai módon Gyugasvi 1 i-Sztálinnak, azért nyújtottak segédkezet a zsarnoknak rémtettei végrehajtásánál, mert neki köszönhették saját hatalmukat is. Ha Sztá­lin gonosztevő volt, mik voltak ők — Kruscsev és Bulganin, Malenkov és Molotov? Bűntársak voltak. A mi falunk, a esörgedöző folyású, szőkevizü Ipoly men­tén, már régén nem a mienk. Nagyon módosán, nagyon vir­­tusosan gazdálkodtak az elő­deink s gondoskodtak TÓla, hogy nekünk már ne legyen gondunk-bajunk az ősi föld­del. Forróbb volt a vérük, iz­mosabb a ka*uk és hatalma­sabb az étvágyuk, mint ne­künk. Bolondultak a táncos iábu paripákért, karcsú testű agarakért, kényesen pompázó asszonyokért s a házuk min­dig hangos volt a muzsikaszó­tól. Gyakran rántottak kar­dot kancsal mosolyért, ferde tekintetért és elsőknek men­tek a kibontott lobogó alá, ha a nemzet sorsa kívánta. A föld pedig lassan-lassan ki­­kicsuszott a lábuk alól. Hol egy legelő, ahol egy szép ol­dal szántó került idegen ke­zekbe, ma nincs belőle egy tenyérnyi darabka sem. De azért az a föld a mi földünk. E'zer szép és fájó tmlék fonja hozzánk. A falu, a mi falunk, bár egy omla­dozó vén házon kiviil sem­mit sem vallhatunk a ma­gunkénak belőle. És mégis a mienk, miénk a lelke. A dús földeken idegen gaz­da arat, másnak érik a íbuza­­kalász, mások pincéibe folyik Irta: KRÚDY GYULA a szőlők nedűje, de a miénk az utak mentén nyíló ákocok illata, feléjik mosolyog, a bú­zatáblából a pipacs, nekünk dalolnak a madarak és min­ket köszönt, rólunk susog az alkonyi szél. A mi falunk most alszik, az Ipoly dúdolja fülébe az altató melódiát, de fölébred majd ha mi hazatérünk. A mi falunkban békésen élnek az emberek, nem vívód­nak, nem marakodnak egy­mással. Épek, erősek, magas­ra nőnek. Szerető gonddal ápolják a földet. Bor csak ün­nepen kerül az asztalunkra, őrzik a régi erkölcseiket. Az eladósorba serdült leányok ma is az Ipolyba állva mossák, paskolják a mosniyalót, a pen­­delyes fiuk kócmadzagos os­torral kergetik a pörgőcsigát és a fonóban, kukoricafosztás­­nál ma is az a nóta járja, mint száz esztendővel ^ezelőtt. Job­ban mondva csak járná, ha szabadna. D* nem szabad, az uj gazda eltiltotta. Azóta hallgatnak a lányok, legényeik, nem áll az uj nóták­ra a szájuk, nem vidulna fel tőlük úgysem a kedvük. Ara­táskor nótáztak utoljára. Mi­kor kévékbe gyülteík az áldott kalászok, összegyülekezett a falu a tarlón, egymásba fogóz-A Jó Pásztor Verses Krónikája TAVASZI ÁLMOK Irta: SZEGEDY LÁSZLÓ ÍTÉLET ÉS EGY DAL Salamon ibölcseségére emlékeztető Ítéleteket hoz egy new yorki biró, J. Randall Creel, aki a minap egy 19 éves fiút ítélt el, akit közbotrányokozásért tartóz­tattak le. A fiatalember hetykéin, viselkedett 'és azt hangoztatta, hogy azért fogták el, mert spanyol ere-A biró erre megkérdezte a vádlottól, tudja-e, hogy Amerika első civilizált közössége, a floridai St. Augustine spanyol település volt? Az ifjú barbár a vállát vonogatta. Sejtelme sem volt róla. Általában nagyon keveset tudott Amerika múltjáról. A biró erre úgy Ítélt, hogy a suhanó menjen a könyvtárba és tanulmányozza az amerikai élet spa­nyol hátterét, írjon egy dalt róla, valami régi népdal dallamára. A rendőr, aki a duhaj ifjút letartóztatta, felajánlotta segítségét. A vad és dacos fiatalember érdeklődést muta­tott és nekilátott a felfedező munkának, hogy végre megismerje az országot, amelyben él. Egyben önbi­zalmát is visszanyerte. Éppen ez volt a bíró célja az Ítélettel. A más nemzetiségűek között sokan vannak ilyenek, akik azt képzelik, hogy amiért nem itt szü­lettek, esetleg nem részesülnek egyenlő elbánásban. A bíró már sóik más hasonló Ítélettel győzte meg a gyanakvókat, hogy — képzelődtek. A magunk ré­sziéről szívből gratulálunk Creel bárónak. Tavasz álmot látunk: álmát, jónak, szépnek; virágját, gyümölcsét a békevetésnek. Beheggedt a sebe a porladó sirnak, s ahol rég csatáztak, virágmezők nyilnak. Álmunkban nincs ölés, csak béke, csak élet, nincs többé pusztulás, romlás, végítélet. Nincs több könny, csalódás, vérontás és átok, csak szeretet, jóság s zengő dalvirágok. Elfeledünk lassan minden szörnyűséget, s trónjára ültetjük a tisztát és szépet. Boldogságfutamok zengnek a világon, — Valóra válik-e ez a tavasz-álom? Boldogság: csak egy szó, mégis, milyen drága, egész életünknek igéretvilága. Látszat, égi ösvény, csalóka káprázat: bírni kell, mert másként nincs rá magyarázat. Sziv-virág, mit fénnyel, könnyel kell öntözni, kinyílásra csak igy lehet ösztönözni. De ha már kinyílt is, tudjuk-e ápolni? s szivárvány színeit elővarázsolni? Elveszitni százszor könnyebb, mint elnyerni, s ha elvesztjük, többé nem pótolja semmi. De legtöbbször mégis arról sincs tudásunk, amikor kinyílik boldogságvirágunk. Boldogság vágyunknak nincsen pihenője, s lelkünk örök vágya, hogy színekbe szője. Olykor elfásulunk s nincs róla sejtésünk, mikor bimbózni kezd boldogságvetésünk. Csillannak a fények, bámulnák az ágak, mint kékmadara a képzelt boldogságnak. Tiéd a kékmadár? Gyönyörködve nézed, puszta látása már mámorba igézett. De ha kékmadarad jobban szemre veszed: rémülve látod, hogy üres már a kezed, S mig fájóan kérded: újra tiéd lesz-e? a kékmadár régen elrepült már messze. tak a fiatalok és a vének és táncra perdültek. Még Tallér apó, is járta a csárdást, pedig neki már akkor is havas volt az üstöké, miikor én járni ta­nultam. Ő a legidősebb ember a fa­luban. Évtizedek óta viszi a búcsún a falu Szűz Mária zász­laját ő vezérelgeti emberem­lékezet óta Besnyőre, Noszt­­rára a bucsusokat. Ha az ut porában járó nyájon erőt vesz a fáradság, vagy ellankasztja a nap tüze, Tallér apónál min­dig kéznél van a medicina. Be­lefog egy áhitatos öreg dalba, amire talán még Gellert püs­pök tanította a magyarokat és a tikadt, fáradt búcsús sereg minden keservét feledve, ének­li vele a kórust. Tallér apó ma is még olyan egyenes, akár a gyertya és a hangján sem rontott sokat az idő, most is ércesen cseng, akár a harang. Szinte csábitó varázs rejlik benne. Magával ragadja, kísérete ösztönzi a hallgatóságát. Pedig'csak pa­rasztosan a magánhangzókat hosszan elnyújtja énekel. Na­gyon ünnepélyesen és teljes szívvel, mint az öregek rend­szerint. Soha ének még nem fogant az ajkán és mégis baj­ba sodorta dalolásával az egész fplut. Az aratás után történt, kint a tarlón. Ott volt az egész fa­lu. Vigadtak, énekeltek tán­coltak a bevég’zett kemény munka örömére. A csárdás után letelepedtek a kévék kö­ré, játszadozni, cicázni, ter­vezgetni. A nyári égen millió­nyi csillag tüzelt, hangos kedvvel muzsikáltak a tücs­kök, mosolygott a hold.' Eny­he, békés nyáréjszaka volt. És az emberek mégis rend­re elnémultak. A lányok orcá­járól elihervadt a vidám mo­soly, a legények ajkára ráfa­gyott a nótaszó"és a haneuro­­zó apróságok s szüleikhez búj­tak. A bánat szele suhant vé­gig a tarlón. Rejtegetett, tit­kos keserűség nyilait a szivek­be és sóhajt csalt az ajkakra az emlékezés. • Régi idők boldog képe ele­venedett meg az emberek előtt. Talán arra ngodoltak, hogy nem is olyan régen még ne­künk aratták a buzakalászt ? Tallér apó hamarosan meg­szimatolta gyakorlott ösztöné­vel a lehangoltságot. És mint a búcsúkon szokta, most is megkísérelte, hogy kedvre de­rítse gondba temetkező nyá­ját. Áhitatos lélekkel belefo­gott egy ősi dalba és hallgatói csakhamar vele 'zengték, hit­tel bizó reménységgel: Boldogasszony anyánk, régi nagy pátronánk, Nagy ínségben lévén, igy szólít meg hazánk: Magyarországról, édes hazánkról Ne feledkezzél meg szegény magyarokról, Árva magyarokról . . . És azóta hallgat a mi fa­lunk. Uj nótákat nem énekel, a régieket meg nem szabad. Midőn a 30 uj főrendi tag kinevezése „megjelent a hivatalos lapban, mindenki azzal a kérdéssel tette le a lapot: “Ki lehet az a Mixich Kálmán?” Az em­berek, akik aznap találkoztak, már a kézszoritásnál tudakolták: “Ki az a Mixich? Senikisem tudta ímegmondani. Takács Lajos egyetemi tanár arról volt hires, 'hogy minden úriem­berrel pertu volt Magyarországon. Takács a leghíre­sebb férfiú lett egyszerre, — ele amint előkerült, ke­reken kijelentette, hogy a Mixich nevet még sohasem hallotta. A nagy kérdő jel még mindig ott függött a leve­gőiben. Végre akadtak olyanok, akik meg merték kérdezni magától Tisza Kálmán miniszterelnöktől, ki az a Mixich Kálmán? — Hát az bizony egy horvát nagybirtokos, de­rék ember, jó magyar hazafi, aki főispán is volt va­lamikor. Egyébiránt leginkább a “Kálmán” neve mi­att neveztem iki, hogy három Kálmán legyen. De ezt tízszer, tizenkétszer is megkérdezték Ti­szától, úgy, hogy végre is megunta a sok magyaráz­­gatást, látván, hogy senkit sem győz meg sí bizonyos kétely mindig fennmarad, mely kiérzik a kiváncsiak mosolyából. Aztán alkalmasint azt is észrevette, hogy a kér­­dezősködéisneik a fele kötekedés s midőn egyik mág­násbarátja kérdezte Mixich kilétét, a miniszterelnök végre kirukkolt a sízinnel: — Jól van, elmondom hát neked' őszintén, ki az a Mixich Kálmán. — No, arra kiváncsi vagyok. — De csak azon feltétel alatt közlőim veled, ha szavadat adod rá, hogy el nem árulod ... — Itt a kezem! — Mert államtitok rejlik alatta. Az illető mágnás kevélyen emelte fel fejét. Hi­szen egész életében azután nyargal, hogy egy állam­titkot bízzanak rá. Milyen édes dolog lehet egy titkot tudni s lenézni a többi embereket, akik kevesebbet tudnak nálánál. — Nos ,hát ki ő? — kérdé. — Mixi-dh mind a harminc kinevezett közt a leg­többet ér . . . ő legmegbeesülhetlenebb. — Az ördögbe is ! Alkalmilag hát ismertess meg e derék férfival. — Azt nem tehetem, mert ő nem létezik, — mondja Tisza. — Hogyan, nem létezik s te azt tudtad? — Természetesen, sőt én magam gondoltaim ki e nevet. — De ez képtelenség! Hogy lehet akkor a leg­­megbecsülhetleneibb a harminc között s írni célból ne­veztél volna ki nem létező embert? — Mi célból? Hiszen éppen ebben van a titok, ez az a bizonyos taktika ,amiben ti ellenzékiek ej ■. gém olyan erősnek találtok. — Hogy-hogy? — Hát úgy, (barátom, hogy nekem örökösen szükségeim van egy üres helyre. Hiszen tudod, hogy ezer eset adhatja elő magát, miikor valakit elő kell vennem, akire nem is gondoltam, akire momentán vari szükségeim, nemde igaz ? — Ez tökéletesen igaz. — Nos, tegyük fed, hogy a szüksége® ember meg­van, de nincsen meg a hely, ahova állítsam. Azért szektám csinálni magamnak amolyan “fentartott he- 1 veket”. — Igaz, igaz ... Az orfeumban is vannak olyan fentartott helyek ... —- De amint látod, harminc tagot okvetlenül ki kellett neveznem a főrendiházba; a törvény rendeli, hogy harminc legyen, se kevesebbet nem lehet, sem többet. Hát már most mit csinál jak, hogy a “fentar­tott hely” meglegyen, hanem az ellenzék még se lás­sa? Hivatom Beöthy Algernomt: “Mit gondolsz, Ald­­zsí, mit csináljunk? Aldzsinak legott ötlete támad, hogy legjobb lesz egy kitalált nevet tenni be a har­mincaik közé. — Igaz, de hát most hogy lesz az hát? — Hogy lesz? Ej, hát nem bírod kitalálni? Mixich nem létezik. Mihelyt szükségem van a helyé­re, az azonnal betölhető'vé válik, mindössze egy hír kell hozzá az újságban, hogy Mixich Kálmán meg­halt Stiriában vagy Emsben. Ez, az, barátom! Egy ember, aki akkor hal meg, amikor a miniszterelnök akarja, megbecsülhetetlen. — Értem, — szólt eláhnélkodva a született fő­rendi. — Csakugyan Bismarck vagy, kegyelmes uram. — S látod, ez humánus intézkedés. Törökor­szágban tényleg megölik az egyik basát, hogy egy másiknak csináljanak helyet. A halál nélkül nem le­het kormányozni, édes barátom. Csakhogy a halált is rá lehet szedni, ha az ember gondolkozik fölötte... De el ne mondd, kérlek, senkinek. «•ősz Írók közé sorozták. Dosztojevszkijnek az volt a bűne, hogy Oroszország meg­újulását a .keresztény feleba­ráti szeretet megújulásától | várta; ezért Sztálin bojkottal büntette De most, amikor Sztálin áldozatait egyre-más­­ra tisztázzák, feloldották A wisconsini Berlinben kő kövön nem maradt a tornádó után. Bír és MitMdés Moszkvából jelentik, hogy Dosztojevszkij regén yirót, akinek legismertebb müve a “Btin és bünhődés,” a nagy %

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents