A Híd, 2004. január-június (4. évfolyam, 135-159. szám)

2004-05-21 / 154. szám

Irodalom 24 AHÍD 2004. MÁJUS 21. Jack Hahn Imre bácsi Imre bácsit leírni, megrajzolni, bemu­tatni olyan nehéz feladat, mint művé­szethez értő barátom szavait, amelyeket az athéni Pantheon előtt mondott: - A görög művészetnek ez a szakasza olyan magaslatra hágott, a Hellenic társada­lom világpolgárai kvalitása ma... - Ennél a részemre túlkomplikált szavaknál fel­hagytam a figyeléssel és a művelt ma­gyarázat helyett, Edith segítségével, önállóan kezdtem tanulmányozni a többezer éves köveket. Eeleségem tíz évet töltött Athénban. Gyermekkoromban minden görög szó csodálkozással, belső tisztelettel töltött el mindaddig, amíg megismertem Edithet, aki felvilágosított, hogy a ropogósán hangzó „kárpuzi” görögdinnyét és az „r” betű hatalmában álló „néró” vizet jelent. Csodálatom enyhe tiszteletté változott... A szakértők pehelyszerű könnyedség­gel tudják megmagyarázni Leonardo da Vinci Mona Lisa-jának mosolyát, az „utolsó vacsora” pszichológiai drámáját, Michelangelo Mózesének szakállát, ami­ben állítólag a mester képmása van be­dolgozva. Nekem nehézségeim támad­nak Imre bácsi arcáról leolvasni hangu­latát. Lehet, hogy a mosollyal leplezett, derűs arc visszafojtott dühöt takar, ami nála egyben jó adag megvetést is je­lent. Imre bácsi korát sem tudom megítélni, mert magas alakja, mar­káns arca, szúrós, mindent átható sze­mei olyan alakot tükröznek, amilyen­ről Jókai alkotta regény-figuráit. Ezek eltűntek és felváltotta őket a kisnövésű, sápadtarcú, félretaposott tornacipőjével, kirojtosodott farmer­­nadrágjával, idő előtt öregnek látszó, halállal foglalkozó, mindig rosszked­vű, ingerlékeny, zsémbes, zúgolódó fiatalságot képviselő ifjú, aki nem is­meri G. B. Shaw, Faulkner, Somerset Maugham, Molnár Ferenc, Arthur Miller hőseit, ideáljai a kisé elkopott és elfelejtett Beatles, a vadul ordítozó Rolling Stones, a minden ok nélkül, de állandóan trágár Eddie Murphy. Molnár, Faulkner, Maugham, Mil­ler színpadi és film-művei magas, szélesvállú, izmos hősei eltűntek és megváltoztak, de Imre bácsi, aki két utcányi közelségben lakik tőlem, ezt mondja: - Nyakkendőm szélességét, rá­dióm állását megváltoztatom, de elvei­met sohasem. Szigorúan betartott elveit hosszú is­meretségünk alatt megismertem, amint ezt már régebben megírtam: „- 45 évvel ezelőtt hagytam el Magyarországot és soha, még látogatóba sem fogok vissza­menni, mert nem tudom és nem akarom elfelejteni, ami ott történt.” Ezért ért örömömre az a meglepetés, hogy Imre bácsi, elvei ellenére, végre hajlandó volt napi egyórás sétáját társa­ságomban eltölteni - azzal a kikötéssel, hogy ha hirtelen az a vágya kerekedik, hogy 10-15 percig szótlanul gyalogoljon, - nekem sem szabad beszélni. Ennek elmúltával Imre bácsi kitett magáért: — Miért idéznek írók mondásokat, aforizmákat eredetiben és utána azonnal lefordítják őket? - kérdezte. — Azok részére - feleltem -, akik az eredeti nyelven nem beszélnek. - Éppen ezért, aki nem tud franciául, megérti a franciák nemzeti jelszavát: Szabadság, Egyenlőség, Testvériség, de odasem fi­gyel, ha eredetiben idézed: Liberté, Egalité, Fratemité. Mindig vannak, akik tanulni akarnak - mondom. — Tanulni csak egyféleképpen lehet: alaposan. Fordítsd le magyarra a követ­kező német mondást: „Mir ist der Kragen geplatzt” - idézte Imre bácsi. — Elvesztettem a türelmemet - felel­tem, szintén mosolyogva. — Wise guy. Ezt azért tudod, mert a feleséged Berlinben született, de aki csak konyít németül, így fordítaná: - megre­pedt a gallérom. Most tudod, miről be­szélek. Egyszóval, aki tud nyelveket, an­nak nem kell lefordítani, aki nem tud, az nem érdemli meg a fordítást. — Imre bátyám - kérdem - hogy le­hetsz ilyen szigorú? — Te tudsz nyelveket? - kérdezi visz­­sza erélyes hangon. — Igen, de rosszul. — A németed nem rossz. — Ez szerencse és Edith makacsságá­nak eredménye, mert nem akart magyarul tanulni, tehát én tanultam meg németül. — Ez egyszerű kifogás, ami régen így volt, de ma minden országban beszél az ifjúság anyanyelvén kívül még egy-két nyelven. Miért? Mert akar. Te már nem vagy fiatal csikó, mégis mindig akarsz valamit. Apropó, már legutóbb is meg akartam kérdezni: Mit akarsz csinálni, mielőtt elpatkolsz? — Szeretném megérni a fejkorpa gyógyítását. — Ne szemtelenkedjél velem, én ko­moly válaszra várok. — Szeretném, ha az emberek hinné­nek hosszú imáik utolsó szavában. — Ez nem könnyű óhaj, mert az „Amen” szót mindenki másként értel­mezi. Vannak, akik ájtatosan ejtik ki és nem gondolnak igazi értelmére: „Úgy legyen.” - mert imáikban próbálnak al­kudozni: jó leszek, megjavulok és kér­nek, újra kémek, majd az „ámen” szóval zárják le bűnös érzésüket. — Ha ez igaz, akkor az istentelenek sok időt takarítanak meg. — Életemben sok istentagadóval ta­lálkoztam, akik bőszként hirdették isten­­telenségüket, amíg baj nem érte őket. Barátom, a világ tele van kishitű embe­rekkel - mondja Imre bácsi és meggyor­sítja lépteit, ami, tapasztalatom szerint, haragot jelent. — Imre bácsi - mondom és próbálom enyhíteni - az emberek nem rosszak, de elpuhulnak a könnyű élettől és ezáltal gyávák lesznek. Jobban mondva: ha nem megy minden simán, megijesztik őket az élet problémái. — A régi világban sem voltak jobbak, bátrabbak az emberek, de ok nélkül rit­kán voltak rosszak. — Az akkori emberek nem hibáztak?- kérdem. — Nagyon is, de a hibákat tehetség­gel leplezték és ha megszégyenültek, el­tűntek a világ szeme elől. — Hibákat ma sem bocsájtanak meg- felelem naivul. Azonnal éreztem, hogy hibát követtem el, mert arra gondoltam, hogy sok politikai, társadalmi, ismert fi­gura, ha^bűncselekményt követ el (és az utóbbi időben minden gátlás nélkül te­szik), párhónapos börtönbüntetés kitöl­tése után könyvet ír, egyetemi előadáso­kat tart (30-50 ezer dolláros tiszteletdíj­jal) és egy éven belül milliomossá válik. — Barátom, ne tiltakozzál, ne véde­kezzél, mert a jellemtelenek, a törvényen kívül álló, civilizált banditák röhögnek rajtad. Menjünk másik vágányra: mit szeretnél megélni, mielőtt búcsút mon­dasz ennek a vacak, mégis izgalmas, idegbizsergető, nagyszerű világnak? Éz igen! Ez kitüntetés, mert Imre bá­csi sose kérdez, ő kijelent, megjegyez és legjobb esetben: helyesel. — Vannak problémáim. Miért válik a szeretet semmit meg nem bocsájtó gyű­löletté? — Ha a probléma erősebb, mint te, el vagy veszve - mondja Imre bácsi olyan egyszerűen, mint ahogy a pap értelmezi a Biblia törvényeit. — Ez a filozófia jól hangzik könyvek­ben, irodalmi előadásokban, de a való­ságban nem más, mint egy pofon azok arcára, akiknek fontos minden emberi, fizikai és lelki fájdalom. Van egy-két vágyam... — Ki vele, ne teketóriázzál - mondja Imre bácsi, egy őrmester stílusában. — Szeretném... — Várj - kiált fel Imre bácsi, szinte felindultan, amit csodálkozva vettem tu­domásul, mert hosszú ismeretségünk alatt csak ritkán volt felindult vagy fel­háborodott. Mindig bizonyos távolságot tartott, - hidegen, disztingváltan, mint egy szobor a tér közepén. — Várj - ismételte - most megmutat­hatom a magyar nyelv értelmét, erejét, gazdagságát, agyunk, szívünk felé sugár­zó fényét, amitől nem tudsz szabadulni, bár számos más nyelvet sajátítottál el. A „teketóriázás” szóra a gazdag angol nyelv azt mondja, hogy „fuss”, de a nagyvilágban ismeretlen magyar nyelv a következő gazdagsággal, bőséggel ma­gyarázza az egyszerű, négybetűs angol szót: zaj, zsivaj, lárma, hűhó, fontosko­dás, vacakolás, kicsinyeskedés, tevés-ve­­vés, sürgölődés. Szóval mit szeretnél csi­nálni, ha hatalmadban állna? — Imre bácsi, tudod, gyakran ka­nyargós gondolataim vannak... — Ha ez nem zavar engem, ne zavar­jon téged. — Fiatal korom óta arra gondolok, hogy lehetne egyességet komi a ter­mészettel, hogy az emberek csak 65 évig éljenek - alvás nélkül - ami majdnem 85 évet tenne ki, a 60-65 évesek erejével. — Az idea groteszk és éppen ezért frappáns. Keresztülvihetetlen, de mégis gondolkodni fogok felőle. — Alig pár évvel ezelőtt ki mert volna komolyan beszélni a szív, tüdő vagy vese átülteséséről, a ráncokat el­tüntető műtétről, a zseniális kompu­terről, ami megmutatja testünk eddig kifürkészhetetlen titkait s ez 30-40 évvel fogja meghosszabbítani az em­beri életet. — Rendben van, nyugodjál meg - mondja Imre bácsi. - Mondtam, gon­dolkodni fogok rajta, de már most mondom, hogy keresztülvihetetlen, mert a mai fiatalság semmi áron sem fogja feladni a napi 8 és a hétvégi 10- 12 óra alvást. — A fiatalságnak lesz annyi ereje, hogy ezt megakadályozza - felelem ma­gabiztosan. — Te lebecsülöd a fiatalság erejét, ez képes volt buta, gyerekes viselkedéssel, ostoba hajviselettel, slampos ruházattal, a családi és társdalmi élet törvényeit fel­rúgni, nem törődve a szülők gyengülő szívével. Közbe akartam szólni, de Imre bácsi nem engedte. — Maradj csendben. Ha igazat adsz, az unalmas ismétlés lesz, kritikádra meg nincs szükségem. Na most elegem van belőled. Csókoltatom Edithet és ha nem fog esni, holnap újra találkozhatunk. Szervusz.

Next

/
Thumbnails
Contents