A Híd, 2004. január-június (4. évfolyam, 135-159. szám)

2004-06-18 / 158. szám

Ronald Reagan bel- és külpolitikája Ronald Reagan and the Domestic and Foreign Policy

a ‘80-as évek Amerikájában of the United States in the 1980s

24 a híd_________________________________________________Közélet______________________________________________________________2004. június is.

Csonka Judit Éva 2003-ban diplomázott angol és amerikanisztika szakon a Szegedi Tudományegyetemen. Diplomamunkáját Ronald Reagen elnöksége és az Amerikai Egyesült Államok bel- és külpolitikája az 1980- as években címmel írta. Már előzetesen tartott előadásokat John F. Kennedy politikai életéről, az amerikai kormányról, választásokról, és a first lady szerepéről az amerikai politikai életben. Több publikációja megjelent. Jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogi Karának tanulója és Washingtonban a CHARC-ban tevékenykedik. Ronald Reagen halálának alkalmából most sorozatban közöljük diplomamunkáját angol-ma-Ronald Reagan első elnöki terminusának előzményei

“Washingtonnak új emberre és új ötletekre van szüksége. A Te kinevezéseddel valamiféle életet, reményt és haladást nyújthatsz kormányodnak, olyat amelyet nem látott a nemzet FDRóta".

Richard Nixon, Ronald Reagan megválasztásakor, 1980. november 17.

1945-re, a második világháború végére, az Egyesült Államok volt az egyetlen olyan állam, aki gazdagságban úszott az emberiség egyik legborzalmasabb háborúja után. 1945. augusztus 14.-én az Egyesült Államok megadásra kényszerítette a Japán kormányt azzal a lépéssel, hogy ledobta Hirosimára és Nagasakira a világ első atombombáját, amelyet amerikai tudósok fejleszettek ki.

A szoros együttműködő kapcsolat Amerika és a Szovjetünk) között, hamar “hidegre” fordult, ahogy a két nagyhatalom a kommunizmus és a kapitalizmus két ellentétes ideológiáját kezdte el képviselni. A két ország “hidegháborúban” harcolt egymás ellen az “Egyetlen szuperhatalom” címért. Mivel akkoriban még csak az Egyesült Államok volt az egyetlen ország, amelyik atombombával rendelkezett, így nem volt kérdéses, hogy ennek a hierarchiának a csúcsát Amerika foglalta el. A nagyhatalom úgy határozott, hogy ezt az erőt a Szovjet kommunista befolyás megfékezésére használja fel. Az első ezirányú lépés ennek megvalósítása érdekében a Truman doktrína és a Marshall terv ratifikálása volt, melynek eredményeképpen az áthidalhatatlan szakadék a két ország között csak egyre nagyobbra nőtt. Ezenfelül az 1950-es és 60-as évek keserű eseményei, mint például a koreai háború, a berlini fal felállítása, a kubai válság és a Vietnámi háború mind azt eredményezték, hogy az 1970-es évek elejére az amerikai nemzet sok tekintetben csalódott lett saját kormányában. Ez lett tehát a lázadások és tiltakozások időszaka a háború, szegénység, és faji megkülönböztetés ellen. Az egyik legnagyobb megnyilvánulása a kormány politikája elleni elegédetlenségnek, - és egyben bizonyítéka annak, hogy az amerikai nép egyensúlya összeomlott - a kenti Állami Egyetemi tiltakozás volt Ohio-ban, 1970-ben. Richard Nixonnak, az akkori elnöknek (1969-1974) számos nagy politikai sikert könyvelhetünk el. Aláírta a hadászati támadó fegyverek korlátozásáról szóló (SALT) egyezményt a Szovjetúnióval 1972-ben, kivezette amerikát a vietnámi háborúból, megvalósította az un. “détente” külpolitikát. Azonban amikor a Watergate botrányban való részvétele nyilvánosságra került, az amerikai nép hitében egy még lesújtóbb bizalmatlanságot eredményezett az amerikai kormány politikai berendezkedésével szemben. Továbbá, az arab-izraeli háború 1973-ban magas nemzetközi olajárat vont maga után, és kétszámjegyű inflációhoz vezetett az Egyesült Államokban, amit nehezen legyar tökürfordításban.

hetett megfékezni. 1974-ben Gerald Ford került az Ovális Iroda elnöki székébe megörökölve “az ország legrosszabb békeidőbeni inflációját, a legmagasabb kamatlábakat a 20.században és egy stagnáló gazdaságot, amely nagyarányú munkanélküliséggel járt együtt.“ Sem Gerald Ford, sem a soronkövetkező elnök, Jimmy Carter nem volt képes megakadályozni az USA gyarapodó mind bel- és külpolitikai problémáit. Jimmy Crater elnökségének végére Amerika gazdasága még mindig “bajosan magas indexű” inflációtól, munkanélküliségtől és kamatlábaktól szenvedett. Továbbá, a Szovjetúnió 1979. decemberi Afganisztán elleni inváziójának eredményeképpen a SALT II megállapodást - amelyet 1979 június 14.-én írtak alá - a szenátus visszavonta, a fegyverkorlátozási tanácskozásokat felfüggesztette és a “détente” politika - amelyet Nixon elnök és Henry Kissinger, akkoriban még Nemzetbiztonsági Tanácsos fogalmazott meg az * 1970-es évek elején - megbukott és a Carter kormány felfüggesztett. Az 1980- as Moszkvai Olimpiai Játékok Bojkottálása és az Iráni Túszdráma miatt sok szavazó szintén szkeptikus lett az elnök külpolitikai képességeiben. 1979-ben Carter elnök egy beszédében elismerte a nemzet “malaziáját: “Az teljesen világos, hogy nemzetünk igazi problémái sokkal sokkal súlyosabbak, mint benzin sorok, vagy az energia hiány, súlyosabbak, mint az infláció, vagy a recesszió.”

Amerikának új politikai fuvallatra volt szüksége. Az emített keserű események mélypontja után az ország restaurálása, értve ezen a gazdasági, külpolitikai és végül, de nem utolsó sorban a nemzet optimizmusának helyreállítását, mindez Ronald Reagan és republikánus kormányának kezében volt. De ki is volt ez az elnök, akinek személyiségére szükség volt ahhoz, hogy keresztülvigye az “állj a lábadon és cselekedj aszerint” 1980-as évek politikáját? O volt az, aki hitt az optimista amerikai jövőben olyan körülmények között is, amit az ország az 1970- es évektől örökölt: “így, az összes kreatív energiánkkal rendelkezve újjítsuk meg az elszántságunkat, bátorságunkat és erőnket, és újjítsuk meg hitünket és reményünket.” - mondta Ronald Reagan első beiktatási beszédében 1981. január 20.-án,Washington D.C.-ben.

Antecedents

“Washington needs new men and new ideas. By your appointments, you can give the country a sense of excitement, hope and drive to government which we have not seen since FDR.”

Richard Nixon, Memo to President-elect Reagan, November 17,19801

In 1945, by the end of the Second World War, the United States emerged as the only nation which was rolling in prosperity after the most terrible war of mankind. On August 14th, 1945 the United States made the Japanese government surrender by dropping the world’s first atomic bomb on the cities of Hiroshima and Nagasaki, produced by the scientists of the United States. The Second World War was over.

The “warm”, cooperating relationship between the Americans and the Soviets soon turned “cold” as they started to represent the opposing ideologies of communism and capitalism. The two countries began to fight against each other in a Cold War style to gain the title of the “Only Superpower of the World”. Since, at that time the United States was the only country armed with the atomic bomb, there was no question that this nation was in the first place in the hierarchy of power. The Americans decided to use this power to contain the spread of Soviet communist influence to other countries. The first major step to accomplish their purpose was the announcement of the Truman Doctrine and the ratification of the Marshall Plan. As a result, the unbridgeable gap between the two countries grew deeper. In addition, the bitter events of the 1950s and 1960s, such as the Korean war, the erection of the Berlin Wall, the crisis over Cuba and the Vietnam war had the result that by the early 1970s the American nation had become disappointed in its government in many ways. This was a period of riots and protests against war, poverty and racial injustice. One of the most enduring signs of public outcry against the government’s policy - and a proof that the equilibrium of the American nation was collapsing, - was the protest at Kent State University in Ohio in 1970.

Richard Nixon, the president in office from 1969-1974 had some great political achievements, - he signed the Strategic Arms Limitation Treaty (SALT) with the Soviet Union in 1972, led the United States out of the Vietnam war in 1973 and formed the ideology of foreign policy of détente with the Soviet Union. But when his participation in the Watergate affair became public it turned the Americans into a more overwhelming mistrust in their political institutions. Furthermore, the Arab-Israeli war in 1973 resulted in high international oil prices, leading to double-digit inflation in the United States that was difficult to restrain. In 1974 Gerald Ford was seated in the chair of the Oval Office inheriting “the worst inflation in the country’s peacetime history, the highest interest rates in a century and a stagnant economy with large-scale unemployment in prospect.” Neither Gerald Ford, nor his successor, Jimmy Carter was able to hinder the mounting troubles both in the domestic and foreign policy of-the United States. By the end of the presidency of Jimmy Carter the United States economy was still suffering from a record “misery index” of high inflation, high unemployment and high interest rates. Furthermore, as a result of the Soviet Union’s invasion of Afghanistan in December 1979 the SALT II agreement - signed on June 14, 1979 - was withdrawn by the Senate, arms control talks were suspended and the policy of détente - articulated by President Nixon and National Security Council, Henry Kissinger in the early 1970s - had failed and was abandoned by the administration of President Carter. The boycott of the Moscow Olympic Games in 1980 and the ongoing Iranian hostage crisis also left many voters skeptical of the president’s foreign policy skills. In 1979 President Carter acknowledged in a speech the nation’s “malaise”: “It’s clear that the true problems of our Nation are much deeper - deeper than gasoline lines or energy shortages, deeper even than inflation or recession.”

America needed a new political breeze. After the nadir of these adverse events the restoration of the country, meaning the renewal of the economy, foreign relations and last but not least, the nation’s optimism was in the hand of Ronald Reagan and his Republican administration. But who was this President, whose “manner and personality was needed” to implement the “stand on your feet and act tough” policy of the 1980s? He was someone who believed in the optimism of the American future in such difficult circumstances that the country inherited from the 1970s. “So, with all the creative energy at our command, let us renew our determination, our courage, and our strength. And let us renew our faith and hope.” - said Ronald Reagan in his first inaugural address in Washington D.C. on January 20th, 1981.