A Híd, 2004. január-június (4. évfolyam, 135-159. szám)
2004-02-20 / 141. szám
2004. FEBRUÁR 20. Irodalom A HÍD 15 Az álom ébredésig tart Nagy Ábrahám Kedves olvasóink! Kisközösségünkben kevés fórumon lehet találkozni magyar irodalmi próbálkozásokkal. Rovatunk ezáltal hiánypótló — ugyanakkor pedig, remélhetőleg, önfeledt kikapcsolódást is nyújt minden kedves Olvasónknak. Fogadják szeretettel. Mi pedig tárt karokkal várjuk az Önök próbálkozásait is! Minden folyamatosan közlő “munkatárs” ajándéka: negyedéves előfizetés! A szerkesztőség Fenyő Ákos a nevem. A keresztlevelemben társul még kettő, de azokat nem használom. Öt éves koromig vitás kis klapec voltam; egészséges, normális észjárású, aztán minden megváltozott körülöttem. Egy súlyos baleset következtében az agyam megsérült, daganat nőtt rá, amit sebészeti beavatkozással az orvosok eltávolítottak, de a műtét kevés eredménnyel járt. Évekig elborult elmével kellett élnem. Enyhe januári nap volt, amikor társakkal ródíiztunk a vártemplom dombos oldalán. Tányérjából arany sugarakat hullatott a földre a nap, a levegő kámforosan friss volt, tüdőtágító. A dombhajlatot elárasztották a szánkózó fiatalok. Ez volt az első alkalom, hogy szüleim a nagyobbacska szomszéd fiúkkal engem is elengedtek, hogy részem legyen a vidám téli sport örömeiben. A szánkót akkor kaptam karácsonyra, ez volt az első felszentelése. Nagyon mutatós alkotmány volt, jó ízléssel készült, kivált társai közül; a két talpléc elől kunkori volt, mint a kos szarva. Fényes vaspántokkal volt felszerelve, olyan hosszú, hogy négyen is elfértünk rajta. A templomkert remek helynek bizonyult szánkózásra. Kiesett a forgalomból, járművek nem közlekedtek azon a részen, a szülők nvu-J godtak lehettek, gyermekeiket veszély nem fenyegeti. És lám ... A mi szánkónk ereszkedéskor megcsúszott, leszaladt a pályáról, nekivágódott egy kőoszlopnak. Szánkónk eleje pozdorjává tört, mi meg négyen hatfele repültünk. Cimboráim kisebb-nagyobb sérüléssel megúszták, horzsolással a karjukon. Engem koponyatöréssel a mentők elvittek, a kórházban kötöttem ki. Állapotom olyan súlyosnak bizonyult, hogy napokon keresztül öntudatlan állapotban az intenzív osztályon tartottak. Gipszkötést kaptam a fejemre. A későbbi vizsgálat rosszindulatú agydaganatot mutatott ki, amit a sebész-professzor leoperált, de a műtét nem sok eredményre vezetett. Napszám féligmeddig eszméletlenül feküdtem a kórházi ágyon, behunyt szemmel. Az orvos, aki felügyelt a mi osztályunkra, karból szagot árasztó hófehér köpenyében minden délelőtt vizitelt. Medikusok egy csoportja vette körül. Minden egyes ágynál megállt, belelapozott noteszába, kísérőihez intézett egykét szót s azzal tovább ment. Az én ágyamnál hosszasan időzött. Tájékoztatta az orvostanhallgatókat az én betegségemről; az agysérülés következtében előállt szellemi működés zavarairól. Anyám minden áldott nap felkeresett a kórházban. Az ágyam szélén ülve két tenyerébe fogta a kezem. Nem beszélt. Szemgödrét könnyek árasztották el. A nővérek felváltva jöttek mentek, nyolc óránként új arcok tűntek fel. Hatodik napja nyomtam a kórházi ágyat. A külső sérülés a koponyámon szépen begyógyult, csak a sebek heggedése látszott, de az agyműködéssel továbbra is baj volt. A tudomány képtelen volt változtatni a helyzeten. A balesetet megelőző időszakban a külvilágból szerzett ismereteim arról győztek meg, hogy több dimenziós világban élek, ahol minden harmonikusan rendezett, célszerű és szép. A baleset után minthogy a gondolkodás falára sötét réteg telepedett, - amin az értelem fénye képtelen volt áthatolni, - a korábbi képlet megszűnt, érvénytelenné vált. Egysíkú szemlélet töltötte be helyét. Az orvosi kar az én ügyemmel kapcsolatban konzíliumokat, tanácskozásokat tartott, végülis az a döntés született, hogy mint szellemi fejlődésben megrekedt gyermeket, kiengednek a kórházból, az otthoni felügyelet elégséges lesz. Azt tanácsolták: minthogy a meghibásodott agyműködés amúgysem lenne képes szellemi erőfeszítésre, - egy évig ne járassanak iskolába. Szüleim a kapott utasítás szellemében jártak el, nekem pedig a szellemi vakság barlangjában kellett töltsem napjaimat. Havonta egyszer vittek felülvizsgálatra a kórházba. Egy év elteltével, felső utasításra, egy olyan iskolába kellett járnom, ahol szellemi degeneráltságban szenvedőkkel foglalkoztak. Minden reggel kapunkban megállt a minibusz, felsegítettek rá és csak késő délután hozott haza. A busz ülésein tucatnál is több magamfajta beteg-gyermek gubbasztott, kidülledt, gyulladásos szemekkel bámultak rám, amikor első alkalommal találkoztunk. Volt köztük jó néhány bandzsa szemű, nyálcsepegős szájú. Hamar összebarátkoztam velük, sokszor egymás nyakába borulva gügyögtünk, értelmetlen szavakat váltottunk. Hazafele jövet a jármű több helyen megállt; megnyílt a busz ajtaja és egy-egy félkegyelmű utas mászott kis a buszból. Hozzátartozóik már vártak rájuk. A járdán járásuk széthulló, botladozó volt, oldalosan caplattak, kezüknél fogva húzatták, cipeltették magukat. Révedező pillantásokkal bámultak a külvilágra, bárgyú szemük értetlenséget tükrözött; az időtlenség, esetlenség szomorú látszatát keltették a járókelőkben. Azt, hogy hol és mivel töltöttem el a napot, este, lefekvéskor nem lettem volna képes számot adni magamnak. Bizarr helyzetemet csak azért voltam képes elviselni, mert az agyműködésem béna volt. így képtelen voltam felfogni, hogy mi is történik velem. Azokban az időkben abnormális viselkedésre kapartam magam: egy reggel szőrösen ébredtem fel, testemet bozontos fekete szőrzet takarta, az arcom alig volt kivehető belőle. Ollóval próbáltam lenyesegetni magamról a rusnya szőrzetet, de mindhiába. Mihelyt szőrtelenítettem magam, azon nyomban nőtt ki rajtam a másik. Belenéztem a tükörbe, egy fekete szőr-pamacsnak látszottam. Most már leállítottak, hogy iskolába menjek. Viselkedésemet illetően a családban kétségek merültek fel további sorsomat illetően . bezártak egy-egy rácsozottfalú vasszekrénybe, ajtaját lelakatolták. A ketrec pokoli szerkezettel volt ellátva: a falak mindegyre húzódtak össze, egyre szűkösebbé vált a hely, szorítottak. Oldalfalából otromba rozsdás szegek álltak ki, sebet ejtettek testemen. A sebekből akár a szökőkútból fröcskölt ki a vér. Kezdtem dörömbölni, torkomszakadtából ordítozni, két öklömmel vertem a nehéz vaspántos ajtót: „Engedjenek ki! - Engedjenek ki!” de nem mutatkozott senki, hogy kiszabadítson. Az ágyamban felkönyököltem. Kint még aludt a sötét. Egész testemben remegtem, mint a kocsonya. Elfulladt a lélegzetem, szívem a torkomban vert. Még mindig úgy tűnt: élet-halál tusát vívok az ördöggel. Ebben a pillanatban nyitott be anyám valami baj van kisfiam?” Szava édes nyugalmat árasztott felém. Nehezemre esett a beszéd, tekintetemet körbejárattam a szobán. Nincsen, csak rosszat álmodtam. - Nagyon rosszat!” Lágy homályba csavarodottan ringatózott a virradat. Höcike úszni tanul Nagy Johanna A cséplőgép zúgása, hatalmas szívdobbanása a faluig hallatszott. Az emberek alig várták, hogy megteljenek a zsákok az apró gabonaszemekkel, sok nap kemény, verejtékes munkájának fizetségével, melyből a mindennapi kenyér asztalukra kerül. A molnár asztalán heverő papíron a nevek hosszú sora jelezte, hogy az elkövetkező hetekben, hónapokban nem lesz ideje zenét hallgatni, sem pedig a tanító úrral elbeszélgetni. Megnyíltak a zsilipek, az óriáskerék lapátjai kavarták az; odazúduló víztömeget, az őrlő szerkezet működésbe jött. Míg a szekerek a malom udvarán térültek-fordultak addig a gyerekhad a vizet élvezte. A zsilip mögötti csendes, sima víz habzó, hullámzó szörnyeteggé vált a kerék alatt. Ebbe vetették bele magukat minden félelem nélkül azok, akik már tudtak úszni. Höcike a sekély vízben ült, közel a parthoz, onnan szemlélődött. A lúrkók orrukat befogva fejjel ugrottak a legmélyebb vízbe, alámerültek, majd felbukkantak, csapkodtak, hanyatt feküdtek. De jó annak, aki már tud úszni!” - kesergett a magára hagyott kislány. Bátyja, mintha kitalálta volna gondolatát, se szó, se beszéd ölébe kapta húgocskáját és a rúgkapáló, visítozó kislányt a sodró hullámok közé dobta. A megrémült gyermek addig csapkodott kezével, lábával, amíg a hídhoz ért, ott már csak térdéig ért a víz. Rettegett valahányszor újra bedobták. Idővel legyőzte félelmét, mert egyszer sem kellett segítségére siessenek. Amikor egy újabb merénylet készült ellene, önként bevetette magát a sodró vízbe. Mekkora öröm volt Höcike számára, amikor talpa alatt érezte a kavicsokat, azt csak ő tudja igazán. Ezt a nagy eseményt otthon elmesélte szüleinek. „- Tudok úszni, tudok úszni!” - hangzott egyre a siker ujjongó öröme. Őszintén megvallva, ezt még a legjobb indulattal sem lehetett úszásnak nevezni. Bármelyik kiskutya stílusa szebb volt ennél, de ennyi tudás elég volt Höcikének ahhoz, hogy fenntartsa magát a víz felszínén. Sebaj, majd kicsiszolódik, a gyakorlat a legjobb tanítómester.
