A Jó Pásztor, 1954. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)
1954-08-13 / 24. (33.) szám
Sí JÖ PÁSZTÓ® f AGE S. OLÖAL A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD; Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY IDEGEN SZAVAK Irta: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Szerkesztő: Muzslay József — Editor Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office <736 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry 1-5028 •4M)» 53 ELŐFIZETÉSI DIJAK: évre ............................$5.00 él évre ......................................$3.00 SUBSCRIPTION RATES: One Year ..................................$5.00 Half Year ..................................$3.00 Intered as second class matter •September 1st, 1938, at the Post Office of Cleveland, Ohio, under the Act of March 3rd, 1879. AMERIKA-ELLENES PISZTRÁNG Miközben a kongreszusi vizsgálóbizottságok Vmerika-ellenes kommunistákra vadásznak, Dwordiak idahoi republikánus szenátor Amerika-ellenes pisztrángokra halászik. Minthogy a külföldi pisztráng piszkos konkurrenciát csinál a benszülött amerikai pisztrángnak, a szenátor javasolta a piszkos konkurrensek száműzetését az amerikai éttermek asztalairól. A javaslat úgy szólt, hogy a vendéglős vagy hoteles, aki pisztrángot szolgál fel vendégeinek, köteles annak nemzeti eredetét deklarálni. Ha Japánból jött, elevenen vagy holtan, az étlapon ott legyen a bélyegző jelző: “Japan pisztráng”! Tréfa? Dehogyis tréfa. A Dworshak-féle törvény javaslat utolsó paragrafusa úgy szól, hogy a vendéglőst vagy szállodást, aki Amerika-ellenes étlapon nem jelöli meg a pisztráng nemzeti eredetét, három évi börtönnel és 10,000 dollár pénzbírsággal sújtják. Ennek a fele se tréfa — másfél évi börtön és 5000 dollár! Nevettek a szenátorok, amikor elibük terjesztették ezt az Amerika-védő törvényjavaslatot? Nem nevettek. hanem megszavazták. A külügyminisztérium felelős tisztviselői sem nevettek. Ők kárhozatosnak tartanak minden idegenellenes törvényhozást, minden behozatali tilalmat vagy az árubehozatal korlátozását. Mert Hull külügyminiszter óta mindmáig, Dulles külügyminiszterig, az amerikai külkereskedelmi politikának sarkalatos elve az, hogy meg kell engedni külföldi országoknak az Amerikába való árueladást, hogy dollárokra tegyenek szert, amely dollárokért aztán amerikai ipari cikkeket és mezőgazdasági termékeket vásárolhatnak. De ezt a helyes nemzeti politikát újra meg uira elgáncsolják az érdekeltségek, melyek magas vámokat és behozatali tilalmakat kérnek, "hogy kényelmetlen konkurensektől megszabaduljanak. Önérdek és nemzeérdek oroköo kcvx-cban cvllx-xevl*. c;Komkövx. ÁZ Amerikai Hotel Szövetség elnöke, Mr. Ryan úgy nyilatkozott, hogy ha a Dworshak-féle javaslatból törvény lesz, a közönségnek good-bye-t kell intenie nemcsak az Amerika-ellenes pisztráng felé, hanem a benszülött amerikai pisztráng felé is, mert egyetlen vendéglős vagy hoteles sem teheti ki magát annak a veszélynek, hogy ha esetleg egyszer véletlenül idegen nemzetiségű pisztrángot tálal fel, lecsap reá az FBI detektív je és dutyiba csukát ja. A kongresszus képivselőháza még nem döntött hogy jóváhagyja-e a Dwoshak-fél pisztráng-ellenes törvényt. PARIS DIVATKIRÁLYA * ELVETETTE A SULYKOT « A vér megfagy a férfiak ereiben, amikor olvassák a legfrissebb párisi híreket. Nem Indokináról kommunista tüntetésekről van szó. A dolog sokkal komolyabb. A francia divatkirály, Dior, visszatért az 1920-as évek “flapper”-jéhez, a jazz muzsikás idők tébolyrázta hölgyeinek divatjához. Aki nem emlékszik rá, miként öltöztek akkortájt a hölgyek, azoknak röviden eláruljuk. Minden lógott rajtuk, mintha cafatokba szaggatták volna a ruhájukat, csupa lebegő sallang, szalag volt a blúz és a szoknya. Ráadásul pejig kiforgatta a nőket a formájukból, eltüntette, hogy nem mondjuk: ellopta a derekukat. A természetes formák, amelyek olyan vonzóvá teszik a nőket Éva ősanyánk óta — eltűntek és hölgyeink úgy néztek ki, ikár egy ruhafogas, amelyre vasvillával dobálták a ruhadarabokat. A krumplis zsák karcsúbb, mint ezek i flapperek. Hát ezt a divatot felújítani — kész botrány. Suyos következményei lehetnek, kiábrándulások és váóperek, melyekért a felelősségét a felelőtlen párisi livatdiktátorra hárítjuk. Amig nem késő, összetett fezekkel kérjük Amerika leányait és aszonyait: bojcotálják az egész őrültséget, ne okozzanak ekkora halódást a férfinépnek. HAMUPIPŐKE MILLIÓI Barbara, egy litván bányász csinos szőke leánya, a valóságban végigálmodta Hamupipőke és a Herceg meséjét. Feleségül vette_őt egy dollárprinc, a mesés Rockefeller vagyon egyik örököse. Bobo néven országos hírre tette szert Barbara. Az újságok majdnem annyit foglalkoztak személyével és szerencséjével, mint Joe McCarthy politikai lóugrásaival. ' Csoda volt az, ami Boboval történt, és ezért (és bizonyára más okokból is) nem lehetett tartós,. A kiábrándult milliomos otthagyta Bobot, Bobo nem hagyta magát, feltételeket szabott a válás fejében. Rockefeller nem tehetett egyebet, teljesítette az ágrólszakadt szegény kis Hamupipőke követeléseit és most a renoi válóparadicsomban Belford bíró kimondta a válást. Az ár hat millió dollár volt. Bobo és 5 éves fia pár évre el vannak látva pénzzel. . . A régi jó időkben egy előadásom után egyik irotársam kifogásokkal állott elő. Ezt mondotta: — Nem vagyok egy véleményen az előadóval a nyelvtisztitást illetőleg. Ha tőlem függene, nemcsak hogy nem száműzném az idegen szavakat, hanem tüzzel-vassal terjeszteném, hogy mennél több idegen elem tarkítsa szókincsünket és ez fűzzön össze a környező népekkel. így egy sziget vagyunk a nyelvek tengerében. Úgy legalább is hidakat vernénk közénk és közéjük. Testvértelenségünk ezáltal még inkább növekedett. A külföldiek, akik itt járnak, kétségbeesetten, sokszor fölháborbdva panaszkodnak, hogy cégtábláinkat, fölirásainkat egyáltalán nem lehet megérteni és kínos zavarban vannak, valahányszor egy vendéglőt, egy patikát keresnek. Ennek pedig idegénforgalmunk adja meg az árát. Irótársamnak igy feleltem: Furcsállom, hogy most, mikor szót merünk emelni nyelvünk védelmére, nem ezt az elhagyott, hamupipőke-sorban sínylődő árvát sajnálják meg, hanem a szegény külföldieket,1 akik dollárokkal bélelt pénztárcával huszonnégy vagy negyvennyolc óráig időznek közöttünk. Véleményem szerint ezek a külföldiek jogtalanul estek kétségbe és'háborodtak föl. Honnan tudjuk ezt? Onnan, hogy bizonyos esetekben mi is külföldiek vagyunk. Valahányszor elhagyjuk határainkat, külföldiek vagyunk. De még sohase vettük zokon, hogy például Dániában dánok a cégtáblák és Lettországban lettek a fölirások. Mindezt természetesnek tartottuk. Amit nem értettünk meg igyekeztünk megérteni. Ha nem sikerült ez, akkor se forgott veszedelemben se kényelmünk, se nyugalmunk, se Lean e^ocgiiiiK. ííármíly vad, idegen nyelvgyürü vett is körül bennünket, még nem fordult elő, hogy egy patikában kértünk volna pecsenyét és, egy vendéglőben nyakkendőt.’ A mai városok berendezése — Pekingben, Chicagóban és Budapesten egyaránt — oly szemléletes, hogy egy patikát lehetetlen egy vendéglővel összetéveszteni. Aki az illő olajak illatából és az ételszagból, a gyógyszeres bödönökből és a teritett asztalokból, a fehérköpenyes patikusokból és a tányérokat cipelő frakkos pincérek sürgő-forgó hadából nem tudja eldönteni, hogy melyik a patika és melyik a vendéglő, az otthon is, külföldön is félkegyelmű, akinek kétségbeesésén vagy fölháborodásán csak mosolyognunk lehet. Az idegen minden nyelvtudás nélkül is bemegy a vendéglőbe, letelepszik egy üres asztalhoz, kezébe vesz egy étlapot, rábök — találomra — egy fogásra és a pincér máris hozza. Mi is igy cselekszünk. Úgyszólván némán érintkezünk a pincérrel, a kalauzzal, a szálloda személyzetével. Az idegen nem is akkor szánandó, ha hallgat, Akkor szánandó, ha a nyelvkalauzok cikornyás mondataival fordul a vendéglő pincéréhez, ilyeténképpen: “Úgy látom, tisztelt barátom, egyikébe ama helyiségeknek érkeztem, melyekben felebarátjainak étkezési szükségletüket szokták elintézni, ennélfogva ön nyilván époly természetesnek, mint emberinek fogja tartani, hogy most egyet-mást rendelek, ami alkalmas egyre kinzóbbá fajuló éhségem csillapítására, illetve megszüntetésére.” Bernard Shaw bölcsen állapítja meg, hogy az idegeneket csak akkor nem értik meg külföldön, amikor mindenáron beszélni akarnak. Nemcsak szavakkal lehet beszélni. A tárgyak és a helyzetek is beszélnek. Sőt többnyire csak azok beszélnek és mi egy bólintással tudomásul vesszük, befejezzük a lélektani mondatot, melyet ők fogalmaztak. Utón pedig főkép a pénz beszél. Egy niagyar nemrégiben végigutazta a világot, anélkül hogy magyaron kívül más nyelvet birt volna. Sehol se akadt kellemetlensége, még csak félre sem értették, mert '°lt Péra^as az beszélt helyette- soknyelvű tudós volnS^^M*redménnyel. Nem féltem az idegeneket, hogy nálunk éhen halnak és a patikában nem kapnak vérző sebükre kötőszert, csak azért mert nem tudnak magyarul. Idegenforgalmunkat se féltem emiatt. Hogy miért nem látogatják jobban országunkat, arról lehet vitatkozni. Talán azért, mert a Mont Blanc nincs itt, vagy azért, mert nem lelik meg itt se a Dodge-palotát, se az Eiffel-tornyot, se a British Museumot. Semmiesetre A Jó Pásztor Verses Krónikája MERENGÉS Irta: SZEGEDY LÁSZLÓ IRAMUK AZ ÉLET, suhannak a percek; az életmécs lassan egészen elserceg. Hej, de amíg éltünk, nem tudtunk alkotni, sőt legtöbbször szépen meg sem tudtunk halni. Mennyi alkalom volt szépet és jót tenni s az életünk mégis elpazarolt semmi! Hány milió perc volt, amit végig éltünk? S hány millió lesz még, amit elfecsérlünk? Elmúlnak a nercek, vissza sohsem jönnek s mégsem hordozói igazi örömnek. Ha a sok tűnő perc szívvé hasonulna : életünkben mennyi jót tehettünk volna! EGYEDÜL VAGYOK BÁR a szerkesztőségben; mégis külön ülünk három külön székben. Jómagam az egyik, GOND APÓ a másik s MISS CSALÓDÁS, aki tőlem el nem válik. Itt ülünk hármasban; hárman egy személyben: e nagy misztikumot én hogyan is értsem? Együtt a Szerkesztő: a Gond és Csalódás: mindhárman Egytestvér, mindhárom Egyflótás. Elmélázva lassan forgatják a lapot: kiről írtak megint potyán dicsőt, nagyot? Melyik egylet mit tett: lapért, kultúráért, de főként, hogy mit tett ki-ki ömnagáért? Hát sok álbarátunk hogy tölté a napot s boldog volt-e hogyha potyán olvoshatott? És ha fizetett is: mennyi jut egy napra? Egész életében mennyit költ egy lapra? Mondjuk úgy tiz évig: mennyi a lap ára? Elfogy biz az sokszor egy-egy mulatságra . . . sem azért, mert cégtábláink és fölirásaink magyarok. Ezen a közönyön akkor se segítenénk, ha mindannyian egyszerre lemondanánk anyanyelvűnkről, ami pusztán az idegenforgalom föllenditéséért nem volna éppen célszerű. K 1 $ ItOMKA A KOPASZ KÖLTŐ Echegarayról, a nagy spanyol drámaíróról a következő kedves apróságot örökítették meg: Echegaray meg kapta a legnagyobb érdemrendet: az aranygyapjas lovagrendet. Hagyományos szokás szerint Alfonz király a kitüntetéssel járó ceremóniák után meghívta ebédre az uj cousint (igy nevezi a király az aranygyapjuval kitüntetett lovagokat.) Ebéd után a fekete kávé mellett a király megkérdezte az elmélázó drámaírót, hogy jól érzi-e magát, megvan-e elégedve ? — Ah, Síre! — felelte Eche garay — bizony nem egészen. (És teljesen kopasz fejére mutatva, sóhajtva tette hozzá): Még egy aranygyapjura lenne szükségem. . . FENSÉGES KAMASZ Az ifjú czárnevies, Alexi még nem töltötte be a tizedik életévét, de mint Oroszország jövendő urának, már is kijárt neki a katonai őrök részéről a megkülönböztetett tisztelgés. Az egyik ilyen őrtálló katona pontosan az,ifjú trónörökös lakása közelében volt elhelyezve és gyönyörűen szokta kivágni a parádés szalutálást, ha a kis hercegecske elvonult előtte. A kis czárevicsnek roppanhogy minél többet gyönyörködhessék benne, kereste az alkalmat, hogy minél sűrűbben mehessen el a derék kozák előtt. Mi több, azt ismegtette, hogy minden ok nélkül lépdelt fel és alá előtte, úgy hogy a szegény katonát már a hideg rázta, amikor njeglátta a pajkos trónörököst. Eljutott a dolognak hire Miklós czárhoz, aki elhatározta, hogy szerénységre tanítja a fiát. Elrendelte, hogy ezentúl nem szabad az őrzsemnek a czárvics előtt tisztelegnie. A parancs parancs és amikor legközelebb újra megjelent a kis Alexi, a katona szépen tovább sétált előtte, mintha semmi sem történt volna. Nagyon felháborodva szaladt a czárevics a katonához és szigorúan figyelmeztette az őt megillető tiszteletnyilvánitásra. — Hja, — mondta a katona, — a czár megtiltotta, hogy szalutáljak. A trónörökös erre a lesújtó hirre sírva fakadt, majd könynyes szemekkel odafordult a katonához: — Bácsi kérem, csak még egyszer, utoljára szalutáljon, de tudja: olyan feszesen! Bizony, nem mondom meg a papának. A LEGKAPÓSABB FÉRFI Milton, az “Elveszett paradicsom” költője, vaksága dacára is megnősült, még pedig — másodszor, és ami általános feltűnést keltett: igen szép fiatal leányt kapott feleségül. Egyik barátja meg is mondta Miltonnak. — Hja, — jegyezte meg a költő — ha vakságom mellett még siket is volnék, egész Angliában én volnék a legkapó sabb férfi. NEM JÖTT ZAVARBA Shakespeare egy alkalommal egy udvari szinelőadáson “VI. Henrik” cimü drámájának címszerepét játszotta. Az előadáson jelen volt Erzsébet királynő is. ki a jeles drámairó és színész rögtönző BOLONDOK PARADICSOMA Riport a régi Magyarországból Nem hívják az itt ápolt embert betegnek, mert nekik csak az beteg, aki nem tud megmozdulni, őrültnek sem mondják, mert abban sértést éreznek. A legszebb szóval illetik, amit asszony csak ismerhet. Emberemnek mondják, holott igy hívják a férjüket is. Gergely bácsi szomszédja másfajta beteg. Hajnaltól késő estig beszél, helyesebben: szónokol. Megkérdeztem tőle, hogy hívják? — Első Ferenc József hon- és iskola alapitó vagyok — feleli. — Azonfelül világszellem is vagyok és van egy — speciatélom. — És mire jó az a specialitás? — A speciatélommal egymásután hatszázezret lehet lőni és éppen azért nem kell megvárnunk, amig az ellenség Kolozsvárról ideér ... Itt vannak a tervek, a rajzok . . . Ha ezek se jók . . . Szőkefalván, egy másik székely községben, szintén igen sok a beteg. Egy szép, ragyogóan tiszta öreg bácsit megkérdezek: — Mennyi idős? — Százharmincnyolc éves vagyok. — No az igazán szép kor. Tehát maga látta a forradalmat is? — Láttam, igen . . .akkor nyolc éves voltam. — Úgy ... és melyik évben született? — Negyvenegy, január negyedikén. — így már lehet. Ezernyolcszáznegvenegy. — Nem, kérem alássan. Ezernyolcszáznegyvenegy. —Persze . .. persze .... A legszomorubb beteg ebben a községben a szegény Rozsondai Károly, református tiszteletes, gyönyörű szál magas ember. Bent a melegre fütött szobában is télikabátban ül. A kabátja gallérja fölhajtva, mintha fáznék a tiszteletes ur, pedig csorog róla az izzadtság. — Jó napot, tiszteletes ur. Hogyan érzi magát? — Hát, könyörgöm, rosszul. — De jobb itt, mint Kolozsvárott volt, az intézetben. — Könyörgöm, egyformán rossz. — Miért? — Itt is, ott is fogoly az ember. Értelmes, pontos feleletek. Merész elhatározással I a télikabátra terelem a beszédet, mert nyilván ott rejtőzik a baj. — Nincs melege ebben a kabátban, tiszteletes ur? — Könyörgöm, muszáj fölvennem, mert nagy gépekkel, nagy fúrókkal jönnek felém és belém fúrnak.. mimng iurnaK. itt is látni, elszaggatták a kabátomat ... Bajt nem igen okoznak ezek a szerencsétlen emberek, noha van köztük elég sok olyan is, aki gyilkolt, vagy egyéb rémséget követett el, mielőtt felügyelet alá vették. (Vége) tehetségéről sokat hallott és próbára akarta ezt tenni. A királyi páholy a szinpad fölött volt és odanyiló lépcsőzete előtt két testőr állott. Shakespeare kilépvén a színre, alig kezdett beszélni, midőn a királynő eléje ejtette kesztyűjét. A költő királyi szerepében csakhamar feltalálta magát és beszéde közben a következő verset rögtönözte: Bár küldetésünk terhes munkája vár, Örömmel hajiunk meg, hogy felvegyük Magas nénénk lehullott kesztyűjét. Ezzel az egyik testőr dárdájahegyére téve a felemelt kesztyűt — honnan a királynő mosolyogva vette el —, Shakespeare nyugodtan folytatta tovább szerepét. A Missouri csalahajó nyugalomba vonul, tartalékba helyezik, mert már nem felel meg, az óriásbombázók és atombombák korában, feladatának, hogy ellenállhatatlan erővel szálljon szembe a vizeken bármely ellenséggel. Korán érte ez a szomorú sors az amerikai hadiflottának ezt a büszkeségét. Tiz évvel ezelőtt futott ki először nyílt tengerre. Tiz év nem nagy idő általában egy hadihajó életében, de most az évek sokszorosan számítanak. Már közvetlenül a háború után felmerült a terv, hogy a hajót — amelyen a japánok a kapitulációt aláírták — nyugalomba kell küldeni, de Truman elnök nemet mondott. Ő hü maradt a hajóhoz, amely államának nevét viseli és amelynek keresztelője Margaret leánya volt. Azóta a Missouri résztveít két koreai misszióban ér kitett magáért. Ha aktiv szolgálatban maradna, fenntartása évente hat és fél millió dollárba kerülne. Ennyit a mai katonai világhelyzetben nem ér meg — mondták a haditengerészet szakértői és ez megpecsételte a Missouri sorsát.
