A Jó Pásztor, 1950. december (28. évfolyam, 51. szám)
1950-12-22 / 51. szám
PAGE 2. OLDAL A JÓ PÁSZTOR — THE GOOD SHEPHERD (THE GOOD SHEPHERD) Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by -— Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztő: Muzslay József — Editor Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office 1736 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry 1-5028 ELŐFIZETÉSI DIJAK:" SUBSCRIPTION RATES: Egy évre ---------------------$4.00! Ono Year - __________$4.00 Fél évre ______________1 2.00! Half Year_____________2.00 Entered as second class matter September 1st, 1983, at the Port Office of Cleveland. Ohio, und-*T the Act of March 3rd, 1879. KARÁCSONYI VIHARFELLEGEK Puha pillékben hull a hó és ami hó lehull messzi ázsiai földön, azt pirosra festi amerikai fiatalok vére. Ólomszinü viharfellegek takarják be az eget. A gyűlölködésnek, a zsarnokságnak felesküdött fanatikusai ugrásra készen állnak, ujjaik a régi géppuska ravaszán táncolnak. Ilyen karácsonya, szeretet-nélküli karácsonya volt rnár nem« egyszer az emberiségnek és — mindig elmúlt. Hisszük, hogy a mostani veszély, a gonoszság győzelmének veszélye is el fog múlni tőlünk — ezért imádkozunk. Hisszük, hogy a szeretet, a megértés, a jóakarat győzedelmeskedni fog a gyűlölet erőin. Hisszük, hogy el fognak bukni azok, akik a tudatlan és tehetetlen orosz népet Isten és ember ellen rohamra viszik. Hiszszük, hogy ha ezek a ma némaságra kárhoztatott tömegek szivük szavát szabadon hallathatják, vissza fognak térni a magasabb erkölcsnek, a keresztény erkölcsnek világába, és akkor megint békesség lesz a földön és ember embernek testvére lesz. Hogy a szeretet minden emberi érzés közt a legerősebb, abban hinni talán sohasem volt oly nehéz, mint most, ennek a viharfeíhős karácsonynak idején. De éppen ezért hitünk erősségét fel kell fokoznunk. A gyűlölet tombolása közepette a szeretet szavát ne hagyjuk elnémulni. Hinnünk kell a szeretet győzelmében, mert e hit nélkül életünket céltalannak, hiábavalónak éreznők. Nincsen a zsarnokságnak olyan hatalma, hogy a szeretet ünnepét, a mi Karácsonyunkat megrontsa! ÜDVÖZLÉGY, HAJCSÁR! Nagy napjuk volt, de nem éppen örömteljes napjuk, a magyarországi bányászoknak november 26-án, vasárnap, a Nagy Széncsata napján. A Párt vezetősége és a Miniszterek tanácsa azon a napon Országos Bányászértekezletet tartott, a bányászok pedig, ahelyett, hogy templomba mentek volna, leszálltak a tárnák mélyébe és ingyen dolgoztak nyolc nehéz órát. Miért volt ez a nagy lárma, lelkesedés és potya munka? Azért, mert a magas Párt és a magas Kormány törvényerejű rendeletet bocsátottak ki, amely úgy szól, hogy ezentúl a szénbányászok munkáját a teljesítmény növekedésének megfelelően fogják díjazni. Becsületes magyar nyelvre lefordítva, ezt azt jelenti, hogy ezentúl többet kell termelni, ha a bányász nem akarja magát és családját az éhhalálnak kitenni. Becsületes amerikai nyelven, a John L. Lewis-féle union nyelvén ezt kizsákmányolásnak nevezik. Hogy fogainkat nyerjünk arról, milyen nagyfokú kizsákmányolásra vetemedett a magyarországi “Dolgozók Pártja,” elég néhány idézett a Nagy Széncsata alkalmára a Népszava és a Szabad Nép cimü szovjetlapok híradásaiból: “Megváltoztak a célkitűzések. A cél, amelyet a tatabányai bányászok maguk elé tűztek, éppen négyszerese az 1947-ben ünnepelt első csúcs-eredménynek.” Tehát most az a cél, hogy minden bányász ezentúl többet termeljen, mint három évvel ezelőtt az úgynevezett sztahanovista vagy élmunkás! Minden alkalommal újra meg újra hajszolják ,több termelésre buzdítják a bányászokat. November 7-én a “dicsőséges szovjet forradalom” évfordulója alkalmából újabb csúcsteljesítményt Írtak elő és most: “A cél eléréséhez mintegy négy százalékkal túl kell szárnyalni a november 7.-i 178.8 százalékos átlagot.” Átlagot — jelenti vészjóslóan a Népszava. Tehát minden bányásznak csúcsba kell lendülnie, máskülönben lecsap reá a Párt és a Kormány rendelkezése, amely visszafelé olvasva úgy szól, hogy aki nem éri el a célkitüzött mennyiséget, az “alulteljesítés cimén kevesebb bért fog kapni. A két szovjetlap jelentései szerint az ország minden bányájában határtalan lelkesedéssel, hálás köszönettel vették tudomásul a bányászok az uj, minden eddiginél embertelenebb kizsákmányolási programot. Egyik bánya a másikat termelési, tplteljesitési versenyre hívja ki, mindenki sztahanovista babérokra pályázik, stb. És köszönetét mondanak Rákosi elvtársnak a szivüditő törvényerejű rendeletért! Üdvözlégy, hajcsár! . .. Két ezer és több évvel ezelőtt a római Colosseumban és más cirkuszokban a nép szórakoztatására atlétákat vadállatokkal való bajvivásra parancsoltak az arénába. Ezek a gladiátorok, amikor a ketrecekből rájuk szabadították az oroszlánokat és tigriseket, a császár páholya felé kiáltották: “Üdvözlégy, császár, a halálba indulók köszöntenek Téged!” Ezeknek a gladiátoroknak késői utódai a magyar bányászok, akik, leszállva a tárnákba, ezt kiáltják: “Köszönjük a Dolgozók Pártja tisztelt vezetőségének az embertelen munkahajszát!” HÁBORÚS PÁNIK A BALKÁNON A szovjet méregkeverők célja fokozni a háborús idegességet az egész világon, de főleg a Balkánon. A kommunista rádió éjjel-nappal vijjogja Albániában, Csehszlovákiában, Magyarországon, Romániában és Bulgádiában, hogy “Jugoszlávia támadásra készül Albánia ellen.” Olyasmi ez, mint a régi mese, amikor a farkas, hogy beleköthessen a bárányba, felelősségre vonja a folyó alsó partjánál álló bárányt, hogy miért zavarja a vizet. Koreát is a vörösök rohanták meg, aztán üvöltözni kezdtek, hogy orvtámadás érte őket. Katonai megfigyelők szerint a szov-Irta: FENDRIK FERENC A Piszkos partjáig nyúlt le a kertünk. Szennyes, gyérvizti patakocska volt, az oldala telenőve vad, zöld bozóttal, a medrében pedig kövek, üvegcserepek, horpadt, lyukas fazekak. A Piszkosba hordta a környék a szemetet. Ezért nevezték talán Piszkosnak. Más, hivatalos nevéről nem tudok. Gyerekkoromban, képzeletemben, hatalmas, elátkozott folyam volt. Úgy képzeltem, hogy a föld alatt hömpölyög s csak a varázslat következtében látszik belőle egy keskeny árok, arasznyi vizzel. Azt is tudtam, hogy egy tündér varázsolta el. Az úgy volt, hogy amikor egyszer, holdfényben, a hullámain táncolt a tündér s belenézett a tükrébe, a folyó ráncos öregaszszonynak mutatta. Erre a tündér dühében lesüllyesztette a föld alá. Nyári délutánokon, a partján feküdve, gyakran hallottam odalenn zugot, harsogva hömpölygött. Később már egyre ritkábban gondoltam a varázslatra, nem küldtem szivarosdoboz hajóhadat a folyam kiszabadítására, csak a valóságot néztem, az akadályok közt bujkáló vizet, amit igyekeztem gazdaságilag felhasználni. Anyámtól kaptam egy darabka kertet. Két lépés hosszú volt, egy lépés széles. Ez volt az én saját kertem, azt termeltem benne, amit akartam. Persze, nekem kellett megművelnem, felásni, beültetni, öntözni, kapálni. A terményt aztán eladtam anyámnak. Kertászesdit játszottunk, én voltam a kertész, anyám pedig jött vásárolni. — Jó reggelt kívánok kedves kertész ur. Kaphatnék egy kis zöldséget? — Hogyne, asszonyom. Parancsoljon. Vegyes legyen? — Igen, kertész ur. Pár darab sárgarépa kellene és petre-j zselyem. — Máris adom. A legszebbeket. És buzgón, szolgálatkészen rángattam ki a petrezselymeket, sárgarépákat és raktam be anyám kosarába. — Mit fizetek, kertész ur? kérdezte aztán anyám. — Tíz fillér lesz az egész. Sok gondom volt a kertemmel. Egyszer valami féreg pusztított benne, elrágta a ká- j poszta gyökerét, de az is előfordult, hogy szátkotorták a tyúkok. A legtöbb bajom azonban a szárazság miatt volt. Emlékszem, úgy megrepedezett a föld, hogy egy-egy hasadásba belefért a kezem. A kutunkban is inkább csak sár volt, nem tudtunk belőle öntözni. Ekkor határoztam el, hogy a Piszkos vizét használom fel. Deszkából, agyagból gátat emeltem és az igy felduzzasztott vizbe meritgettem bele pirosvirágos kannámat. Ahogy nőttem, úgy nőtt a kertem is. Mindig nagyobb és, nagyobb darabot kaptam művelésre. Amikor negyedik gimnáziumba jártam, enyém volt már az egész. És lassan abbamaradt a játék is. — Kaphatnék, kertész ur, egy kis paradicsomot? — jött le egy este a kosárkájával anyám. — Amennyit parancsol, aszszonyom. Tiz kilót? Húsz kilót? — Elég lesz egy kiló is. — Máris szedem. És anyám csak fogta a teli kosárkát és remegett a szája. — Nem baj, kertész ur, ha nem tudok fizetni? — Nem, nem, kérem. Ráér majd elsején. — Igen . . : elsején . . . Ez volt anyám utolsó vásárlása.- .A. i jet most Jugoszlávia ellen készül. Jó orosz szokás szerint nem saját hadseregével. A csatlósokat uszitja a kiszemelt áldozatra. Ezért folyik az előzetes “bemelegítő” a rádióban és a sajtóban, ezért vádolják Titót, akinek esze ágában sincs háborúzni, örül ha békén hagyják. De Tito már régóta szálka a Kremlin szemében. Tavasszal indítják el a csatlósok hordáit Jugoszlávia ellen, hogy vérbe borítsák a Balkánt és az egész világot. A Jó Pásztor Verses Krónikája hja: SZÉKELY GÓBÉ GÁBOR KARÁCSONY ELŐTT ELSÜLYEDT KORSZAKOK, elsülyedt világok — Hit, Remény, Szeretet: foszló emberálmok. Ki hisz most a Hitben, Isten mannájában, mikor káromlás van minden pogány szájban? Ki hisz a Reményben, lelkünk reggelében, mikor elmerülünk az örökös éjben? Ki hisz Szereiéiben: embersziv Napjában, mikor gyilkolás dúl künn a nagyvilágban? Hit, Remény, Szeretet: fényes csillámlások; csillog-villog a szó, de a tények mások. Városok lángolnak, vérpatakok folynak, örömére az ős romboló pokolnak! SORSUNK KORMÁNYRUDJÁT egykor Isten fogta, de végre haragvón az embernek dobta. "Egyre ostromoltad az Égi Alkotmányt: nem volt jó, ahogyan én fogtam a kormányt . . . Parányi látással, gyarló emberésszel az emberbirálat már az égig ért fel. Lázadtatok egyre, éjjel volt vagy nappal, imbolygó embermécs mérkőzött a Nappal. Mindent "Jól tudtatok" . . . jobban, mint az Isten s vértől leit iszapos minden élet itt lenn. Énfiam hiába halt meg a kereszten — Én az Islenkormányt imhái eleresztem!'' A VILÁG SE NEM JÓ, sem nem egész pokol, meri arany középút mindig van valahol. Küzdelmes az élet; sok gyönyört ad mégis; kiveszem hát részem mindkettőből én is. Mérlegre sem teszem, több melyikből jutott — életem nagy része úgyis már elfutott. A jót elfogadom, viselem keresztem; ián az én hibám volt, hogy oly rosszul kezdtem. Joggal büntet engem az Égi Nagy Biró: miért lettem magyar költő, magyar iró? De minek folytassam? Künn keményen havaz, de azért hó alatt ott szunnyad a tavasz. És miként vén fa is uj ágai hajt gyakran, hó alatt is forr az örök éieí-kailan! És úgy nőtt a szegénységünk, mint eső után a gyom. N’em bírtunk vele, elbontotta az életünket. E lkónika! MESSZE GURULHAT.. . Deák Ferenchez egy alkalommal hosszú, fekete kabátban, sima arccal, nagy hajlongások közt egy református paj kopogtatott be és igy szólt: — Pártfogását kérem, uram ■Írtam egy cikket, de mivel a szerkesztőket nem ismerem, nagyságodat kérem, eszközölje ki megjelenését. — De előbb olvasnom kellene a cikket, hogy aztán ajánlhassam —• szólt Deák. — El is hoztam s itthagyom. Azzal megint mély hajlongások között távozott. — Bontsd csak fel — szólt Deák egy nála lévő hü barátjának —, s olvasd a cimet. A képviselő elolvassa: “Deák Ferenc kárhoztatása.” Éppen ebben az időben sok méltatlan cikk jelent meg ellene egy lapban, fenyegető, névtelen levelek is érkeztek a “jogfeladás” miatt s a képviselő a cikk cimén ' felbosszankodva mondá: — Rögtön utána megyek és megfogom az arcátlant. — Sohse menj — csillapította az öreg ur —, hanem olvasd a tartalmát. A cikk pedig a magasztalások áradata volt ama nagy hazafira, aki a nemzet hányatott hajóját bölcsen vezette a révbe. Egyszersmind Ararat-hegynek is volt benne nevezve, melyen a szabadulás bárkája kikötött. S ezután következett a fordulat: “Kárhoztatnunk kell azonban e nagy hazafit, e nagy bölcset, hogy miért nem házasodott meg s miért nem nevelt a hazának magához méltó egy pár fiat.” — Szegény, jó ember — jegyezte meg Deák —, szentül hiszi, hogy az alma csakugyan nem esik messze a fájától; pedig ha az a fa éppen hegyen — tegyük fel, az Ararat-hegyen áll, akkor gyümölcse nagyon is messze gurulhat tőle. Szabadság és halál P, Ángyán Fülöp, a szervitarend tartományfőnöke, akinek nemrég sikerült rendkívül nehéz körülmények között elhagyni Magyarországot, szivszélhüdésben hirtelen meghalt Rómában. Szombaton délelőtt kihallgatáson jelent meg a Szentatyánál, s még ugyanaznap este szivszélhüdés végzett vele. (Dunakurir) Karácsonyi ajándékot kapott ez a kislány: a seatlei ortopédiai kórházban három éves korában mcsi először tudott lábrzállni és mankó segítségével járni. Tizenöt operáció és 103 X-ray kezelés vezetett ehhez az eredményhez. A HUNCUT SUSZTERINAS Irta: NYÁRY ANDOR Szepi már egészen kicsi korában kitűnt a pajtásai közül. Először is azért, mert olyan görbe lábai voltak, hogyha oldalra dőlt volna a domboldalon, hát biz’ istók, úgy legurult volna, mint a kerék. Még hajtani^em kellett volna. A feje meg nagy volt. A kezében meg állandóan egy nagy darab kenyeret markolt s azzal egész nap tömte magát. De kövér is volt, mint a mangalica. Ezt a sok jó tulajdonságát végül betetézte azzal, hogy olyan csuda lusta volt, hogy Mátyás király három lustája iskolába járhatott volna hozzá. Büszkék is voltak rá a szülei! Gondolhatjátok! Ha a hangját akarták hallani, meg kellett verni, különben nem szólt egész nap. így ment ez mindaddig, amig barátunk nagyra nem nőtt. Mikor nyolc esztendő alatt nagy keservesen elvégezte a négy elemit és a jó Isten jóvoltából betörtötte a tizennegyedik esztendejét, a szülei elvitték a városba és Dugan Márton cipész uramhoz beszegődtették suszterinasnak. Bőrkötényt kötöttek ebbe, a fejébe micisapkát nyomtak, kabát helyett pedig a majszterné kimustrált, zöld kötött kabátját adták rá. Cyan volt, mint a madárijesztő. Szepi azonban a külsejével nem törődött, csak a belsejével. A belseje pedig jól érezte magát, mert az édesanyja, tudva azt, hogy derék fia milyen nagyétü, minden heti piac napján, amikor bement a városba, vitt a Szepi gyereknek egy füleskosárra való elemózsiát. Volt abban hurka, kolbász, szalonna, meg sok falusi jó. Evett is Szepi, hogy sokszor már a szája is megfájdult a sok mozgástól. A pompás suszteri életből csak azt nem szerette, hogy este sokáig fenn kellett lenni. Ő pedig odahaza megszokta, hogy, mikor a malacokat megetették, a tehenet megitatták, a tyúkokat meg beterelték az ólba, hogy éjszaka a görény el ne vigye őket, ők maguk is betértek a szobába, lefeküdtek s reggelig aludt. Azon gondolkozott hát, hogyan lehetne megcsinálni, hogy a májszterságban is korán lefeküdhetne. Csakhamar kigondolta a módját. Úgy tett, hogy este, mikor a legények a lámpát meggyujtották, hirtelen a gyomrához kapott és éktelenül jajgatni kezdett, hogy jajajaj, végem van! Hogy, jajajaj a gyomrom! Mindjárt meghalok! A majszterné persze a nagy jajgatásra megijedt, a haldokló Szepit nyomban beledugták a meleg ágyba. Mivel pedig Szepi ott módfelett jól érezte magát, hamarosan elhallgatott s mikor már senki sem törődött vele, elővette a vánkosa alá már régebben odacsempészett fél méteres kolbászt, szépen megeszegette, aztán aludt reggelig, mint a bunda. Az ötödik, hatodik nap azonban az egyik legénynek feltűnt, hogy hogyan lehet az, hogy ennek a Szepinek mindig akkor fájdul meg a gyomra, mikor a lámpát meggyujtják. Figyelni kezdte. Hát egyszer csak látja ám, hogy Szepi, mikor azt hitte, hogy nem figyel rá senki, az ágy felé tart s egy óvatlan pillanatban a vánkosa alá csúsztat egy csuda nagy kolbász szálat. — Ehen! — gondolta magában, — a kolbász igen jó orvosság a gyomorfájás ellen! Mialatt Szepi ‘barátunkat elküldte vizért, a bolbászt kivette a vánkos alól és eldugta a bőrök közé. Nemsokára beesteledett. Persze Szepi ismét a gyomrához kapott és jajgatott, hogy szánalom volt hallgatni. A majszterné körülcirógatta, aztán lefektette. A legények lesték. Egyszerre csak Szepi vánkosa megmozdult. Hol itt puposodott fel, hol amott. Aszerint, amint Szepi keze kereszte alatta a kolbászt. Mikor már össze-vissa kereste a vánkos alját és a kolbászt sehol sem találta, a tréfacsináló legény a szemeivel a társai felé pislantott, hogy no most, csúffá tesszük Szepit. Elővette az eldugott kolbászt, aztán nagy hangon megszólalt: — No, cimborák, ma megvendégellek benneteket egy szál jó falusi kolbásszal. Ettől még a gyomorbajos is meggyógyul, olyan pompás! Szepi nem szólt egy szót sem. Hanem a gyomorbaja attól a perctől kezdve úgy meggyógyult, mintha sohsem fájt volna neki. Egyesszám és többesszám — Milyen különös ez a német nyelv — mondja a minap egy ismerősöm, aki valamilyen oknál fogva németül tanul. —- Miért? — Van szó, amelyiknek a többes száma egészen más tőből képződik, mint az egyes. — Például? —Például “ember” egyesben, der Mann, többesläen die Leute. Első pillanatra fényleg különösnek látszik, de aztán rájön az ember, hogy a pesti magyar nyelvben egész sereg szó van, amelyiknek egészen másként hangzik a többese, mint az egyes. Például, hogy egy rokonszenves csereeszközről szólitjunk, itt van a pénz. Egy tízesre azt mondom, hogy pénz. Ez az egyes száma. De tiz darab tizes? Az már “dohány.” Hogy van egyes számban iktató? Iktatp. De kettő már — “bürokrácia.” „ Ha megszólal a telefon, mit mondsz? Azt, hogy cáéng a telefon. És mit mondasz, amikor egymásután ötször szólal meg? Azt, hogy üssön bele a mennykő. Nemcsak a pesti, hanem a vidéki nyelvjárásban is fellelhető ez a sajátosság. Negyven esztendős az a finom megkülönböztetés, amit Murancsik mester, a derék miskolci papucsos tett annakidején. A fiát szerette volna bejuttatni írnoknak a városházára, de ez akkoriban igen nagy szó volt. Félrerugta hát a büszkeséget és ahogy közeledett a választó közgyűlés napja, sorra kilincselte protekcióért a törvényhatósági bizottság tagjait. Ki igy fogadta, ki úgy, de mind kezet adott, hogy rá szavaz. Mekkora volt azután a csodálkozása, amikor eljött a választás és a fiú egyetlen szavazatot sem kapott. Akkor fogalmazta meg Murancsik mester maradandó értékű nyelvtani szabályát: — Tudod, fiam —• mondta ifj. Murancsiknak —, külön-külön [ mind becsületes ember ez, de amikor együtt vannak, alávaló I banda. (Kisjó) A JÓ PÁSZTOR
