A Jó Pásztor, 1954. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)

1954-07-30 / 31. szám

«r-AGE 2. OLDAL A JÓ PA5ZTOB A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD; Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította Megjelenik minden pénteken Published every Friday Csabai uránt böcsülefe Srta: FEKETE JÓZSEF II. Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztő: Muzslay József •— Editor Szerkesztőség és kiadóhivatal ■— Publication Office .'736 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHICJ Telefon: CHerry 1-5028 53 ELŐFIZETÉSI DIJAK: *Vy évre ............................... $5.00 él évré ..................-..................$3.00 SUBSCRIPTION RATES: One Year ...................................$5.00 Half Year ..................................$3.00 Intered as second class matter September 1st, 1938, at the Post Office of Cleveland, Ohio, under the Act of March 3rd, 1879. MILLIOMOS KOMMUNISTÁK Az uj guatemalai kormány által elrendelt vizs­gálat meglepő dolgokat derített ki. Az Arbenz ural­ma alatt álló országot valósággal kifosztották az elv­­társak. Miközben arról szavaltak, hogy a nép sorsán akarnak javítani, saját rongyaikból kivetkőzve kas­télyokat, birtokokat, gyárakat vásároltak. Ennek a módja roppant egyszerű volt. A vörös vezérek beül­tek a kisajátított uradalmakba. Szépen felosztották egymás között az ültetvényeket. Miközben kigyót­­békát kiáltoztak az amerikai “kizsákmányolókra”, ők svájci és kanadai bankokba utalták át az összelo­pott milliókat. Marx nyilván nem igy képzelte el a földi para­dicsomot, amint azt a guatemalai vörösök valósítot­ták meg. A nép csak eben gubát cserélt, amikor ha­talomba segítette a véresszáju uszitókat. A vörös harácsolok javarésze még a mexicoi követségen bujkál. Mivel a követség területen kivüi jogot élvez, a rendőrség nem fülelheti le őket. De ha megpróbálják elhagyni az épületet, azonnal letar­tóztatják és bíróság elé állítják őket. Ez a tárgyalás épületes és tanulságos látványos ság lesz, talán majd felnyitja a balekok szemét. MI KÉSZÜL OTT? Tavaly junius 1-én a csehszlovákiai szovjetkor­mány ellopta a nép pénzét. Úgy csinálták a dolgot, hogy éjjel pont 12-kor kiadtak egy rendeletet, amely szerint aibban a percben a csehszlovák korona és fil­lér megszűnik pénz lenni s uj pénzegység lép életbe. Még pedig: 5 vagy 10 vagy 30 vagy 50 koronáért kapnak az emberek egy uj koronát — ki többet, ki kevesebbet, például gyári munkások 5 régi koroná­ért 1-et, a kereskedők 50 koronáért egyet. Vagyis egyesektől tizszerannyi pénzt loptak el, mint má­soktól. Ugyanakkor persze az árakat is leszállítot­ták, de nem a pénzlopás arányában, úgy hogy attól . d ój d: élből ivo/uvi v~o Ä22;*^vjuhiuciv xv6 vcS60 Íj j £ volt, mint azelőtt. A csehszlovák kormány nyíltan ki is mondta, hogy éppen ez volt a cél: a népnek ne le­gyen több pénze, mint amennyi szükségleti cikk a rendelkezésére áll. Ami szabad a csehszlovákoknak miért ne lenne szabad a magyarnak, a magyar kommunista kor­mánynak is? Hiszen egy és ugyanaz az urak és pa­­rancsolójuk: a vörös Atyuska, aki Moszkvában szé­­köl« A pesti lapokban tallózva, az az érzésünk, hog\ Szovjet-Magyarországon is nagy1 lopási akció ké Szül, talán más formában, mint Csehszlovákiában. Tessék elolvosni ezt a budapesti Szabad Nép cimü izvesztijálban megjelent hirdetést: 1400 község csatlakozott már az “Ahány iház, annyi! betétkönyv”-mozgalomhoz Néhány héttel ezelőtt Vaskút termelőszö­vetkezeti község “Ahány ház, annyi betét­könyv” jelszóval mozgalmat indított, mely az egész országban élénk visszhangra ta­lált. Eddig 1400 község csatlakozott a be­tétgyűjtési versenyhez. A versenyben a következő községek járnak élen: a hevesmenyei Apc, Bélapátfalva, Lőrinci és Keretyharaszt, a borsodmegyei Pálháza, Léh és Alsóregmee, a baranyame­­gyei Üllés, a veszprémmegyei Balatonfü­­red, a pestmegyei Dánszentmiklós és Tá­borfalva, továbbá a győrmegyei Halászi és Feketeerdő. Tapasztalatból tudjuk, hogy efféle országos mozgalomnak hátterében valami sötét terv húzódik meg. “Hálóba, halak, hogy könnyebben' összefog­­doshassunk benneteket!” A IIIKTATOK ... Charlie Chaplin, a hires filmkómikus, a Diktá­tor cimü mozidaraib főszerepében jutott világhírre. A diktátor, akit a mozivásznon nevetségessé tett, a bajuszkás náci diktátor volt. Most egy uj diktátor-filmet játszott meg Charlie Chaplin, de nem a vásznon, hanem az életben, pezs­­gős foanketen . . . mint a kínai másod-diktátornak, Csuenlainak díszvendége a genfi kínai küldöttség lukszusvillájában. Mit jelent ez? Talán azt, hogy Charlienek nem tetszik egy diktátor, de tetszik egy másik diktátor? Nem tetszik a barnainges diktátor, de tetszik a vö­röszászlós diktátor? Úgy néz ki a dolog s ezért mégiscsak helyes volt. hogy a Bevándorlási Hivatal értésére adta Chaplin­­nak, hogy ha elutazik hazájába, Angliába, ide többé vissza nem jöhet. Senkise sajnálja Charlie Chaplint, amiért nem' jöhet vissza Hollywoodba. Dollármilliókkal megra­kodva hagyta el ezt az országot, ahol — mint a vé­gén kiderült — ő mindig csak idegen volt , . . belső ellenség. Good-bye, Charlie! Még ki se hült a zsidó bankó a bugyillárisban, azon mód ősz tozkodtunk rajta. Nyolc ropo­gós százas volt benne, csupa vöröshasu, mintha most is lát­nám, mög huszonkilenc da­rab zsíros tizes. A bankón vér­foltok is voltak, az igaz, de nem ám az öreg vérébül, ha­nem a mészárszékből, ahol husvágás közben kezéhez .ta­padt a vér. *> Lassan előszödtem a szűröm ujjából, ahova elrejtöttem hir­telen, mikor az öreg fölbukott. Oda kínáltam Jánosnak vissza a felét: — Ne, cimbora, vödd el; ná­lam ne maradjon bűnül, mert a másét nem őrzöm. Én csak a felét szödöm ki magamnak üelüle. Mert hogy segitöttelek a dulakodásban, ahogy hozzá­­iéptél, körülnyaláboltad az öreget, összeszoritottad a tor­kát, megtapogattad fejét a baltával. Czifra Kiss János erre mög­­hallgatott végig, de nem szólt agy szót se. Átvette mohón a pénzt, de felelet helyett föl­kapta a kis szekercét, mögfor­­gatta a háromszor a fejem fö­­.ött, azután olyat suhintott ve­­.e hozzám, hogy karikát hányt cüle a szömöm. Azóta váltig pislákolok még most is, ha rossz időt érzek. Rosszatakart tönni velem a János. Én se voltam azonban rost, rávetöttem magamat, el- Kaptam a kezét, az öklömmel meg olyat vágtam a kabakjá­­ra, hogy most is attul sántít a süket fülire, ha még mög nem hótt. Azután lecsillapodtunk. — Hát ez mire való volt, pajtás ? — kérdeztem tőle nyu­godtan. Mire János könyökivei mtett oldalba, hogy asszond­­ta: — Szűk nekünk már ket­tőnknek a világ". Jobb lőtt vol­na, ha én agyonütöttelek vol* •.r<rtt:go(i, vagy te engóm. Mert amit két ember tud, a tyuk is kikaparja. A földből is kikel, amit bele vetnek. Ki ám — mondok — csak­hogy. néha nem ott, ahol el­ütötték. A csőri csukának nin csen mája, még se köpi ki, amit bevött egyször a gyom­rába. Hát minek árulnánk el mink egymást, pajtás ? — kér- Jöztem Jánostól. János erre némán fölcihelő­­dött, cókmókjával, se szó, se beszéd, magam is összeszede­­lőzködtem a mönésre, mert hajnalodni kezdett, oszt bal­­.agtunk odébb. A szűrét összehúzta, a vál­lán, mert fázott. Benne volt még a eseleködet. Én mög mog kínáltam egy kis muskotály­dohánnyal a zsacskómból. Ko­va, tapló neki is volt kéznél. Rágyújtott. Fagyos kezét jól ssett neki melegetni a pipán. Pipaszónál bátrabban ko­cogtunk előre együtt. Még jó messze volt elérni a köncsögi pusztát. A feszületnél letele­pedtünk az árokban, keresztet vetöttünk magunkra. Azután János, mintha egyet gondolt volna, felém fordult: — Hátha mögnyilik a ha­lott szöme, mikor koporsóba teszik? Nem ijedsz-e mög, pajtás, a kisértettől Erre már én is mögharagud­­tam. Kigyüttem a béketürés­­ből. — Ha kinyitja, majd be­csukja. Úgy se sok hasznát veszi már a szemének a föld alatt. János felém fordult, kemé­nyen rám nézett. — Most már bízok benned, hogy nem fogsz elárulni en­­göm. Fogjunk egymással kezet aztán váljunk el. Cseréljük ki a baltánkat. Én vállalom a zsi­dót, te vállalod a tavalyi oláht a váradi utón. De aztán soha ne lássuk többet egymást. Sötét köd ereszködött a pusztai, tájra, mikor elváltunk. Erősen viaskodott a hajnal a sötétséggel, nem bírt rajta át­törni a napfény. Nem is derült világosság erre az éj szakára | soha . . . Mentünk széjjel ki jobbra, ki balra. Még hírét se hallottam azóta többet. Csak a Ráday-világ hozta mögint emlékűmbe. Öreg em­­bör lőhet már ő is. Harminc esztendeje iparkodom felejte­ni a múltat. Ráhalmoztam egy egész életet, mög is gyarapod­tam. De az ördög nem alszik. Ép­pen, hogy készülődtünk a sza­lonnával Kőbányára, fáklya mellett rakodtunk a szekérre, hogy még éjjel, virradás előtt hagyjuk a házat, mikor két pandúr lépött elém a kapuban. — Kigyelmedet keressük, Csabai perencz uram a tör­vény nevében! Mögijedtem, röszkedni kez­dőit a lábam, mint ha möglüt­­tek volna.-— Már mint hogy engömet — vetöttem oda nekik. — A magam személyömbe'5.? Én­­göm a magam böcstífetös há­zánál? Mert hát nem addig ér ám a böesiilet, mint a suba, hogy ikiráncigálják belőle az em­­bört. A pandúrok azonban köz be fogtak, alig értem rá beszól­ni a konyhába, hogy hagyják abba a zsiríőzést, mert az volt a legsürgősebb, már tolakod­tak velem előre a házba. — Hova cipeltök ? Nem töt­­tem én rosszat soha életűmben. Ha töttem is, már rég elfelej­­töttem. Mit akartok tülem? — Nem gyüttünk mink sem egyébért, sem másért — kezdte bent a szót hivatalosan a pandúr —, csak azért gyüt­tünk gazduram, hogy stafétá­val hoztunk levelet. — Stafétával? — kérdöz­­tem. — Még pedig a szögedi tör­vényszéktől, — folytatta a pandúr, kibontva jobban az írást, — hogy vigyük be ki­gyelmedet holnap hajnalban vasúton Szögedébe, a mögrön­­dölt koporsóval együtt. — Micsoda koporsóval? Csak nem akartok ott mind­járt eltemetni? — szóltam közbe, de ő csak tovább olvas­ta végig: — Ott várja már kigyelme­det bus temetésre néhai Czifra Kiss János, régi cimborája, aki megüdvözülvén tegnap holta napján, testamentumot csinált börtönében, hogy minden ré­­tye-rutyáját, hozzávalóját, ökrét, szamarát, ingó viskóját Könesögön, örök hűséggel ki­­gyelmedre hagyja örökségül, így Írván ezt — mondja — utolsó órájában Szögedében, a jóságos Isten szent fia Jézus Krisztus nevében mindörök­ké, Amen! Majd leestem a lábamról, mikor ezt végighallgattam — a váratlan hírtől. Nagyon mögijesztött a jámbor pandúr. Forgott velem a világ. Alig bii tam szóhoz jutni. Majd kitört belőlem: — Hát csakugyan möghalt volna, szegény? Hát csak­ugyan ilyen nagy becsületben hagyott volna engöm? Hü em­­böröm volt hát holta napjáig. Isten nyugasztalja! Szomorú lélökkel indultunk a vasúthoz. A kutyám is ki­sért. Ott settengött a lábam körül. Táncolt, mög ugatott. — Csiba te! — igazítottam helyre — nem ugathat már en­göm senki többet ezen a vilá­gon. 1$ KÓN1KA TOLAKODÓ SZOMSZÉDOK Nairobi pfrikai város közelé­ben a villamostársaság uj ál­lomást állított fel, amelynek egy Holmes nevű mérnök a ve­zetője. Ennek a mérnöknek az állása nem nevezhető kényel­mesnek és nyugalmasnak, mert az állomás közvetlenül az őserdő mellett van és ezért Holmesnek kevés a kapcsolata a civilizált világgal, annál cöbb a dzsungel vadjaival. jai vannak az ánabokmfd^^ amelyek nem törődve a techni­ka vívmányaival, gyakran jön­nek látogatóba a telepre. Leg­utóbb például egy nőstény oroszlán jött vendégségbe a kölykével. Mingyárt a vezeté­keknek mentek neki, mert a csillogó drótszálak és a porcel­­lánesigák nagyon érdekelték őket. Holmes mérnök csak ne­hezen tudta elzavarni a két ál­latot. A közelben lévő Tana-folyó­­ból többször jönnek vízilovak és krokodilok látogatóba és ezek egyenesen a gépterembe sétálnának, ha a mérnök ré­sen nem lenne. A drótvezetékre százával te­lepednek a madarak, a maj­mok csapatostól jönnek, hogy a csillogó gépteremben egy kis tornaünnepélyt rendezze­nek. Nemrégiben néhány kroko­dil a turbinákat annyira meg­rongálta, hogy az üzemet egy héten át szüneteltetni kellett. Holmes ritkán használ fegy­vert, mert nem szereti a vé­rengzést. \z eszkimók az Esz M Sarkövben és atiól,nsm messze egészen különleges éghajlati viszo­nyok közt élnek s egé.;z:n különös betegségek leselkednek reájuk. Az alaskai eszkimók egészségének védelmét amerikai sarkvidéki egészségügyi központok látják el. Ezek a képen •; látható eszkimók csónakba szállnak.- útnak indulnak a legközelebbi központ felé, "TAMÁS BÁCSI" ÉLT KANADÁBAN (Canadian Scene) A “Tamás bácsi kunyhója” cimü regény, amelynek első kiadása 1852-ben jelent meg eddig több mint 3 és fél millió példányban kelt el. Ilyen nagy példányszámot még nem ért el egyetlen más regény sem. 37 nyelvre fordították le. Lincoln egyszer azt mondotta Harriet Beecher Stowe asszony­nak, a regény Írójának, hogy könyve váltotta ki az amerikai polgárháborút, amely az északi államok győzelmével végződött és fölszabadította a rabszol­gákat. Nemrégiben cikk jelent meg a MacLean folyó­iratban s a cikk írója, Margaret K. Zieman megálla­pítja, hogy a regény főhőse, Tamás bácsi, élő alakról mintázódott, de a regénybeli kép elég nagy mérték­ben különbözik az eredetitől. Mrs. Stowe béketürő és alázatos embernek rajzolta Tamás bácsit. Az igazi Tamás bácsi, bár rabszolgasága idején sok alázatossá­got és keresztényi türelmet tanúsított, valójában becs­vágyó, gyorsfelfogásu egyén volt, aki, miután meggyő­ződött arról, hogy a rabszolgatartás bűn, sokat segí­tett a rabszolgáknak, hogy átszökhessenek az Egye­sült Államokból Kanadába. Az igazi Tamás bácsinak Josiah Henson volt a neve. Feleségével ,és családjával az Egyesült Államok­ból szökött Kanadába 1830-ban, 22 évvel mielőtt Mrs. Stowe megírta könyvét. Igen müveit ember volt, bár csak ötven éves korában tanult meg irni-olvasni. Mezőgazdasági munkás lett Dresden mellett, On­­tarióban, és csakhamar farmot vásárolt. Többször meglátogatta a New England államokat és előadáso­kat tartott a rabszolgaság intézménye ellen küzdő cso­portoknak. Háromizben azért ment át a határon, hogy szökött rabszolgákat hozzon vissza Kanadába. Meg­alapította a British-American Institute-ot a Dresden melletti Dawn falucskában. Ez az intézmény szövet­kezeti alapon működő gazdaság volt, ahol munkát ad­tak a szökött rabszolgáknak, mig meg nem tudtak állni saját lábukon. Henson a methodista egyház lelkésze lett. Több­ször elment Angliába, ahol nagy tömegek hallgatták beszédeit. Egyik látogatása alkalmával fogadta Vic­toria királynő. Az élete koronáját jelentő esemény azonban való­színűleg az volt, hogy Hayes elnök és felesége is fo­gadta a Fehér Házban. Az unionisták győzelme a pol­gárháborúban meghoztg a Dawn-i szövetkezet felosz­latását és Henson nyugalomba vonult Dresden mel­letti otthonába, ahol majdnem 94 éves korában halt meg. Sírját mutatják a turistáknak és házát múzeum­má rendezték be. Bár életét leélte úgy, hogy nem járt iskolába, Jo­siah Henson müveit és kulturált egyénnek számított. Egy alkalommal Canterbury érseke meg is kérdezte tőié, hogy melyik egyetemre járt. “A nyomor egyete­mére” —válaszolta Henson. Átélt szenvedései sokszor épen olyan súlyosak voltak, mint a regénybeli Tamás bácsié. Egy alkalom­p' -vjfőitek a fmőo ,mijr vá»\ KoritoJ-ta .ol n orr. meit; máskor kerités-karoval vertek, míg lapocka­csontjai eltörtek. A csontok nem forrtak össze és töb­bé nem tudta feje fölé emelni karjait. A KÖLTŐ ÉS A VÉGREHAJTÓ Bisson Alexandre francia vigjátékiró olyan em­ber volt, akit humoros érzéke sohasem hagyott cser­ben. íme, egy eset. • 1,^^ss^)n valamikor régen egy darabot irt, amelyet vidámnak tartott és amelyet meghitt barátjának, La­­\Tdelnek színházában szeretett volna előadatni. Csak­hogy Lavidel színháza a tönk szélén állott és a sze­gény igazgató iránt már senki sem érdeklődött, csak Chalonette bírósági végrehajtó, aki az igazgatót lé­­pésről-lépésre követte. Hiába igyekezett Bisson La- Viidellel elhitetni, hogy kézirata valóságos kincset rejt magában s a darabot csak elő kell adni és minden meg van mentve. Lavidel elvesztette minden bátorságát és faképnél hagyva a színházat, elment Normandiába. Bisson végre mégis elért annyit, hogy Lavidel teljes hatalmat és szabadságot adott neki, hogy csináljon a színházzal, meg a darabbal, amit akar. Bisson kiválogatta azokat a művészeket, akikre szüksége volt és megkezdte velük a próbát. A türel­metlen hitelezőkkel valahogyan kiegyezett, de nem sokáig. Egyszer csak megjelent Chalonette, a végre­hajtó a színházban épp a próba ideje alatt. Bisson ezeket mondta el az esetről: Kicsiny, pufók, rózsásarcu, kövér, fürge, vidám volt. A rendező kisérte fel a színpadra. — Chalonette bírósági végrehajtó vagyok. — Már vártam önt — szólt Bisson. — Úgy? — Lavidel ur mondta, hogy ön el fog jönni. — Amint hallom, az igazgató ur elutazott? — Csak néhány napra, de visszajön és pénzt hoz magaval. — Sajnálom, de foglalnom kell. — Kérem, foglaljon helyet. Ön bizonyára még nem vett részt próbán. — Bevallom, nem. — Nos, hát akkor jól fog mulatni, azután majd elcsevegünk. — De nem érek rá. -— Ej, dehogy nem. — Uram, ön igen kedves. A rendező széket hozott, Chalonette leült. A da­rabban volt egy merész jelenet, ameivet Denise kis­asszony, egy barna szépség játszott. A leány fellépése érdekelni kezdte a végrehajtót, mire Bisson többször megismételtette a jelenetet. Bisson megkérdezte a végrehajtó véleményét, amely persze Denise kisasz­­szony kiválóságairól szólott. Chalonette a próba vé­gén elment, de nem foglalt. És eljött azután minden próbára. Egy Ízben a végrehajtóval együtt reggelizett Bisson, amikor Chalonette pirulva bevallotta, hogy (.Folyt, « 5. oJäMoBj

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents