A Jó Pásztor, 1955. január-június (33. évfolyam, 1-25. szám)

1955-05-27 / 21. szám

W OLDAL A JÓ PÁSZTOR A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD; _________Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította_________ Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó i THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY í Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office »1736 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry 1-5028 '_________________««-53__________________ s ELŐFIZETÉSI DIJAK: SUBSCRIPTION RATES: Egy évre ________________„__$6.00 One Year _________________$6.00 Fél évre ----------------------------$3.50 Half Year ________________$3.50 ntered as second class matter September 1st, 1938, at the Post Office J of Cleveland, Ohio, under the Act of March 3rd, 1879. A MŰVÉSZET NEMESEI j Yoshiko Kugo 23 éves filmsztár egy márki leá­nya és Murakami császár leszármazottja. A család 947-ig vezeti vissza a családfáját, amely egyike a leg­­régiebbeknek Japánban. : * 16 éves korában kezdte karrierjét Yoshiko a To-Jio filmstúdióban és a család ezért nyomban kitagad­ta. Azt is megtiltották, hogy a nevét használja. Csak amikor MacArthur eltörölte a nemesi címeket és ran­gokat, írhatta ismét családi nevét a filmjeire. Érdekessé teszi az ügyet, hogy Yoshiko kijelen­tette: az igazi nemesség a művészet és tehetség, Is­ten adományai, nem pedig a mesterségesen gyártott iemberi rangok és címek. Az, hogy ma Japán legna­gyobb drámai művésznőjének ismerik el, Yoshiko szemében még a császári rangnál is többet jelent. A márki családja, a papa, valaha a japán Felső­házban ült ,és törvényeket hozott, talán nem értik meg saját gyermeküket. A filmgyártást lenézik, szá­mukra megalázó, hogy Yoshiko az egész világnak mutogatja magát a mozik mágikus fehér vásznán. De a japán köszönség és újabban az amerikai is, amely egyre több japán filmet lát, Yoshikonak ad igazat, aki ma a filmvilág igazi császárnője. A VASÚTI DETEKTÍV n . ay at a v innSTON TAVASZI SZELLŐ Moszkva felől tavaszi szellők fujdogálnak. Mo­lotov orosz külügyminiszter mosolygó arccal áll oda fényképezőgépek és a televíziós felvevők elé. Békés együttélést, együttműködést, semlegességet, gyilkos iegyvcrcn vasolja a békeszerető Kreml. Azt a jó tanácsot ad­ják nekünk az oroszok, hogy mondjunk le a németek felfegyverzéséről, romboljuk le a földkerekséget át­fogó légibázisainkat, aztán majd ők is megmutatják, hogy jó fiuk. Csakugyan, olyan jó fiuk, hogy még Titoval is békülni akarnak. És hogyan akarnak! Any­­nyira akarnak, hogy a majdnem Sztálin nagyságú Kruscsevet meg a kirakat-Bulganint, 36 fényes érem­mel a mellén, küldik Belgrádba megtisztelő vizitre! A kommunista termeszhangyák minden ország­ban felváltva békét fuvoláznak és kigyót-békát szór­nak hazájuk háborús uszitóira. Az ausztriai békekötés nyomában támadt ez a közhangulat. De a józan ész szavának nem szabad el­hallgatnia ezeken a napokon, amikor csakugyan je­lei mutatkoznak annak, hogy a szovjet békességet akar egyidőre. Elhisszük, hogy békességet akar egy­­időre, mert egyrészt nagy gazdasági bajok vannak odahaza és a csatlós gyarmatokban, másrészt már nem bíznak rengeteg emberanyaguk révén katonai fölényre. Ha békességet akarnak, megkaphatják, hi­szen mi mindig ezt akartuk, már tiz év óta ezt akar­juk s nem rajtunk múlt, hogy béke helyett hideghá­borút kaptunk, koreai és indokinai véres háborúk­kal felmelegitve. De nem szabad megfeledkeznünk a kommunista pápának, Leninnek, arról a tanításáról, hogy a kom­munisták ne döngessék örökösen a fejükkel a fala­kat, hanem alkalmasint visszakozzanak egy lépést, hogy aztán két lépést tehessenek előre. És arról se feledkezzünk meg, amit 25 év előtt a kommunista világszövetség (Komintern) vezetője. Dimitri Manujliszki mondott: “A pusztulásra Ítélt hülye kapitalista országok meg fognak ragadni minden alkalmat, hogy velünk barátkozzanak s ezzel vesztükbe rohannak. Mert mi­­helyt ők botorul biztonságba ringatják magukat, mi vasököllel megint lecsapunk rájuk.” Ezekre a változhatatlan kommunista célkitűzé­sekre emlékezve fogunk barátságos alkudozásba bo­csátkozni a szovjettel. A Nyugati pályudvar detek­­tivkiirendeltsége közölte ve­lünk telefonon, Ihogy ott az öt óra tizenöt perckor induló wi­­eni gyorsvonat egyik elsőosz­­tályu fülkéjében K. Simon főispán zsebéiből Eizig Izidor ismert veszedelmes utazó zseb itolvaj kilopta egyezernyollc­­száz koronát tartalmazó levél­­tárcáját. A detektívek elfog­ták a zsebtolvajt és a pályaud­vari rendőrőrszobán helyezték öl, ahonnan a rendőrök őrize­téből, kalapja, kábát ja és ér­téktárgyainak hatszáz korona készpénzé nek hátrahagyás á­­val megszökött. Figyeljük a pályaudvart és az induló vo­natokat ! * A telefon jelentés után át­kutattuk a pályudvart és mi­után nem találtuk meg Eizi­­get, mégis csak beszálltunk egy másodosztályú félfülkébe és azt magunkra zártuk. Azon a szakaszon szolgálatot telje­sítő kalauzzal közöltük, hogy mi vagyunk benn, ha lehet, ne háborgasson bennünket. A HADITERV Amikor a vonat kirobogott a pályaudvarról, öreg kollé­gám egy vasúti fékezőzub­bonyt és sapkát adott át azzal, hogy Füzesabony állomás előtt vegyem magamra az ál­ruhát. Amennyire lehet, vál­toztassam el arcomat, keze­met is piszkot jam be, úgy­hogy olyan legyek, mint egy vasúti fékező. — Nézze öcsém — szólt hoz­zám, én nem szállók ki a vo­natból, mert könnyen észre­­vesznek vagy megismernek. A vasúti állomással szemben lévő szálloda kávéháziba men­jen be és ott nézzen körül. Igyon valamit. Az ismert zseb tolvajok, ha Füzesabonyig si­került valamit megvágniok itt szoktak deszállni és ebben a kávéháziban várják meg a leg­közelebbi vonatot vagy ha nem jón vonat, a szanouauan maradnak. Hátha itt lesz Ei­zig Izidor is. Én elmegyek Miskolcig és a hajnali vonat­tal visszajövök. Addig legyen résen, nyissa ki a szemét de egyedül ne intézkedjék, mert talán zsebbtovajok megtá­madhatják. ÁLRUHÁBAN Megfogadtam az öreg ren­delkezésiét és hozzáfogtam a maszkirozáslhoz, Ott átöltöz­tem és levetett ruháimat az öreg magához vette. Megérkeztünk Füzesabony­ba. Egyenesen a kávéházba mentem. Teát kértem és alig­hogy a pincér a belső szobán át a konyha felé ment, az ajtó nyílásakor m e g pillantottam odabent K. Jóska ismert utazó zsebtolvajt és Ernát, Sz. Béla utazózsebtolvaj feleségét. Egy harmadik férfi is volt velük, aki azonban hátai ült felém és nem láttam az arcát. Hátulról úgy nézett ki, mint Eizig Izi­dor. A FIGYELÉS Amíg a teát elkészitették, lármás, nagyobb férfitársaság lépett a külső helyiségbe. Annyira hangoskodtak, hogy a másik szobából Erna az aj­tót kinyitva kinézett. Láttam, hogy a pincér hozza a teá­mat ,ezért a zsebtolvajnő mel­lett bementem a másik szolbá­ba és a pincér elé léptem. — Adja csak ide! — szól­tam a pincérnek, — nem lehet odabenn megmaradni, annyi­ra lármáznak a kupecek. Közvetlen a banda melletti asztalhoz kerültem, mert oda tette le a pincér a teámat. Amikor bementem, mindegyik megfordult és alaposan meg­nézett. Én fétrefordítottam a fejemet, de a csendességtől éreztem, hogy engem néznek. Különösen a nő figyelt erősen. Lassan megittam a teámat, A BŰNÖZŐ SZOVJET IFJÚSÁG Ha valaki azt hiszi, hogy csak Amerikában van ifjúsági bünhullám, olvassa el a Pravda legutóbbi számaina kegyikét, amely a szovjet ifjúság bűnözé­séről panaszkodik. Ez azért lehet meglepő a gyanút­lan olvasó részére, mert a szovjet újságokban nem szerepel bűn. Bűnesetek közlése nem “tanulságos”, tehát a szovjet sajtó egyszerűen úgy tesz, mintha a kommunizmus nem ismerné a bűnözést. Mit gondol a nyájas olvasó, minek tulajdonítja a Pravda ezt a jelenséget? Nos hát “a kapitalista múlt SZENT FAL A K0RINTUSIAKH0Z Beszéljék bár földi, vagy égi nyelven, Ha szent szeretet nem lobog szivemben, Csak csengő-zengő cimbalom a lelkem. Tudjam a jövőt és a titkokat, Miket az ész csak vakon tapogat, Legyen enyém a földnek minden tudománya, Ha oly okos lennék is, mint az angyalok S hitem bár nagyobb volna, mint a Himalája, Szeretet nélkül semmi sem Vagyok. S osszam szét bár a szegényeknek minden kincsem, Mindent, amit erőm s verejtékem terem, Ha szeretetem nincsen. Mit használ az nekem. A szeretet türelmes, engedelmes, A szeretet mindig másoknak kedvez. Gonoszságra, bűnre sohasem lázad, Ikertestvére ő az igazságnak, Nem féltékeny és rosszat nem akar, (A szeretet élet és diadal, Nincs benne nagyravágyás, nincs harag, Az mindenkinek mindent odaad, Mindent remél, mindent elhisz s ha kell, Töviskoronát is visel. Jön kor s betelnek a prófétálások, Jön kor s megszűnnek a nyelvek, Nem lesz nóta, nem lesz ima, sem átok S tudományok sem lesznek, De a szeretet mindig élni fog, Most még sok minden érthetetlen itt lent, De egykor nyílt fény lesz minden homály, titok, Egykor színről, színre meglátjuk Istent. Az Ur nekünk a ködös életű tra Három mécsest adott. Nélküle bus lábunk bus útvesztőbe jutna. Előttünk három fénysáv izzik, ing vakít: A szeretet, a remény és a hit. S köztünk a szeretet a legnagyobb. azután félkönyökre támasz­kodva, alvást színlelteim. A nő szólalt meg először: — Ne:m koimáljátok ? — kér­dezte és rám m-utatott, — Ugyan — legyintett K. Jóska, — mit akarsz tőle, hi­szen vasúti. AZ EGÉRFOGÓ Újból csend volt, a tolva­jok valószinüleg megnyugod­tak. Lassan megindult isimét a beszélgetés közöttük. — Te Izi! — szólt Erna, — a hajnali vonattal gyere v-isz­­sza Pestre ! Kőbányán leszál­lónk és élj ősz hozzánk. — Ha bolond volnék! — vágott vissza Izidor. — Egye­nesen a “hekusok” (a detektí­vek) kezébe futnék, miit gon­dolsz ? — Maradjunk itt — döntöt­te el a vitát K. Jóska, — egy szobában meghálunk és hol­nap délelőtt együtt megyünk Kassára. Ebben aztán meg is egyez­tek és elindultak szobát keres­ni. A pincér a hármas számú szobát adta nekik, amelynek földszinti ablakai az uccára néztek. — Pincér! — szólt Izidor — mi nem vagyunk itt. Érti! Ha valaki keres. Adjál neki, Erna, öt koronát! — Értem, kérem •— felelte hajlongva a pincér. Ezzel bezárult az ajtó mö­göttük. AZ ELŐKÉSZÜLETEK Én benn a kávéháziban úgy tetteim, mintha akkor ébren­­nék fel. Riadtan érdeklődtem a pincérnél, hogy hány óra, azután fizettem, kimentem és az állomás melletti bódéban -húzódtam meg. Türelmetlenül vártaim visz­­sza idősebb kartársamat. Még háromnegyed órám volt a vo­nat érkezéséig, de óráknak tűnt az idő. Végre negyedhá­hány perc múlva iberobogott a vonat. Ahogy megláttam az öreget, rohantam hozzá és el­mondtam az újságot. — Menjünk, siessünk! — sürgettem türelmetlenül. — Dehogy megyünk, vár­junk csak nyugodtan, — szólt az öreg. Engem bántott ez a nyugodt viselkedés. — De kérem — méltatlan­kodtam, — hisz ezek meg is szökhetnek! — Ne beszéljen, öcsém, várjon! A RAJTAÜTÉS emlékének.” Nem tudjuk megérteni, hogy 15-16 éves szovjet ifjaknak hogyan lehetnek emlékeik a kapi­talista múltról. A Pravda nem ad és nyilván nem is vár választ erre a kérdésre. A vonat persze elment. Mi ketten ott vártunk az öreggel, a szállodát figyelve, aimig pir­­kadni kezdett. Akkor feltűnt az állomáson két csendőr, akik a reggeli gyorssal Budapestre akartak utazni. Azoknak be­mutatkozott, felkérte őket, hogy segítsenek a zsebtolva­jok elfogásánál. Engem bevitt az állomásfőnök szobájába — aki megengedte, hogy ott át­öltözzek és megmosakodjak. Mikor mindez megtörtént, a csendőröket az ablakihoz állí­totta, ő pedig a pincérrel be­­zörgettetett a szoba ajtaján. ö és én a pincér háta mögött vártuk, mikor nyílik az ajtó. — Ki az? Mit akar? — hangzott belülről Erna riadt hangja. — Én vagyok, a pincér, a Pali! Amikor a zsebtolvajnő fel­nyitotta az ajtót, az öreg ha­talmas erejével és termetével az ajtóval együtt benyomta a pincért is a szobába. Izidor és a nő a két ágyban aludt. K. Jóska pedig a díványon. Egy óra m-ulva útban vol­tunk már a három megbilin­cselt jómadárral Budapest fe­lé. A motozásnál három pénz­tárcát és fegyvereket talál­tunk náluk. — Mert, fiam — hallom még most is tapasztalt, idő­sebb kartársam szavát, — az ember nem rohan neki fejjel a veszedelemnek. A TIZENHARMADIK FARKAS A velencei Szent Márkus téren, a hires Danielli kávéház terarszán ül egy őszhaju, viharvert arcú, vállas férfi. Valaha Molnár Ferenc üldögélt a kerek márványasztalok mellett. Most egy másik magyar iró, aki némi késéssel indult el a sikerek utján. Általában Jack Londont tartják a legkalando­sabb életű írónak, volt csavargó, csempész, börtön­­töltelék, matróz és bekalandozta egész Amerikát. Tu­lajdonképpen ő tette szalonképessé a büntetett elő­életű írókat. Mióta világsikert aratott, a közönség­­érdeklődése egyre erősebben fordul a hasonlóan ka­landos sorsú Írók felé. Ez ma érdekes dolog. Mert mit ér ma egy jó regény, ha az írója még csak bör­tönben sem ült, nem ölt, nem szöktetett meg herceg­nőket és nem csempészet fegyvert? Páris, Róma, Berlin érdekessége egy életrajz­regény, amelynek cime: Sorsom. Szerzője Farkas László, magyar iró. Az ő életét bátran összehason­líthatjuk Jack Londonéval. Bekalandozta fél' Euró­pát, Afrikát, Amerikát. Az élete izgalmasabb a leg­hajmeresztőbb kalandorregénynél is. Ellentétben a többi irákkal, akiknek semmi különös sincs a sorsuk­ban, Farkas különös lányos szeméremmel tiltakozik ellene, hogy fellebbentsük a fátyolt a múltjáról. Ha­tározottan szégyeni, holott iróemberről van szó, sem­mi kompromittáló sincs a dologban. Vannak Írók, kik lámpával keresik a megváltó témát, amelyet átélhet­nének, hogy aztán regényben feldolgozhassák és sze­mélyes átélés varázsával valószínűbben hassanak. Farkas kabala volt a családban. Tizenharmadik­nak jött a világra Nagyváradon. Papája ki is jelen­tette: “De most már aztán elég legyen!” És tényleg, a 13-as számú kis Farkassal 1'e is zárult a lombos csa­ládfa. A 13-as szám végzetesen kiséri egész életén át: tizenhárom éves korában elhatározza, hogy önálló­sítja magát és megszökik hazulról, Konstanzába megy, osztrigát árul. Rendőri segítséggel viszik visz­­sza a szülői házhoz. Hogy elvégezte iskoláit — réme volt derék tanárainak, — tizennnyolc éves korában Kolozsvárra kerül. Rövid újságírói tevékenykedése után Párisba megy. Gyalog vágott neki, hol szeké­ren, hol vonaton haladt egy kicsit és kisebb-nagyobb pihenőkkel két és fél hónapos vándorlás után elju­tott a művészek Mekkájába: Párisba. Mondani se kell, hogy nem várták diadalkapuval. De rövid pár hét után már barátokra tesz szert, tö­ri a francia nyelvet és nagy eredménynek könyvelte roíJon és szabadban való hálás után sikerült bejutnia az Üdvhadsereg kötelékébe. A párisi Üdvhadsereg csinos palotájában kapod: beosztást, trombitási minőségben. Az Üdvhadseref' védenceit,költötte fel reggelenkint hat órakor. Vé­gigjárta a hálótermeket és trombitáját fújta: “trará! trará!” Ez volt a kötelessége, mindezért cserébe kosz­­tot és hajlékot kapott, nem szólva természetesen szá­mos prédikációkról, amelyeket kénytelen volt végig­hallgatni. Elbben az épületben kétszáz hajléktalan, ágról­­szakadt szegény ember kapott menedéket. Egyrészük, akiknek sikerült Páris gyáraiban munkához jutni, kora reggel munkahelyeikre siettek, mig a másik csoportot az Üdvhadsereg foglalkoztatta. Az utóbbiak haragudtak Farkasra, aki kegyetlen pontossággal trombitálta fel őket. Később azonban megszerették, sőt egyenesen imádni kezdték, mert amint kissé meg­melegedett, egyre későbben indult harsonás kőrútjá­ra. A végén már előfordult, hogy reggel hat helyett fél kilenckor keltett, amiből elég súlyos kellemetlen­ségei támadtak, mert a dolgozók panaszra mentek Farkas ellen. Farkas azzal védekezett, hogy rosszul jár az ébresztőórája. A vezetőség szerette a fiatal­embert, aki hangzatos propagandaverseket irt nekik és uniformisában végigkoldulta egész Párist. Rövidesen tizenkét ifjú költő hordta az Üdvhad­sereg sötétkék atilláját. Valóságos epidémia tört ki. “Be az Üdvhadseregbe!” adta ki a jelszót az ambi­ciózus trombitás és csakhamar megalakult az első irodalmi üdvkülönitmény, csupa borzas titánokból. Ment minden, mint a karikacsapás. Farkasra határo­zottan nagy jövő várt üdvöséknél, amikor aztán . . . i beütött a katasztrófa. Farkas ugyanis pénzinséges pillanatában eladta a kis trombitát. — Gyönyörű sárgaréztrombita volt — mondot- I tta elérzékenyüléssel, — a végén is piros bojttal! ; (FOLYTATJUK) MÁJUS ANGLIÁBAN Anglia közepén május köze­pén 8 incs bő esett. ROSSZ ERKÖLCSI BIZONYÍTVÁNY CHICAGO___Floilin Posey, az evanstoni Northwestern University tanára, egy politi­kai előadás keretéiben érdekes adatokat közölt a chicagói al­világ és rendőrség kapcsolatá­­ról. Rendőrkapitányok évente 150,000 dollár hallgatási pénzt kapnak a szervezett bürJban­­dálktól, amelyek szabadon űzik a törvény által tiltott lóver­­senyfogadási és szerencsejá­ték üzletet. A rendőrök, akik szemet hunynak ilyen tiltott 'rodáfc tízeimet felett, beten­­kint 25-30 dollár vesztegetési pénzt kapnak, rendőrőrmeste­rek kétszerannyit. Még az is előfordul, hogy rendőrök, akik ilyen keresetüket keveslik, fel kutatnak a bünbandák részére uj helyiségeket, hogy több forgalom révén több jutalmát kaphassanak. Meg az ügyé­szek közt is akadnak olyanok, akik egy húron perdülnék a törvénysértő üzérekkel és ez­ért busás jutalomban része­sülnek.

Next

/
Thumbnails
Contents