A Jó Pásztor, 1951. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1951-12-29 / 52. szám

PAGE 2. OLDAL JÓ PÁSZTOR A JÓ PÁSZTOR Megjelenik minden pénteken (THE GOOD SHEPHERD) Founder: B. T. TARRANT alapította AZ I IOISO CSODA Irta: KÁRPÁTI AURÉL Published every Friday Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztő: Muzslay József — Editor Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office 1736 EAST 22nJ STREET Telefon: CHerry 15028 ־ CLEVELAND 14, OHIO ELŐFIZETÉSÉ DIJAK: Egy évre ........................í Fél évre .......................... SUBSCRIPTION RATES: $5.00 One Year 3.00 Half Year $5.00 3.00 Entered as second class matter September 1st, 1938, at the Post Office of Cleveland, Ohio, under the Act of March 8rd, 1879. BOLDOG UJESZTENDÖT? Boldog ujesztendőt kívánunk — de vájjon úgy fest-e a kő­­zeledő uj esztendő, hogy boldog lesz? Nem hunyhatjuk be sze­­műnket a tény előtt, hogy az égen sötét viharfelhők gyülekez­­nek. A levegőben sok a gyúlékony anyag és az idegek pattaná­­sig feszülnek. Hivatalosan béke van és mégis, a világ minden pontján folyik a vér. Nincs értelme újév küszöbén port hinteni a szemekbe és üresen vigasztaló szavakat mondani. A veszély nagy és hozzá kell szoknunk ahhoz az érzéshez, hogy válságos időket élünk. De vigasztalásul és bátorításul hadd emljtsük meg, hogy a “.vál­­ság” majdnem állandó állapot az emberiség életében ebben az évszázadban. A két világháború közötti két évtized egyetlen és szakadatlan válság volt. “Lelki beállítás kérdése az egész” — mondta Churchill a válságokról és ő kétségkívül tud valamit erről a lelki állapotról. Mi, a Jó Pásztor szerkesztősége, ha nem is vidáman, de bi­­zalommal nézünk az uj év elé. Tudatában vagyunk, hogy foga­­dott hazánk ereje napról-napra gyarapodik és úgy érezzük, egy erős Amerika képes megőrizni a békét. S ha nem — Amerika ereje képes biztosítani a győzelmet. S igy, ismét egyszer, nyu­­godt önbizalommal üdvözöljük az idő kerekének forgását, abban a tudatban, hogy mi, és nem mások, vagyunk a kovácsai sor­­sunknak. Kérjük olvasóinkat, hogy ugyanezzel a törhetetlen ön­­bizalommal nézzenek az 1952-es uj esztendő elé. TESSÉK KÉREM KÉZZEL-LÁBBAL DOLGOZNI! A Szabad Nép jelenti, hogy a surjányi állami gyapotgazda­­ságban két sztahanovista gyapotszedő lány, Gulyás Rózsi és Ha- Jász-Mari, egy nap alatt öt ,napi munkateljesítményt értek el. De akárhogy is erőltették a munkát, ennél nagyobb eredményt nem tudtak elérni. Szerencséjükre azonban, puszta véletlenség­­bői, a gazdaságban jár Szkoblyikov elvtárs, a hires orosz gyapot­­szedési szakértő, és megmutatta a lányoknak, hogyan lehet még többet szedni. így: egyszerre kétfelől kell szedni, balkézzel bal­­felől, jobb kézzel jobbfelől. Ennek a remek módszernek alkalma­­zásával aztán a lányok az addigi napi 102 kiló szedést 170 kilóra felfokozták. De ezzel sincsenek még megelégedve, azt mond­­ják, hogy addig nem nyugosznák, amig el nem érik a napi 240 kilót. Majd elérik a napi 240 kilós átlagot, ha nem csak két kézzel, hanem két lábbal is szedni fogják a gyapotot. Persze — Rózsi és Mari még ennél is sokkal nagyobb tel­­jesitményt érnének el, ha nem Szkoblyikov elvtársnak, a kiváló orosz gyapotszakértőnek módszerét alkalmaznák, hanem rendel­­nének a reakciós, imperialista, háborususzitó Amerikából egy International Harvester-féle vagy John D.-féle vagy Mack Rust­­féle gyapotszedő gépet. Azzal már 1937-ben napi 500 bálát vagyis 6500 fontot vagyis 3000 kilót lehetett szedni, mint a lexikonban olvassuk. Sajnos, nem vagyunk gyapotszakértők s igy nem tud­­juk megmondani, hogy a legújabb modelek mennyit szednek; biztosan napi 3000 kilónál sokkalta többet. Rózsika, Marika, gyertek Amerikába, itt jobb dolgotok lesz! Itt csak a gépektől követelnek meg sztahanoyista csucsteljesit­­ményeket.! > A forlii prédikátorok az Ur­­nak 1290-ik esztendejét írták arannyal és pirossal festett per­­gamenttekercseik alá, mikor meghalt Jakab testvér, a szent Domonkosról nevezett kolostor perj élj e. Jámbor,szentéletü fér­­fiú szállott vele sírba, akinek elmúlását a város szegényei és gazdag urai egyformán fáj dal­­más szívvel gyászolták, s disz nélkül való koporsóját köny­­nyezve kisérték utolsó útjára, a San Mercuriale székesegyház egyik mellékkápolnájába. Halála után tizednapra — épp abban az órában, amelyben lelkét kilehelte — vörös már­­ványlappal födött sírja előtt csodálatos dolog történt. Egy Jacopo Catracane nevű béna sarukészitő, aki az elhunyt pártfogását kérte imáiban a ká­­polna hűvös boltivei alatt, hir­­télén összerázkódott, eldobta mankóját s az esti áj tatosságra egybegyült hiyek legnagyobb álmélkodására járni kezdett. A püspök orvosa és az első viká­­nus, akik még aznap kiküldet­­tek a szokatlan eset megvizsgá­­lására, kétséget kizáróan meg­­állapították, hogy a sarukészi­­tő csodás módon visszanyerte hét és óta béna lábainak épsé­­gét. Ettől kezdve számtalan be­­teg, bélpoklos, néma, elmehábo­­rodott s más szerencsétlen em­­bér kereste fel naponta a ke­­gyes életű perjel sírját s a temp­­lom könyveinek tanúsága sze­­rint sokan meghallgatásra ta­­lálta’k az Urnái,Jakab testvér érdemeiért. A csodatevő halott hire csakhamar elterjedt az egész tartományban, Bologná­­tói Ravennáig, sőt az Alpok lej­­tőin túl is és egyre többen za­­rándokoltak Forliba, a San Mer­­curiale kápolnájában keresve irt szenvedéseikre. Advent tá­­jáp már Velencében is sokat be­­szeltek forlii Jakabról. ,,Ami­­kor pedig egy selyemmel keres-ISMERÜNK SZÉP MÁKVIRÁG’ A Voice of America uj módszerrel harcol a vörös gonoszte­­vők ellen. Minden nap lelepleznek néhány rabszolgahajcsárt, akik az urániumbányák ,és munkatáborok foglyait hajszolják a végkimerülésig. Bemondják a nevét, szokásait, címét, leleplezik a múltját és aztán igy folytatják: —- Ismerünk, szép mákvirág, emlékezni fogunk rád, ha el­­jón a leszámolás napja. A leleplezések következménnyel jártak, mert az underground Csehszlovákiában megölt egy ilyen fogolykinzót. Keleti Német­­országban több kommunista zsarnokot véresre vertek. Romániá­­ban felgyújtották egy áruló házát. Lélektanilag is eredményes az idegháborunak ez a mód­­szere, mert a pellengérre állított kommunisták kényelmetlenül érzik magukat, amikor hallják, hogy gazságaikért számot kell majd adniok. Mint annak idején Hitler cinkosai, ők is biróság elé kerülnek, ha majd üt a leszámolás órája. Valljanak szint az urak E cím alatt egyik novemberi számunkban Láp Pál elméiké­­dett egy Cleveland városából jött panaszos levélről, amely­­nek írója azt kérdi, miért nem vallanak szint a ruthén Felvi­­dékről származó amerikai ma­­gyár intelligencia tagjai abban a kérdésben, hogy ez az ősi magyar föld, amely az első vi­­lágháboru óta újra meg újra gazdát cserélt, végül is jogsze­­rint hová tartozzék. “Mit vár­­hatnak tőlünk, akik más vidék­­ről való magyarok vagyunk?” —■ teszi fel a kérdést a cikk írója. Erre a levélre és erre a cikk­­'re most egy michigani olvasónk néhány mély hazafias érzület­­ről tanúskodó és talpraesett megjegyzést tesz. Először is, fi­­gyelmeztet, arra nézve nem le­­hét kétség, hogy a Kárpátalja melyik nemzethez tartozzék. Azt a területet az igazságtalan trianoni béke szakította el Magyarországtól, amely békét magyar ember sohasem ismert el jogszerűnek. Csehszlovákia nem volt annak a magyar föld­­nek jogos tulajdonosa s ezért Benes csehszlovák köztársasá­­gi elnöknek nem volt joga 1945-ben a Kárpátalját, amely nem volt az övé, Sztálin szov­­jetbirodalmának ׳adni. Másodszor pedig, mondja he­­lyesen olvasónk, a magyar ha­­zaszeretet egy és oszthatatlan, tehát a Kárpátalja sorsa nem­­csak az onnan származóknak, hanem minden magyarnak Szi­­’ ve ügye, aki a szentistváni Ma­­’ gyarországról soha lemondani nem hajlandó. kedő, gazdag nemesnek az ör­­dögtől megszállott fia gyógyul­­tan tért vissza a velencei lagu­­nák közé, arról is szó esett, hogy követséget kellene me­­neszteni a pápához, a boldog emlékű prédikátor szentté ava­­tása érdekében. A dologból azonban — némely beavatottak állítása szerint: a koldulok rend­­jének cselszövényei miatt — semmi sem lett. A következő és tavaszán a velenceiek nagyobb hadjárat­­ban vettek részt Cyprus ellen s a váltakozó szerencsével folyó harc izgalmai egy időre elterel­­ték a köztársaság érdeklődését forlii Jakabról De pár hónap múlva, amikor a megrongált ha­­jókon hazatérő sebesült zsoldo­­sok százai behurcolták a város­­ba a pestist, a nagy rémület és fejetlenség közepette, amely en­­nek nyomán támadt, mintegy végső szükségükben újra eszük­­be jutott a csodatevő halott, aki bizonyára elhárítaná ezt a szőr­­nyü csapást fejük felül, ha sir­­ja nem lenne oly távol tőlük. Naponként erősebben nyilatko­­zott meg a nép ebbeli remény­­kedése és óhaja dómokban szó­­nokló papok ajkán. A bajjal szemben tehetetlen velencei kormány végre összeült és hosz­­szastanácskozás után megegye­­zett abban, hogy a szent erek- Iáét megveszi a forlii polgárok­­tói. A dózse pecsétes levelet küldött Forliba s a köztársaság nevében háromezer aranyat, kétszobrot s egy ezüsttel átszőtt biborköpenyt ajánlott föl a né­­hai perjel hamvaiért, azzal a hozzátoldassal, hogy Velence kötelezi magát a szentté ava­­tás körül felmerülendő összes költségek fedezésére, ami, — be­­leszámítva a féltékeny koldu­­lók rendjének elhallgattatását, — szintén jelentékeny summá­­rarugott. A fukar velenceiek csak a leg­­nagyobb önmsgtagadás árán s a kényszer s^^^égétől sarkallva mentek *ס״ ■ -áldozat ho­­zatalába és türelmetlenül vár­­ták a választ. Két hét múltán, mikor a velencei házak kapui­­nak csaknem négy kilencede meg volt már jelölve a halál fe­­kete keresztjével, megjött a kö­­vet Forlinból, a püspök vála­­szávai. A kormány teljes szám­­ban összegyűlt s lehangoltan vette tudomásul, hogy a püspök hallani sem akar az előnyös cse­­réről, a nép pedig a bőkezű ajánlat hírére, még inkább ra­­gaszkodik az áldott hamvakhoz, mint annakelőtte. A dózse, aki­­nek kapzsiságát fölülmúlta ra­­vaszsága, meg volt róla győzöd­­ve. hogy Forlíban keveslik a föl­­kínált összeget. Azért újabb ajánlat megtételére bírta rá a kormányt s második levelében már ötezer aranyat kínált a jámbor perjelért. Egyben meg­­fenyegette a püspököt, hogy ha a barátságos szónak nem enged, nem riad vissza az erőszaktól sem. Erre a fölszóllitásra azon­­ban még csak választ sem ka­­pott Forliból, ahol a polgárok, látván, hogy a velenveiek mi­­lyen csökönyösen ragaszkodnak szándékukhoz, valóságos imá­­dattal vették körül a San Mer­­curiale márványsirját. Velencében elkeseredett iz­­gatottsággal tárgyalták a dől­­got. A pestis dühöngése ijesztő arányokat öltött. A lagúnába dobált holttestek elfeketedett arccal, puffadtan buktak föl a zöldes viz alól a Rialtó körül s a büszkeségükben megsértett nemesek most már hangosan követelték a kormánytól, hogy váltsa be fenyegetését. A dózse, hogy némiképp megcsappant népszerűségét növelje, örömmel tett eleget a kétségbeesett ki­­vánságnak. Egybehivatta az Öregek Ta tagjait, akik különösen kereske­­delmi dolgokban határoztak s ezek akként döntöttek, hogy sürgő­­sen csapatokat küldenek Forlira, a csodatevő perjel földi maradványai­­nak megszerzésé céljából. Hamaro­­san tárgyalásba is bocsátkoztak bi­­zonyos Matteo Malatesta nevű rimi­­nii hadvezérrel, aki hajlandónak mu­­tatkozott hatezer arany fejében tá­­borba szállani Forli ellen. Az egyez­­ség megkötése után a sereg mindjárt útnak is indult s hat héttel később Malatesta hirhordó követe már bár­­sonypárnán nyújtotta át a dózsenak, a kirabolt város kulcsait. Forli meg­­vétele rövid, de véres ellenállás után sikerült s a győztes hadvezér a drrá­­ga ereklyével útnak indult Velence felé. A szenvedésektől sújtott Velence onwlyságában 13 mámoro: örömmel várta. Az ősrégi, kupolás mplomok, a csipkés, ferde tornyok a márványhomlokzatok zsúfolt pom­­pája fölött narancssárga színekben izzott a nyárvégi alkonyat, mikor a nagy téren szorongó sokaság előtt feltűnt a szent hamvakat hőzó gon­­dola maagasba nyúló, aranyzott or­­ra. A palota lépcsőin, a lemenő nap sugaraiban csillogva, jelent meg a páncélos hadvezér komor״ hatalmas alakja, amint térdet hajtva a nyi­­tott koporsó előtt, átadta a hármas !én kivonult, dlszruhás dóz­­zénak. Minden toronyban meghúzták a harangot á nyolc violaszin selyembe öltözött kanonok, vállára emelve a kisérVé, lassan eltűnt vele a székes­­kincset, a Tedeum zugó hangjaitól egyház árnyékába borult kapujában. Egyszerre örömrivalgás reszkette meg az egész várost. A betegek és haldoklók, — mintha varázsütés érte volna őket, — az egészség színét újra visszanyerve, gyógyultan keltek ki ágyaikból. A csodatevő halott meghozta a várt cső­­dát: a pestis pusztító ereje megtörött Velence fölött. Esti harangszó után a kormány és az Öregek Tanácsa együttes nagygyü­­lést tartott s egész éjfélutánig azon tanácskozott, hogy milyen jutalom­­ban részesítsék a város megszabadi­­tóját, Matteo Matatestát. Végre fölemelkedett a dózse, aki nemcsak kapzsiságban és ravaszság­­ban, de jámborságban is fölülmúlta társait s arannyal áttört éjsötét kön­­tűsét igazítva, fejét lesütve, igy szólt: — Matteo a végső pusztulástól mentett meg bennünket. Ilyén szol­­gálatot nem lehet hitvány arannyal megfizetni. Ha helyemet átadnám neki, akkor se lenne méltóképen le­­róva irányában köteles hálánk. Az 0 érdemeinek nagysága meghaladja az emberi jutalmazás fejét s azután, mint városunk védőszentjét, része­­sitsük illő felmagasztalásban. .. A hosszú viták alatt kifáradt öreg tanácsurak ősz fejükhöz nem méltó sietséggel, helyeslőén bólintgattak. Boldog megelégedettséggel oszlat­­tak szét, legfeljebb az okozott még némi gondot nekik, hogy a város le­­endő védőszentjének szobrát hol ál­­litsák föl. Ám Matteo Malatesta, egyik ap­­ródja utján, neszét véve a készülő megdicsőülésnek, álruhát öltött s az éj folyamán megszökött a városból, összeharapott szitkokat morzsolva fo­­gai között. Nyilván erősen sajnálta, hogy seregét a bevonulás előtt szél­­nek eresztette. Matteo Malatesta szentté avatá­­éa tehát elmaradt. De elmaradt forlii Jakabé is. Az Ur ugyanis — haragjának fél­­re nem érthető jeleként’— megvon­­ta kegyelmét a csodatevő hamvaktól. Azontúl hiába térdeltek imázva sir­­ja előtt. Előbb oly éber fülei süke­­tek maradtak Boldog újévet kivan minden magyar családnak JO PÁSZTOR szerkesztősége, kiadóhivatala és műszaki A Social Security nyugdijak magasabb skálája is január 1-én lép életbe. E skála szerint a leg­­magasabb havi nyugdíj 80 dollár. Azoknál, akik legalább másfél éven át havi 300 dollár bér után fizettek be bizositási járuléko­­kát. Ez az uj skála a régivel szemben jelentős javulást jelent, de a koreai háború óta beállt mértéktelen drágulás miatt máris kevesebb segítséget nyuj-t a munkából kiöregedett embereknek, mint amennyi előnyt a kongresszus nekik szánt, amikor módo­­sitotta a Social Security törvényt. És a kilátások kedvezőtlenek, a nyugdíj úgyszólván hónapról-hónapra csökken ■a drágasági ta­­bella százalékszámainak emelkedésével. BŰN ÉS ERÉNY II. Napoleon francia császárt egy •előkelő hölgy kérte, hogy Franciaországban tiltsa el a dohányzást, mert az bűn. — ]Megengedem, hogy a do­­hányzás bűn, — felelte Napo­­leon, — de oly bűn az, amely az államnak évente százmillió frank jövedelmet hoz. — En­­nek dacára meg fogom tiltani Franciaországban a dohány­­zást, ha tud helyette egy olyan erényt 'ajánlani, mely hasonló jövedelmet hozna az államnak. Vendéglőben — Mit szeretsz jobban, bort vagy sört? — Az attól függ . . . 'S— Mitől? -Â- Hogy ki fizeti. AZ ELSŐ CSÓK Irta: TARJAS MIHÁLY Virág gazda nemcsak arra volt büszke, hogy neki van a faluban a legnagyobb vagyona, amit őseitől örökölt és néhány hold földdel még meg is toldott, hanem leginkább arra, hogy nagyobbik fiát a jóvágásu, csinos, szélesvállu, nagyerejü Virág Lajost a faluban mindenki az első legénynek tartotta. Különö­­sen azóta, amióta a szüreti bálon egymaga alaposan megvert négy szomszéd falusi legényt. Egymásután dobta ki őket a korcs­­ma kis táncterméből. Messze környéken hire volt ezért Virág Lajosnak, különösen alányok körében. De Virág Lajost különösképpen nem a magafajta földműves gazdák lányai ér­­dekelték, hanem a tanitó lánya, Mártuska. Ritkán járt haza szüleihez a karcsú, magas, körhaju urilány. Városban nevelkedett, a nagy nénjénél, amióta szülei elküld­­ték, hogy minél messzebb legyen gyermekkori szerelmétől, Vi­­rág Lajostól. Nagynénje gondoskodott is róla, barátnői segit­­ségével, hogy minél több udvarlója legyen Mártuskának. Kató­­natisztek: hadnagyok, főhadnagyok veszik körül a vonzó kül­­sejü fiatal lányt. De Mártuska titokban csak Virág Lajost sze­­réti. Hiába követnek el minden nagynénjeék, hiába próbálják meg elszakítani gyermekkori szerelmétől, a szemrehányásokra nagynénjének mindig azt feleli: — Első csók csak egy van, akkor vagy győz a szív vagy tönk­­remegy — én nem fogom soha elfeledni az első csókot, amit Vi­­rág Lajostól kaptam. Akkor győzött az első csók és győzött a szi­­vem is. Vagy a Virág Lajosé» leszek vagy senkié se. Gazdag, jó­­módú iskolázott parasztlegény Virág Lajos, miért nem tartotok ki benünket egymáshoz illőknek? Nagynénje erőnek erejével össze akarta boronálni Tarcsay főhadnagy úrral. De Mártuska ki nem állhatja a folyton a bo­­káját összecsattogtató, piperkőc, parfümillatu, feszes és szög­­letes modorú katonát. Nagynénjének meg is mondja, amikor a főhadnagy ur felől érdeklődik: — Olyanok a Tarcsay bókjai nekem, mint a falrahányt borsó. De nem is énhozzám való Tarcsay, hiszen majdnem az apám le­­hetne, hát volna szivetek hozzáadni feleségül? Mártuska, hogy ne kelljen hallgatni a folytonos szemrehá­­nyásokat, lassan beleegyezik, hogy Tarcsay főhadnagy eljegyez­­ze. Úgyse megy hozzá soha feleségül, legalább igy időt nyer, amig Virág Lajos letölti katonaidejét, már csak néhány hónap van neki hátra, azt az időt valahogy kibírja a belekényszeritett jegyességben. Azután Virág Lajossal végrehajtják régi tervü­­két: kiszöknek Amerikába. Virág Lajos hírül adta neki, amikor leszerelt. Mártuska en­­gedélyt kért nagynénjétől a következő vasárnapra, hogy haza­­mehessen szülőfalujába a majálisra. Minden évben részt szokott venni az iskolás gyermekek majálisán. Ott kapta az első csókot második elemista korában Virág Lajostól, a nagy gesztenyefa alatt, ahogy együtt táncoltak, amit soha nem tud elfelejteni. Most is titokban azért vágyik a majálisra. Nagynénje beleegyezik azzal a kikötéssel, hogy elkíséri a majálisra és persze a főhadnagy urnák is el kell őt kisérni. Szombat este sétálni megy Mártuska. Nagynénje int a fő­­hadnagynak, hogy menjen vele, nehogy alkalma legyen találkozni Virág Lajossal. Virág Lajos a kis gyalogösvényen várja Mártuskát. Nemso­­(kára megpillantja őket. Nagyot dobban a szive Virág Lajosnak, amikor Mártuskája oldalán meglátja vőlegényét, a feszes test­­tartásu főhadnagyot. Mártuska lesütött szemekkel, sápadt raccal lépked a gya­­logösvényen a főhadnagy mellett. Virág Lajos szembekerül ve­­lük. Nyugodtnak teteti magát, pedig de szeretné most pozdor­­jává zúzni vetélytársát! De erőt vesz magán. Messziről köszönti Mártuskát: — Szervusz Mártuska! A főhadnagy erre a kardjához kapva előre lép a keskeny gyalogösvényen és durván rámordul Virág Lajosra: — Mi jogon merészeli tegezni az én menyasszonyomat, ma­­ga hatökör, eltirhuljon innen tüstént, amig jól van dolga, mert máskülönben úgy elverem a kardom lapjával, mint egy kétfe­­nekü dobot! Virág Lajost nem abból a fából faragták, hogy egy ilyen sértést csak úgy szónélkül lény lej en. Ö most volt ám katona, mégpedig huszárkáplár, és ért a kardforgatáshoz. A keskeny gyalogösvényen keresztbefont karral útját állja a főhadnagy­­nak és nyugodt hangon válaszol: — Két vége van annak a kardnak, főhadnagy uram. Ha olyan remekül ért a kétfenekü dob elveréséhez, nosza rajta, itt vagyok, hadd látom, milyen legény a talpán! A főhadnagy ur, látta Virág Lajos villogó szemeit, ahogy oszlopos lábaival és keresztbefont kar/al mint egy szobor nyu­­godtan áll előtte, ahogy feltűrt ingujja alól hatalmas karizmai pattanásig megfeszülnek, inába száll bátorsága, karonragádja Mártuskát és sarkonfordulva visszasietnek a faluba. Virág La­­jós egy jóizüet kacagva szemmel kiséri őket, amig el nem tűnnek a kanyarban. ( Másnap, vasárnap délután majális van a faluban. Karcsi ci­­gány huzza a talpalávalót négytagú bandájával. Körbe-körbe fán­­colnak az iskolás gyermekek. Odébb pedig a felnőttek. Virág Lajos sorra táncra kéri a falujabeli lányokat. Öröm nézni, amilyen szépen táncol. Minden lány szive megdobban a szép szál legényért. Mártuska titokban kívánja, hogy felkérje őt is táncolni. A főhadnagy a sok italtól elázottan jobbra-balra dü­­longélve olyan esetlenül fordul, hogy Mártuskának letapossa a cipőt a lábáról. Több se kell Virág Lajosnak, gyorsan ott terem, felkapja Mártuska cipőjét és átnyújtja neki. Boldogan nyúl érte Mártuska, felhúzza a lábára és igy szól Lajoshoz: ‘Menjünk tán­­colni.” Mártuska se nem lát, se nem hall, a cigány muzsikája szinte .állomba ringatja Lajos karjaiban; nem veszi észre, hogy a főhadnagy bokáját összeütve táncra kéri. Ahogy tekintete a savószemü, réveteg tekintetű főhadnagyra esik, némán nemet int fejével és még közelebb simulva Virág Lajoshoz, táncolva faképnél hagyják a kikosarazott főhadnagyot. De a tolakodó fő­­hadnagy megfogja Mártuska vállát és Virág Lajostól elrántva kiáltja: — Márta, elfeledi, hogy a maga társadalmi rangját nem il­­leti meg az, hogy ezzel a csizmás parasztlegénnyel táncoljon? Még valamit akar mondani, de már arra nincs ideje, mert Virág Lajos gyors mozdulattal a főhadnagy elé áll és úgy vágja szájon öklével, hogy az összecsuklik mint egy colstok és elterül a földön. Virág Lajost másnap a csendőrök keresik. Már nem találják sehol a faluban. Csak Mártuska tudja, hogy hol van, hová megy. Virág Lajos hamarosan kapott munkát Amerikában. Néhány hónap múlva Mártuska is szerencsésen megérkezett az ujhazába.

Next

/
Thumbnails
Contents