A Híd, 2003. július-december (3. évfolyam, 109-134. szám)
2003-12-19 / 133. szám
A Híd fórumában közölt cikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség álláspontja szerint a m szent, a vélemény szabad” MÉDIAHÁBORÚ IV. (FOLYTATÁS) __________________ Dr Hámori Péter __________________ Mottó: „Tud újságot írni? Nem! És ha megfizetem?” A sajnos már legenda Hofi Géza barátom - akinek a házasságomat is köszönhetem, remélem megbocsátja nekem, ha ellopom elhíresült szlogenjét, de cikksorozatom befejező részét képtelen lennék papírra vetni e mottó nélkül. Mint ígértem, most az újságszerkesztés sokak által főszereplőinek tartott újságírókról írnék. Hogy miért cikksorozatom végén említem őket? Ha meg is köveznek érte, megismétlem, véleményem szerint egy lap elkészítésének nem ők a fő katonái, hanem a hirdetési ügynökök, akik a pénzt hozzák. A jó, és régi értelemben vett újságírás a XXI. század technikai forradalmának eredményeképpen sajnos megszűnőben van. Hol vannak már a híres tárcaírók, esszéírók, publicisták, hírlapírók, akik „százéves” sokszor javított kezdetleges, nem elektromos írógépükkel írták élményszámba menő írásaikat. Bizony kevesen vannak már, közülük igen sokan eltávoztak az élők soraiból, és hát a fránya internet, hogyan is mondjam; „leteperte” őket. Az írógépeket felváltotta az olló, hiszen nem kevesen már ollózva írják a cikkeiket, vagyis kivágják azokat, jobb esetben kicsit „átalakítják”, vagy ha kell, lefordítják. Ezt a bizonyos ollót a legutóbbi cikkemben említett hirdetési ügynökök is előszeretettel használják. A tomatanító néniből hirdetési osztályvezetővé avanzsált hölgyemén}' amikor felkeresett American Express bőrkötésű határidőnaplója társaságában, abba ragasztotta be a kommentárokkal együtt az itt megjelenő magyarnyelvű újságok hirdetéseit, kivágva. Nem szégyellte a kollégák különböző magyar újságokban megjelent, hosszú időt és nem kevés energiát igénylő munkáját csak úgy egyszerűen lemásolni, azokat változtatás nélkül egy másik lapban megjelentetni, jobb esetben némi ollóval történő fazonigazítással. Ez egy erkölcstelen, a copyright alaptörvényét figyelmen kívül hagyó eljárás, ezért is javasoltam neki, térjen vissza a brokkoli felszolgálásához, talán még visszavenné kenyéradó gazdája. Sajnos ez vonatkozik a mai kor újságírására is, tisztelet a kivételnek. Nincsenek előítéleteim, lehetett valaki otthon - maradjunk az eredeti példánál - kiváló tomatanítónő, de azért írni nem valószínű, hogy tud. Ellenpéldával is szolgálhatok. Nem kevés olyan olvasói levelet kapok, melynek stílusa, szerkesztése, gondolatmenete bizony nem egy híres újságíró tollával is vetekedhet. De sajnos itt is vannak kivételek. Igen sok olvasó azt hiszi Tisztelt Olvasóink, a Fónim a vélemények, álláspontok rovata. Tárt karokkal fogadjuk ilyen jellegű írásaikat — legyenek azok önállóak, vagy a már megjelent szövegekkel szembeni fenntartásaiknak hely et adó írások. magáról, hogy ő egy elvetélt Pulitzer József, és írásai, versei megjelenése nélkül az itteni magyar sajtó olvashatatlan lenne - hiszen ők nagyon tudnak írni. Műveik stílusa szörnyű, de sajnos ezeket az olvasói leveleket, cikkeket nem egyedül, hanem egy7 10-20-50 dolláros csekk társaságában küldik be az egyes szerkesztőségekhez. Mit csinálhat ilyen esetben a kiadó? A csekkre nagy7 szüksége van lapjának, viszont a „fantasztikus” cikket főszerkesztője már az „iktatójába”, vagyis a szemétkosárba dobta. Hiszen olvashatjuk; kéziratokat nem küldünk vissza, és nem őrzünk meg. Ennél még nagyobb probléma, ha az újságírók a már megjelent hirdetések tulajdonosairól írnak reális, jobbító szándékú kritikákat. A lapok kiadóinak ez sem teremt egy egyszerű helyzetet. Maguk is tudják, hogy7 a leírt kritikák abszolút reálisak, igazat írnak, de hát néhány oldallal „arrajb” ugy anaz a cég hirdet nem kevés pénzért. Legyen az évek óta tömegeket becsapó biztosító bróker, aki nem továbbítja az anyacég felé a biztosítási szerződést. Legalább az első hónapban miatyánkot, vagy egyéb vallásához fűződő imát mormol egész idő alatt, hogy delikvensének nehogy valami baja essék ebben az egy hónapban, mert így akkor „elfelejtheti” a részére kiállított csekket továbbítani. Lehet az heti egy-kétezer dolláros fizetést ajánló férfiklub, ahol ilyen összegeket biztosítanak a csinos fiatal lányoknak, asszonyoknak szolid munkáért, de lehet Social Security, vagy Drivers Licence 800-ért, természetesen hivatalos úton, eredeti kivitelben? Sorolhatom napestig a hasonló hirdetések szövegeit. Ha ezekről egy oknyomozó újságíró becsületesen és főleg a színtiszta igazat szándékozik megírni, az nem fog megjelenni, hiszen mit szólnának ahhoz a hirdetők? Külön kategóriát képeznek az alábbi példákban szereplő íródeákok. Aki tollat ragad, és írásra adja a fejét, még nem biztos, hogy az már jó újságíró, még akkor sem, ha nincs gondja az alany, állítmány; tárgy; határozó, jelző sorrenddel. Az aki írásaiban mindenkit dicsér, a hibákat nem tárja fel, nem vérbeli újságíró, még akkor sem, ha mindezeket jóindulatból teszi. S ha írásaiban például csak a saját privát életéről, rokonairól és azoknak életéről ír, nem valószínű, hogy ezzel olvasói tetszését is elnyeri. És akkor még nem beszéltünk az úgynevezett sokszorosítókról, akik „műveiket” három-négy példányban lemásolják, és elküldik az összes itt megjelenő magyarnyelvű laphoz. A nagy számok törvényében bízva abban reménykednek, hogy valamelyikben csak megjelenik írásuk. Ezek az „íródeákok” úgy időzítik cikkeik postázását, hogy a szegény főszerkesztőknek fogalmuk se legyen arról, hogy a kérdéses cikk másik újságban is megjelenhet. Ez legnagyobb mértékben ellentmond az újságírói etikának, de természetesen az olvasók semmibevételét is jelenti. New York és környéke magyarsága nem csak egy magyarnyelvű újságot olvas, bármennyire jó és érdekes is egy cikk, több újságban ugyanazt elolvasni nem éppen szórakoztató. (befejező rész következik) Jack Hahn A .7 , -7##7 -7 Amerikát gyűlölök Mottó: Sokan gyűlölik Amerikát. Még többen - nem bevallva - irigylik gazdagságát, káprázatos ipari, kereskedelmi, technikai eredményeit. Gyűlölik az (amerikai) futbal, baseball rajongását, csiri-csári inget viselő, két-három fényképezőgépet cipelő turistáit. Sok amerikai polgár haragszik ezért, de még több nem tartja érdemesnek foglalkozni vele. Ami engem illet, mindkét csoporthoz tartozom, mert ha dicsérik Amerikát koromhoz nem illő naiv módra düllesztem ki a mellemet. Ha csepülik, kritizálják nem haragszom, de tudatni szeretném velük, hogy Amerika hibái, hátrányos tévedései Amerika „businesse” ítélkezése felette szintén. Ezt bizonyítva, hogy objektív vagyok kezdem el szigorú, de nem rosszindulatú mondanivalómat. Amerika szereti a természetet, virágot, napsugarat, selymes tavaszi szellőt, az északi csillag ragyogását, a búza-mezők suhogását, hűséges állatok - kutya, macska, ló, madár - háláját, minden szépet, amit a Jóisten teremtett. Az emberi természet elbír fáradtságot, gyötrő éhséget, fagymarta hideget, égető forróságot, de ha megszedte magát s jól megy a sora, ostobaságok számos sorozatát követi el. Sok mindent szeret, ami egészségtelen, túlzott és ártalmas. Napi 2-3 csésze kávé fogyasztása kellemes ital. Napi 8-10 csésze kávé fogyasztása megbosszulja magát. Sok hibásan gondolkodó ember a reggeli két csészével kezdi a napi kávéivást, folytatva autójában termoszból, munka-íróasztalánál ülve, espressoban állva, forrón, jégbehűtve, keserűen, három kanál cukorral. Amerika felelőtlenül szereti a sört, bort, vodkát, whiskyt, a világhíres Coca Colát, - melynek titkos anyagkeverékét a világ kémikusainak nem sikerül kifürkészni -, mindent, ami folyékony. Amerika elmulaszthatatlanul fogyasztja a vatta-puhaságba ágyazott virslit, a pizzát- a nagyméretű lángost -, amelynek többszáz kalóriás tartalma: paradicsomszósz, kolbász, gomba, alul-fölül különböző sajt körül övezve kemény, ropogós tésztával, amelybe gyenge vagy hamis-fogú idős fél beleharapni. Amerika szereti és ápolja a vallás, sport, szerencsejáték, főzés „kultuszt”. Létezik „betegség” kultusz, melynek élet-fontos alapja, biztosítása Medicare, Medicaid, Blueshield, Blue Cross. Az emberi test minden részére van „specialista” orvos, ami nagyszerű, de hibás ha a kezelő orvos a betegnek álmatlanság, gyakori fejfájás panasza miatt specialista konzultását említi, az ijedt betegnek felmegy a vérnyomása. Amerika szeret beszélni, társalogni a betegségről, filmet, TV-t nézni, amelyben mindig van rák-, szív-, AIDS-beteg szereplő, akiknek rettenetes fájdalmait hosszan, premierplan felvétellel vetítik. Tudják kívülről az orvosságok latin s angol neveit. Az elavult „urine” jelző helyett a jól hangzó „specimen” szót használják. Hogy volt a „betegség” dolog, amikor nem én aggódtam a gyerekek hogyléte miatt, hanem a drága szüleim én miattam. Ha valaki beteg lett, egyikünk elszaladt Weisz bácsihoz. Dr. Weisz Herman volt a család mindenki által tisztelt és szeretett „háziorvosa”. Weisz bácsinak nem volt autója, villamossal jött. Ha nem volt villamos, gyalog érkezett. Ha esett az eső vagy havazott, akkor is jött. Nem létezett „specialista” orvos. Weisz doktor kezelt minden betegséget, gyomor-, vese-, fülfájdalmat, térdsérülést, kificamodott bokát. Amerikai unokahúgom este bevett altatót s reggel egy7 másik pirulát, hogy ébren tudjon maradni. Van páciens, aki megmondja az orvosnak milyen orvosságra állítsa ki a receptet. Az idős Mózes hitűek megfázással, náthával nem mennek az orvoshoz, hanem saját receptjüket használját - a Jézus hitűek körében is elterjedt - tyúklevest a „zsidó-penicillin-t”. Életemet el tudom képzelni TV, szték, vodka használata nélkül. Ha a rádió, életem örömteljes ajándéka nem létezne többé, mohó tudásszomjom, a nagy világgal való kapcsolatom fontos része hiányozna. Ez a nagyszerűség sértő támadást szenvedett, - ami által életem örömteljes ajándékát csak félig-meddig tudom élevezni -, mert ha megtudtam, hogy barát, jó ismerős halálos beteg lett, jókedvem megszűnt. Miután nem tudok segíteni neki s az élet megy tovább próbálom a tragédiát rövid időre felejteni, a rádióhoz menekülök. Az elfoglaltság gondokat felejtő idő rövid ideig tart, mert a rádió bemondó befejezve a zenével kísért Mark Twain elbeszélést mondani kezdi a reklám sorozatot: „Kiváló, 20 esztendős praxissal rendelkező szemorvos jutányos áron gyógyít.” „Kórházunkban speciális orvosok kezelik a rák-, tüdőbetegeket.” Nem akarok betegségről hallani. Gyors mozdulattal állomást cserélek. Hírek Irakról, a közeledő választásokról, majd reklámok következnek. „Ha gyerekkorodban nem oltottak be bárányhimlő ellen rák betegséghez vezethet. Jelentkezzél kórházunknál minél előbb.” Elzárom a készüléket. A rádió-hallgatók milliói tudják, hogy nem létezik rádióállomás kórházak, klinikák, privát orvosok (a gyógyítás nemes, szentséges hivatását csorbító) hirdetései nélkül. Az amerikai-magyar újságok szép keretben közlik a magyar származású orvosok hirdetéseit, ami nem zavarja betegséggel kapcsolatos érzékenységemet, mert a rádióban lehangzott hirdetést akaratom ellenére hallom és csak azután cserélem az állomást, amíg az amerikai magyar újságokban megjelenő orvosi hirdetést „látom”, de nem olvasom. Az amerikai magyarnyelvű újságokban megjelenő hidetés praktikus és hasznos, főleg az idősek részére. Ha egy idős hölgy7 jól beszél angolul, mégis szívesen megy magyarnyelvű orvoshoz. A nem magyarnyelvű orvos azt kérdezi: „Kedves Hölgyem! Na mi a baj? A hölgy azt feleli: „I feel rather ache”. Ellenben a magyarnyelvű orvos ugyanazon kérdésére a hölgy azt feleli:- Drága, Doktor Úr! Ne is kérdezze, sajog minden porcikám, szaggat a derekam, ha köhögni kezdek, ellenségemnek legyen mondva, hogy mit érzek. UI.: Felolvastam cikkemet Edithnek s megkérdeztem elvárva dicsérő kritikáját - igazam van? - Tőleg függ, ha tudod, hogy: „Mondd meg az igazat, betörik a fejedet.” I
