A Jó Pásztor, 1949. február-május (27. évfolyam, 5-21. szám)
1949-03-25 / 12. szám
PAGE 2. OLDAL A Jó PÁSZTOR — THE GOOD SHEPHERD A JÓ PÁSZTOR (THE GOOD SHEPHERD) Founder: B. T. TÁRKÁNY alapította Megjelenik minden pénteken Published every Friday Published by — Kiadó THE GOOD SHEPHERD PUBLISHING COMPANY Szerkesztő: Muzslay József — Editor Szerkesztőség és kiadóhivatal — Publication Office 1736 EAST 22nd STREET CLEVELAND 14, OHIO Telefon: CHerry 5030 ELŐFIZETÉSI DIJAK: j SUBSCRIPTION RATES: Egy évre ...........................$4.00! One Year ...........................$4.00 Fél évre ...—.....................2.00 Half Year ____...________ 2.00 Magyarországra: egy évre $5.00 — Félévre $3.00 Entered as second class matter September 1st, 1933, at the Post Office of Cleveland, Ohio, under the Act of March 3rd, 1879. BÜNTETŐ EXPEDÍCIÓ A szovjet büntető expedícióra készül. Erre vall minden jel amióta Jugoszlávia köré acélhálót fonnak részben orosz, másrészt csatlósállambeli kommunista seregekkel. Albánia, Magyarországon, Romániában, Bulgáriában a határon állanak már a különleges kiképzésben részesült osztagok, melyek kötelessége lesz “felszabaditani” a jugoszláv népet* Tito uralma alól. Senki sem vádolhat bennünket azzal, hogy túlságosan aggódunk a jugoszláv marsai sorsáért. Elvégre Tito is egy a farkasok közül, csak éppen olyan farkas, akit kivertek a falkából és most ez a falka arra készül, hogy széttépj a a zendülőt. Tito bűne, mint az olvasó is tudja, annyi, hogy “jugoszláv érdekek szem előtt tartásával” csinált kommunista országot hazájából, ahelyett, hogy Moszkva parancsainak engedelmeskedett volna. Nem akart vazallus lenni, mint a többiek. Ezért kell most lakolnia. A görög kommunistavezér, Markos tábornok ugyancsak ezért kapott golyót a fejébe, hátulról, az elvtársaktól. Túlságosan önálló volt és Titot pártolta azután is, hogy a Kermlin urai elejtették. Barátság, hűség elvtárséknál nem létezik. Ez olyan bűn, amelyért bitófa, vagy golyó jár. Ha saját fajtáját szolgálja valaki — mint Tito — az .aljas áruló. Ezért indult ellene a büntető expedíció. UJ KANADÁSOK Úgy hangzik, mint mese egy régi tizkrajcáros könyvecskéből: Megszökött egy náci koncentrációs táborból, egyideig erdőkben, mezőkön bujdosott, a felszabadulás után három évet töltött tétlenül, reménykedve, hontalan-táborokban, mig végre a kanadai telepitőbizottság kiváltotta a rabságból és vitte túl a tengeren egy uj világba, uj életbe. A hontalan hazát talált. Uj hazájában egy álló esztendeig vasgyárban dolgozott: erre kötelezte őt — egy évi kiutalt munkára kötelez minden felszabadult D. P. hontalant —- a törvény. Aztán, mikor lejárt az esztendő, mesterséget és szerszámokat cserélt. A sebészet legkényesebb fajtájának, a szívsebészetnek specialistája lévén, szives-örömest felvették a toron tói egyetem sebészeti klinikájára laboratiumi kutatónak. Munkája felbecsülhetetlen értékű, mondotta a klinika igazgatója. Építészek és orvosok, tanárok és kanmesterek, ballettáncosok és betegápolónők jönnek, egyre jönnek a D. P. hajókon Kanadába s ahány an jönnek, annyival gazdagabb lesz a gazdag Kanada. Nap-nap mellett azt olvassuk a kanadai újságokban, hogy tudják ezt és értékelik. . •' •> - <*• ••• 3., •- ' • (Mi pedig, akik csak pár éve vagy pár évtized előtt szakadtunk el Európából, elgondolkodunk: Valami hiba lehet ott> ahol értékes emberek, hasznos munkára alkalmas emberek nem találják meg a helyüket. Mi tudjuk legjobban, hogy nem könnyű szívvel fordít hátat az ember szülőhazájának. Ezeket az ezreket és százezreket megbántották: azért mennek el, mihelyt tehetik. Miért bántják őket? A közép- és kelet-európai nemzetek mostani hatalmasai azt'mondják, hogy ők egy szebb, jobb világot épitenek fel. Minekünk más a véleményünk: Nem lehet szebb és jobb egy világ, amelyből éppen a legjobbak ezrei menekülnek és milliói menekülnének, ha onnan elbocsátanák és itt befogadnák őket. ÍGY múlik el életünk Egy statisztikus vette a fáradtságot és kiszámitotta, hogy a munka mellett milyen tevékenységgel telik el az átlagember élete. így tudjuk meg, hogy egy 70 éves ember 20 évet tölt el alvással, 7 évet szórakozásra, pihenésre, sportra fordít, 5 évet mosdik, tisztálkodik, borotválkozik, sőt még cipőzsinórja megkötésével is 5 hónapot tölt el éjeíe során. Három évet tölt el étkezéssel, további 3 évet várakozással, — csoda-e, ha ideges? — sőt orrfuvással is 250 órát tölt és a tükörbenézésre majdnem ezer órát veszteget. Folytathatnánk az ember tevékenységek felsorolását, mert a statisztika bizonyos érdekességgel bir, de nem erre akarunk kilukadni. Ami ebben a statisztikai olvasmányban elcsüggesztő, az a tény, hogy ha igy telik el életünk, akkor milyen haszontalanul telik el. Egyetlen adatot sem látunk arra, hogy az ember mennyi időt fordít életéből szemlélődésre, gondolkodásra, önművelődésre. Vájjon mennyi időt fordít az ember arra, hogy közelebb férkőzzék lélekben Istenéhez és megismerje embertársait? Menynyi időt szánunk arra, hogy napi életünk kicsiny és nagy problémáit fejtegessük? Mennyit foglalkoztat bennünket egy életen át a világ sora? Lehet, hogy a statisztika felületes, mert csak a testi tevékenységekre terjed ki. Mi azt szeretnénk tudni, hogy egy élet során az ember lelke és szelleme milyen tevékenységet fejt ki. Szeretnénk megnyugtató választ árra, hogy egy élet során napi munkánk mellett nemcsak szórakoztunk, borotválkoztunk vagy orrunkat fuj tűk, hanem úgy éltünk, hogy életünk nem volt hiábavaló e földön ... B Tarka-barka megjegyzések - külöiitböző dolgok felől Tegnap vacsora után csendes örözés közben találkoztam az:al az emberrel, aki azt mondta, íogy “cellophane” árusításával bglalkozik. Senki magyar ne :örje fejét rajta,’hogy ki vagy ni lehet ez a furcsa nevű jószág. Ha becsületes magyar ne/e lenne, azt írtam volna ide a oolond idegen szó helyébe. De negyven év előtt, mikor még Magyarországon laktaim, nem mit. ilyen szörnyeteg a föld kerekén, azóta pedig ha van, magyaros neve még nelm jutott el hozzánk Amerikába. így tehát majd csak körülirom, hogy miről van szó. A cellophane üveg módjára átlátszó, színtelen papírfajta, amivel mostanság a szivarokat, meg a cigaretta és cukorka dobozokat vonják be, Isten tudja, hogy milyen okból. Nekem ez a külső takaró sohase tetszett, mert olyan erős MURI UTÁN Péter és Pál, kedélyes, könynyelmü színészek, görbe estét rendeztek. Előbb jól megvacsoráztak és a zsíros ételeket bőségesen megöntözték, majd az egyik kiskocsmában folytatták az ivászatot záróráig. Jócskán beszeszeltek és egymást támogatva indultak hazafelé. Másnap reggel Péter zugó fejjel ébredt fel. Első gondolata Pál volt, akiről tudta, hogy kevésbé bírja az italt. Elhatározta, hogy felhívja. A telefon szabályosan búgott és Péter várta, hogy mikor jelentkezik Pál. — Halló? Halló! — kiáltott bele a hallgatóba. — Halló! Halló? — válaszolt Pál álmos hangon. — Hogy vagy? — Lehetnék jobban is! Fáj a fejem. — Az enyém is! Hogy találtál haza? — Nem tudom! — Nem tudod?! — Nem! — Hol vagy tulajdonképpen? — Itt! — válaszolt Pál és kidugta a fejét Péter ágya alól. holmi, hogy éles kés kell hozzá, amig az ember lebonthatja a cigaretta dobozáról és reágyujthat. Ha én füstölni akarok, akkor semmi kedvem hozzá, hogy előbb erőmüvészeti gyakorlatokat végezzek és behasogassam szinte tövig körmeimet. Ame -ika népe azonban azt mondja, hogy a cellophane nagyon hasznos jószág, használják is ezer fmrmában és ki vagyok én, egyskerü magyar falusi bevándorló hogy okosabb legyek azoknalf akik itt születtek? Az az eszetlen tény, hogy születési helyük körül szerencsésebbek volltak, már elegendő nekik arra, jh >gy fölényeskedjenek, pedig a bugaci állatvásáron birka ' rq >djára adhatnánk el sokat közi lük. De most e; pk helyett inkább hadd mondm ssam el azt, hogy nekem nagyin sok ismerősöm van, akit a slfrs tyúkszemekkel áldott meg i s akik rendesen igy kezdik a szót: — Van-e tyúkszemed, pajtás? Ilyenkor m ndig büszkén felelem: ,31 — Nincs! Nem is volt soha. Amire barátaim rendesen ily es formában válaszolnak: — No, ha egyszer mégis lenne tyúkszemed, akkor használj ellene tyukszem-gyürüt. Volt olyan barátom, aki tyúkszem-vágót ajánlott, volt olyan, aki valami kenőcsre hívta fel figyelmemet, de olyan tyúkszemekkel megáldott barátom még sohase volt, aki kiállott volna a nagy piac közepére, országos vásár napján és torkaszakadtából ordítozta volna hét határ kiváncsi népe felé: — Nézzetek ide, vásáros emberek! Akkora tyúkszemek vannak a lábaimon, mint egy-egy galambtojás, de é > nem használok tyuk||y^jBürüt, vagy kenőcsöt, tyukszém-vágó mesterhez se megyek vele, hanem kiállók ide, a piac közepére és megelégszem azzal, hogy ország-világ láttára mutogatom tyúkszemeimet. Mivel ilyen barátom még nem volt eddig, annál nagyobb csodálkozással láttam, hogy egy Lyon Ribbon Company nevű new yorki cég a virágke-A Jó Pásztor Verses Krónikája Írja: SZÉKELY GÓBÉ GÁBOR DAL A BŰNRŐL . . . BÜNHŐDÉSRŐL BÁRMIT, BÁRHOGY ÍROK: megfagynak a szavak, a szabadság-fáklyák mind-mind kialszanak. Rabszolga-ország lelt szegény Magyarország, Polgári s egyházi jogát elkobozzák. Kifejezni szó és rim már nem is képes mindazt, ami otthon iszonyú és rémes. Magasra száll dalom? Vagy a földön kúszik? Keresztény kultúránk otthon vérben úszik. . . . Élet az élettel, óh, hogy meghasonloti; Moszkva mérte rájuk ezt a szörnyű sorsot. Kutatva az okot s levését ily létnek: megrendülve Írom rímekbe a vétket. VÖRÖS KÖD ÖLI MEG a megkínzott elmét; meg kell Írnom mégis e kor véres lelkét. Gyászolnak az örök láthatatlan szférák, a vörös bűn lassan már idáig ér át. Hegyek, völgyek, mezők, tengerek felsírnak s temetői lesznek sok áldozat-sirnak. . . . Orosz hadifoglyok: anyák szép reménye; kialuszik szemük ifjú csillagfénye, Gyászba, vérbe fullad számukra az élet: Múlt, jövő és jelen pusztulásra érett. Öl a vörös halál! Kaszája kezében; temetői fáklyák égnek a szemében! A SOK BORZALOMNAK mikor lesz halára? Meddig tart a vörös bűnnek körforgása? Ki fog megbirkózni a "vörös tengerrel"? Mi lesz a veszendő, elvérző emberrel? Mi lesz az Igével? Krisztus örökével? Hisz a vörös-bün már egész égig ér fel! . . . Egyszer mégis be tel a véres gyalázat, ha a kiontott vér majd az égre lázad; ha a sok megölt szív Isten elé dobban; ha Isten haragja végre majd kirobban: minden ember már most jól leikébe vésse: elrettentő lesz majd a bűn bünhődése! reskedők hetilapjának hasábjain hirdetés alakjában közölte a világgal ezt a meglepő hirt: — Mi nem használunk cellophanet! Nem tudom: micsoda dicsőség van benne, hogy egy szalagokat árusító üzlet nem használ cellophanet? Én se használok! Gura barátom, a derék clevelandi hentes-mester se használ cellophanet. Svoboda, a pék se használt ilyesmit. Jakab Pista se használ ilyesmit. Vagyunk legalább százhúsz millió ember az Egyesült Államokban, akik nem használunk cellophanet, de egyikünk se áll ki a piac közepére és egyikünk se költi pénzét olyan hirdetésre, amelyben azt mondja a világnak: — Mi nem használunk cellophanet! Nincs tyúkszemem, de ha lenne, nem ordítoznám nyílt utcák során: — Nem használok tyukszemirtó gyűrűket. Ha azonban a “nem használunk cellophanet” hirdetés példája ragadós és Amerikában a legtöbb bolondság ragadós, akkor a lapokban hamarosan ilyen hirdetésekkel találkozunk: — Van ugyan pénzem, mégse fizetem ki adósságaimat. És végül talán ezt is olvashatjuk valamelyik hirdetésben: — Azt mondják felőlem, hogy szamár vagyok, de ez nem titok. Én magam is tudom. Öreg mesemondó AKI VÉGŰI AZ ÖRDÖGÉ LETT Úgy írom le ezt a históriát, amint azt régebben Apostagon gyorsírással papíron örökítettem meg. Két öregasszony találkozott egymással az utcán és nyomban tereferélni kezdtek egymással. Úgy járt a nyelvük, mint az ördög motolája. Szólt az egyik: — Hallotta már kend, komámasszony, hogy mi az újság? — Nem én, kedves Románé. Ma még nem voltam kiint a házból. Mondja csak gyorsan, mert már szúrja oldalamat a kíváncsiság. — Hát az az újság, hogy a biró leánya, a Böske férjhezmegy. — Ne mondja! — De mondom, merthogy igaz. Úgy segélje meg kelmédet velem együtt a Jézus. Igen erős szó volt ez, amiben a másik asszony meg kellett nyugodjék, de kérdezte: — Hát aztán ki veszi el ? Méltatlankodó hangon jött a felelet: — Nem is falubeli, hanem a Dömsöd községbe való gazda, akit — Isten bűnömül ne vegye — úgy hívnak, hogy Ördög Pék András. — Ne mondja! (Keresztet vet.) — De mondom, merthogy igaz. — Aztán mi annak az embernek a mestersége? — Hát hiszen hallja kelméd, kománé, hogy pék. A neve ördög, a mestersége pék. — Uram Jézus, ne vigy kisértésbe! (Újra keresztet vet.) Tudtam én, hogy annak a. lánynak ez lesz a vége. Tudtam. — Tudta kománé? Már hogy miféle vége lesz a leánynak ?-— Hát hogy ez a leány előbb-utóbb az ördögé lesz, mert sohase akart se gyónni, se áldozni. Most azután megkapja a magáét. így beszélgetett egymással Apostagon a két öreg asszony, mikor délelőtt az utcán találkoztak. Azért kerestem elő régi jegyzeteim közül ezt, mert két héten belül ötször voltam tanúja annak, hogy INGOMAR 312 INGE Irta: HELTAI JENŐ Van egy kitűnő barátom, akit meghitt körben röviden, de célzatosan Ingomárnak nevezünk. Ezt az északi hangzású nevet, amely a sötét dán királyok bűneit juttatja a müveit olvasó eszébe, nem sok ok nélkül kapta. Hogy a müveit olvasó lázas kíváncsiságát sürgősen kielégítsem, elárulom, hogy Ingomárnak 312 inge volt. Becsületszavamra és majdnem minden napra egy. Ha Ingomár polgári foglalkozásra nézve walesi herceg lett volna, akkor ingekben való gazdagsága is érthető és megbocsátható lett volna. De Ingomárnak semmi foglalkozása és jövedelme nem volt. Csak inge. 312. Hogy került e férfi ennyi inghez, vagy a mi még rejtélyesebb, hogy került ennyi ing ehhez a férfiúhoz? Titok. Sötét titok. Már-már azt hittem, hogy e titok megoldása nélkül fogok a sírba költözni, ahol különben minden megoldódik. Azonban a jó sors nem igy akarta. A mai nap folyamán megjelent nálam nevezett Ingomár és kétségbeesetten roskadt egy székbe. — Barátom — mondta — akarod életemet megmenteni? Minthogy Ingomár életét tiz-husz koronával mindig meg lehetett menteni, habozás nélkül igent mondtam. Ennyit egy emberélet mindig megér. — Mennyi kell? — kérdeztem előzékenyen. — Mert annyit nem adhatok. — Semmi. Fogadj el tőlem ajándékba 300 inget. — Megbolondultál? — Nem. Hanem értetlenül néztem rá, sóhajtva folytatta: — Kezdetben nekem is csak hat ingem volt, mint más rendes állampolgárnak. Szerencsétlenségemre, meghalt a nagybátyám és én örököltem a ruháit, 48 darab inggel. Nagyon örültem úgy a nagybátyám halálának, mint az ingeknek; most már 54 volt és gyanútlanul húztam fel egyiket a másik után. Az ötvennegyedik után észrevettem, hogy nincs több tiszta ingem. Erre valamennyit elküldtem a tisztitóba és minthogy a tisztítás eltartott néhány napig, közben vettem egy uj inget (55). Fájdalom, amikor a tisztítóból hazahozták az ingeket, véletlenül nem volt pénzem és nem bírtam a számlát kifizetni. Az ingeket visszavítték, én pedig megint vettem egyet. Ez igy ment a 68-ik ingig. Akkor kiváltottam valamennyit. Újra végighordtaim őket és a tisztítóból megint rosszkor jöttek haza, a számlát megint nem tudtam kifizetni. Tehát . . . — Újabb ingeket vásároltál? — Igen. Ezúttal 97-re vittem fel, a következő alkalommal 128-ra, azután 165-re, azután . . . szóval az ingek száma egyre szaporodott és ma 312 ingem van. De most már nem bírom tovább! Már azért sem, mert ennyi inghez négy szekrényt kellett vennem, négy szekrény pedig nem fér egy szobába. Tehát kétszobás lakást kellett bérelnem, és minthogy csupa szekrénnyel nem bútorozhattam be, a második szobához uj bútort is kellett vennem. Pénzem nem volt, váltót Írtam alá, nem fizettem, bepöröltek, költségek fejében elvitték a bútoraimat, a háziúr kitette a szűrömet és ha szabad magam igy kifejeznem, 312 ingemmel a hónom alatt az utcán voltam. El akartam őket adni, senki se vette meg. Ki vesz ma inget? Senki! Csak én! Akarod őket? ^ , — Nem! De adok egy jó tanácsot. Ne tisztitass egyszerre háromszázat, hanem csak tizet, vagy tizenkettőt ... — Megbolondultál? Nem tisztittatok inget olyankor, amikor még 300 tiszta van! — Akkor igazán nem tudom, mit csináljak veled . . . — Mit? Nyújts át húsz forintot, hogy három inget vehessek magamnak, mert a többi megint a tisztítóban van. Üvegek szinjátéka a katedrálisban Chartres franciaországi város hires katedrálisáról. Ez a hatalmas templom sok-sok hosszú, hegyes tornyocskából áll és magasan az égbe nyúlik. Faragott kőből van építve, de mégis légiesen könnyűnek tűnik: mintha kőcsipkébe lenne öltöztetve. A számtalan szobor, tornyocska és csúcsíves ablak láttán el lehet hinni, hogy a templomot a 12. századból kezdve háromszáz éven át építették. És ez egyáltalán nem is hosszú idő: a milánói dóm például több mint négyszáz évig, a kölni pedig hatszázharminckét évig épült. A chartresi katedrális nemcsak kívülről szép. Fenséges és gyönyörű látvány a belseje is: a magas csarnokok, amelyeket hajóknak neveznek, vékony oszlopaikkal, boltiveikkel, kupoláikkal. És mindenütt szobrok, fafaragások, csiszolt kőboritás. A fény széles sugárban fentről árad a templomba. Ez nem közönséges nappali fény: sárga, kék, ibolyaszinü, vörös sugarak. Furcsa, kissé borzongató érzés fog el mindenkit, aki a templomba lép. Hogyan érték el ezt a csodálatos fényjátékot? A katedrális ablakaiba színes üvegeket raktak; a napsugár, keresztülhatolva azokon, káprázatos, ezerszinü patakokban ömlik. A szinesüveg-készités művészete igen régi. Másfélezer esztendővel ezelőtt a bizánci üvegesmesterek már tudtak lapos, szines üvegeket készíteni. Először az üvegecskéket egyszerűen egymás mellé rakták: piros, kék és sárga darabkák váltakoztak minden réndszér nélkül. Igen tarka, de nem nagyon szép ablakot kaptak igy. Később olymódon rakták össze az üvegecskéket, hogy azok valamilyen mintát alkottak. Megjelentek a gazdag színezésükkel szőnyegre emlékeztető ablakok. Az ablak közepén pl. világossárga és piros üvegből kirakott díszes minta vonult végig, szélein pedig sötétkék és ibolyaszinü darabkákból összeállított széles keret. Az üvegkészitő művészek azonban nem elégedtek meg enynyivel: az üvegszőnyegek után áttértek az üvegképekre. Olyan ablakokat készítettek, amelyek egész tájakat ábrázoltak, hegyekkel, erdőkkel, rétekkel, tavakkal; vagy pedig emberek, állatok, virágok pompáztak rajtuk. Az ablakkép, a közönséges képtől eltérően, átereszti a napfényt, félig átlátszó. A dóm homályában úgy tűnik, mintha a levegőben lógna és valami belső fénytől csillogna. Ez adja meg sajátos, különös báját . . . A szinesüvegek a templomokat és katedrálisokat díszítették. A közönséges lakóházakban az ilyen ablakok alkalmatlanok voltak, mert nagyon kevés fényt eresztettek át.____________ öreg magyar asszonyok másként beszélgetnek nagy Amerikában. Keveset pletykáznak. de inkább arról szólnak: — Kománé, maga hány csomagot küldött már haza ? Mokány Berci
