A Híd, 2004. január-június (4. évfolyam, 135-159. szám)
2004-05-21 / 154. szám
2004. MÁJUS 21. Irodalom A HÍD 25 A vér nem válik vízzé (2.) Nagy Ábrahám Közel egy éve annak, hogy új munkahelyükön dolgoztak, megszokták, megszerették környezetüket. A kollegákkal is jól kijöttek. A közhivatalok tisztségviselőivel nem különben. A járásban a párttitkár, aki a társadalmi piramis legtetején áll, - magyar ember. Ez annál inkább feltűnő, mert a régióban zömével román ajkú a lakosság. A „vezér” amióta a kollektivizálás elkezdődött, gyakran megfordul a faluban. Alacsony, zömök testalkat, amolyan vasgyúró típus. 40-50 év körüli. Cserzett arcbőrét, domború homlokát sűrű barázdák hálózzák be. Nagy csontos kezén a bütykös ujjak arról árulkodnak, hogy valamikor fizikai munkával kereste a kenyerét. Úgy tudják illegális harcos volt, az arcon a kékvonalú forradás valószínű azokból az időkből származik. Jeep-pel járja a terepet, magyar sofőrje van. Nagy ritkán tartózkodik az irodájában. Az emberek, amikor jogos kérelmeik elutasításra találnak, panaszaikkal szaladnak hozzá. Mindenkit meghallgat, intézkedik. B. gazdának a tanács irodáján nem adták meg az „őstermelői” igazolványt, anélkül nem tudja áruját értékesíteni a piacon. A tisztviselőt hivatali visszaélés címén megrovásban részesítették, végülis az igazolványt kiállították. A sofőr állítása szerint, a főnök kiszálláskor a magyarok lakta falvakat szereti felkeresni, oda húz a szíve. Egyszer valakinek azt nyilatkozta: „Én először magyar vagyok és csak aztán kommunista.” A valósághoz tartozik, hogy ahova „húz a szíve” ott laknak a hangyaszorgalmú emberek, a szántástvetést-betakarítást mindig elsőnek végzik el. A szövetkezeti boltos egyszer panaszt emelt; a megrendelt árut legtöbbször késéssel hozták ki, a központ a román üzleteket szolgálta ki előbb, diszkriminált. A duce azonnal intézkedett: a tárkocsi áruval megpakolva várakozott a raktár udvarán. Román falunak szólt a a rakomány. „Vigyék az árut előbb X- faluba!” az árut le kellett rakják és a kocsit feltöltsék a magyar falunak szóló megrendeléssel. A hét eleje óta két idegen, városi öltözetű személy mutatkozott a tanácsházán. A reggeli busszal érkeztek, az irodán lebzseltek naphosszat. Aztán a kisbíróval belicitálták az alapszervezeti tagokat (mindössze kilenc volt belőlük a faluban, egy talpalattnyi földdel sem rendelkeztek), zárt ajtók mögött tanácskoztak. Kitudódott, hogy a vendégek kollektív gazdaságot jöttek szervezni. A kisbírót szalasztották: hívogassa az embereket az irodára, hogy írják alá a belépési kérvényt. A felszólításnak eleget tettek a gazdák, de egyiküknek sem fült a foga, hogy a kérvényt aláírja. Egymásnak adogatták a kilincset, ahogy jöttek úgy távoztak el. Az agitátorok előbb szép szóval, türelmet erőltetve magukra, próbálták megmagyarázni az embereknek, milyen előnnyel jár az, ha közösen művelik meg a földet, mennyivel könnyebb lesz akkor az életük. Hetek teltek bele anélkül, hogy egy is aláírta volna. A városiak kezdtek kikelni a béketűrésből, kezdtek gorombáskodni, fenyegetőzni. „Idefigyeljen maga vén lókötő” - ripakodtak C.S. gazdára, aki azelőtt már számtalanszor átlépte irodájuk küszöbét - ha nem írja alá, tovább nem rimánkodunk magának. Házának padlásáról fegyvert hozunk le és magát fegyverrejtegetés vádjával legalább tíz évre lecsücsültetik. „- Fegyvert csak akkor hozhatnak le az én padlásomról, ha előbb felvisznek.” - mosolygósán jegyezte meg az ember. „- Én nem rejtegetek semmiféle fegyvert.” - s azzal sarkon fordult és faképnél hagyta őket. A tanító a túlkapásokat a felsőbb szerveknél szerette volna jelenteni. A felesége beszélte le szándékáról: „- Ne vállalj kockázatot, nem éri meg. Úgysem hinnének neked. Varjú a varjúnak nem vájja ki a szemét ... és máskülönben is neked családod van.” A tanító lakásán másnapi óravázlatát írta, amikor kopogtak az ajtón. Az egyik tanítványának édesapja levett kalappal állt az ajtóban. Tanácsot kérni jött a belépési kérvénnyel kapcsolatban. Mi történhet abban az esetben, ha egyelőre nem lép be. A tanítónak járt az újság, a kollekcióból mindjárt kikereste azt a számot, amelyben a Határozat az önkéntesség elvét emelte ki. Hangosan felolvasta a bekezdést: „A kormányhatározat szigorúan megköveteli az önkéntesség elvének tiszteletben tartását. Erőszakot semmi szín alatt nem alkalmazhatnak a parasztsággal szemben, kényszeríteni, hogy lépjen be akarata ellenére.” - Hallotta, bátyám, hogy szól a törvény? Magát senki nem kényszerítheti, hogy olyan dolgot cselekedjen, amivel nem ért egyet. Két nap múlva a tanítót beidézték a járási Pártbizottsághoz. Az első titkánál kellett jelentkeznie. Sok minden megfordult a fejében, csak arra nem gondolt amiért hívatták. A főnök egymaga volt a nagystílűén berendezett irodájában. Látásból ismerte a tanítót, begyűjtött információi kedvezőek voltak róla. „- Eoglaljon helyet.” - a plüss bevonatú karszékre mutatott. Kezébe vette az asztalára kikészített gépelt papírokat, azokban olvasgatott, majd félretolta maga elől. „- A pártbizottságról jelentés futott be, miszerint az elvtárs ellenpropagandát fejt ki a faluban, ahol tanít. Ahelyett, hogy segítene a kormány célkitűzéseit gyakorlatba ültetni, bújtogat, arra bíztatja a gazdákat, hogy ne lépjenek be a kollektívába. Hiúsítsák meg az állami tervet. Hogyan tudja ezt egyeztetni az ifjúság, az új nemzedék nevelésével ... ? Folytatása következik A titok Saszet Győző míg a Békefejedelem a halál tartományába el nem érkezett. A Titok...? maga Isten volt, Isten titka: az ős szeretet, ami földre hajolt, hogy hozzon kegyelmet, s kegyelem által váltsa újra vissza saját gyermekét, aki elveszett. Titok: Isten, Szeretet: Te vagy, én tudom és meg is értelek, de egy titok marad, egy rejtély: emberek?! Arcuk az arcod, lelkűk a lelked,- én is az vagyok - s mégse érthetem. Bút itatnak egymás szívével: haláltáncra készülnek már rég, s pokoli zenével lesz majd a temetés, ha felhúrolják a halálmuzsikát - Ember titkát ezért nem értem én. A Te titkod: kegyelem élet; ember titka halált rejteget. Útja merre vezet, Uram az embernek? Ki tudja? Senki csak Te, megnyílt titok, Isten, kegyelemszerző szeretet. A Titok még Isten titka volt, amikor próféta lelkekben már reményt lobbantott a boldog sejtelem, hogy ítélet és örök halál helyett irgalom száll alá és kegyelem. Ködök s felhők fölé magasló, szírt-keblú istenes emberek lelke égrekúszó hű hittel kilincselt, Ferencz Amália SZÍV Dalol a szív dalol mindig ha, szeretsz. Akkor izzik forró, és tüzes... lángol, és remeg... ha, szeretsz. Hallgat a szív hallgat mindig ha, gyűlölsz. Akkor beteg fagyos, és hideg... szenved, és retteg... ha, gyűlölsz. Kedves Olvasók! Továbbra is szeretettel várjuk lapunk IRODALOM rovatába beküldött írásaikat, verseiket. A rendszeres beküldőket előfizetéssel jutalmazzuk!
