A Híd, 2003. július-december (3. évfolyam, 109-134. szám)
2003-12-19 / 133. szám
1 2003. DECEMBER 19. AMERIKAI MAGYAR IRODALOM a híd 21 Női szerepvállalás Tallér Edina a második évezred árnyékában Folytatás) Beletelt vagy 5 percbe, míg felfogtam, hogy csengetnek. Pillanatok alatt összeszedtem magam, és már be is ültem a sötét színű Audiba. — Fél négyre a határon kell lennünk. Ha álmos vagy, nyugodtan aludj el. De előtte tisztázzunk pár dolgot. Ha leérünk a határra, és valamelyik „seftes” beszélget velünk, legyél kedves. Ha átérünk és a jugó oldalon a katonák elkezdenek „hülyéskedni”, vagy „cicamicázni”, te csak mosolyogj. Veszélyes büszkének lenni. A határ előtt megállunk eg)' benzinkútnál, ott találkozunk az egyik barátnőmmel. Meg kell várni. — Miért? Az nem időpocsékolás? — Egyedül, főleg nőnek, soha nem szabad menni. Épp múltkor mesékéit, hogy egy fiatal nő, hogy nagyobb legyen a haszna, egyedül ment a „piacra”. Négy férfi elvette a benzint és megerőszakolta. Ez lett a haszna. A benzinkútig már nem beszélgettünk. Én csak / bámultam ki a fejemből és néha, titkon a lányt néztem. Az álmosság jeleit 5. kerestem, de csak valami fojtott feszültséget és éles koncentrálást éreztem rajta. /.../ Fél négykor valóban odaértünk. No néma határhoz, hanem a sor végéhez. Úgy 10 kilométerre a határtól. — Te most maradj itt, én előre megyek körülnézni - mikor ránéz ijedt arcomra, még hozzáfűzi - majd a barátnőm vigyáz rád. A barátnője hasonlóan helyes, fiatal lány. Illetve úgy néz Id. Közben pedig egy 4 éves kisfiú anyja. — Szia cica! Mikor jössz velem vacsorázni? — Kérdezi tőle egy ismereden, valóban kétes kinézetű alak. Csak eg)7 halvány „lényegtelen” mosoly a válasz. — Nem zavar, hogy lecicáznak? — Ugyan! Nincs jelentősége. Ez a hátránya annak, hogy nők vagyunk. Az előnye sokkal több! Például udvariasak velünk a határon. Közben megjött útitársnőm. — Gyertek, előrébb megyünk, két srác beengedett maga elé. Ezután hosszú várakozás következett. Valami ködfelhőn keresztül hallottam csak idegenvezetőm hangját, ahogy szervezkedik, tolakszik, beenged, kiabál, köszönget... — Hahó, ébredj! Kérsz kávét? Mikor kinyitom a szemem, már süt a nap és egészen máshol állunk, mint mikor elaludtam. — Kérek — Döbbentem látom, hogy az autó mellett egy középkorú nő áll, zsúrkocsival. Hát ő meg hogy kerül ide a puszta közepére? — Ilyenkor, mikor még nincsenek rendőrök kijön ide és kávét árul. Élni kell, kérem! - mondja kísérőm és nevet. Nem látszik fáradtnak pedig ő az, aki nem aludt. Azon tűnődöm, hogy lehet ezt a hosszú várakozást idegekkel bírni, nap, mint nap. Fordulok is kérdéssel útitársam felé, demegakad a szó. Ott ül a volánnál, keze a kormányon, testtartása fegyelmezett, menetre kész, de szeme csukva. Alszik. Azt a fárasztó álmot alussza, amelybe mindig belekeveredik egy ijesztő szömyecske: a 6. Mindjárt Ébredni Kell démona. Az egész 10 percig tart, aztán szégyenlősen rám néz. — Kicsit elszundítottam. Váltás van a határon, ilyenkor nem nagyon megy a sor. Háromnegyed kilenckor értünk át a másik oldalra. Nem volt semmi zűr a határom, társam szerint, azért mert az én útlevelemen látszik, hogy nem vagyok seftes. A határ után nem sokkal egy kis utcában, nagy háznál parkoltunk le. Illetve elbújtunk az udvaron. Aztán elő a tartályokkal, jöhet a benzin. Egy, kettő, három, négy. Minden tartály teli, már indulunk is vissza. Olyan képtelenül gyors, annyira profi az egész, hogy mire észbe kapok, és segíteni szeretnék, már indulunk is vissza. — Szerencséd van. Ez pont egy sima út volt, 2-re otthon leszünk. így is volt. Kettőkor újra a hajnali benzinkút büféjében a hajnali felszolgáló lány löki elénk a kávét. Kissé unom az asztalnál a társalgást. Ki vagyok rekesztve. Árfolyamokról beszélgetnek, vámtisztekről, valami rendőrről, akinek tejelni kell... Mennék már haza. — Ha kipihented magad, indulhamnk újra - szól a lány. — Újra? - kérdezem rémülten. — Hát persze! Az első úton nekem semmi hasznom. A kocsibérlet és az üzemanyag ára. — En inkább hazamennék. .. Majd stoppal... Egy röpke pillanatig gondolkodott, de e pillanat alatt éveket öregedett és nagyon, nagyon fáradtnak tűnt... — Ha nem lenne muszáj, én se mennék újra.. .Most valahogy nincs kedvem. Csak egy pillanatig bizonytalan. Újra friss és tettre kész. Mentében még utánam kiállt: - Vigyázz az úton! Megint csak történelmi távlatokból, meg kell jegyezni, ez a lány nem gazdagodott meg a kor kínálta „lehetőségből”. A majd egy éves csempészés eredményeként, az albérleti szobája mellé csak a seftes argót sikerült összeszednie. Többek között ennek is köszönhető, hog)’ a „benzines hisztéria” után csak betanított varrónőként tudott elhelyezkedni a határmenti kisvárosban. Jelenleg egy két éves kisfiú 7. édesanyja... (...) Gyes mellett számítógépes tanfolyamra jár, mert, mint mondja, nem akar varrónőként megöregedni.. .Hát igen. Mottó: „Ijgyiink barátok! Igyunk a fémtestú manökenekre és arra a 13 éves kislányra, aki szeiint Jézus csak egy csodaszép fiú, átlátszó ruhában ” (Garaczi László nyomán) Hát igen! Talán hősünk a kezdet kezdetén nem jól választott. Adottságait tekintve választhatta volna például azt az utat, melyen egy kisvárosi színésznő jár. „Figyelj, belőlem még bármi lehet! Nem bántam meg, hogy 16 évesen otthagytam a kereskedelmi sulit, és a színházba keveredtem. Már kislánykoromban szerettem szerepelni, saját színházam volt az óvodában. Most 25 éves vagyok, és azt hiszem elértem mindent, amit vidéken el lehet. A közönségem szeret, a színházam megbecsül, jól keresek és belőlem még bánni lehet. Határ a csillagos ég — napbarnított hosszú combjait keresztbe téve, hibádan melleit játékosan „megigazítva”, pajkosan rám nevet. — És a család? Gyereket nem szereméi? — Persze, én is szeretnék családot. Hogy mikor, azt még nem tudom. Félek a terhességtől - idegesen feszeng - ...nem tudom elképzelni, hogy rajtam legyen egy nagy has...” Művésznőnk, attól eltekintve, hogy számára a gyennekáldás egyenlő egy „nagy hassal”, kiegyensúlyozottnak látszik. Tele dinamizmussal, hurrikánerejű életkedvvel. Bár rossznyelvek szerint érettségi bizonyítványát „piacon vette”, mentségére váljon: még álmában sem jut eszébe okoskodni. Azzal gazdálkodik amilye van: kacér külsejével, agyafúrt ösztöneivel, kihívó viselkedésével. Szerencséjére sosem gondolkodik azon, amin itt, nekünk is felesleges: hogy a szépség elszáll, a nő meg marad... 8. Mottó: Anyámnak fáj a feje-Anyámnak fáj a Semmi. Anyám fekete rózsa, Nem tud kiszínesedni! (Csoóri Sándor) Méltósággal megöregedni. Szüzességünk megóvása, később szerelmünk elcsábítása, majd még később, férjünk kiszolgálása és gyermekeink felnevelése után, ez a legnehezebb feladatunk... Méltósággal megöregedni egy olyan korban, amelyben képtelenség eleget tenni a stilizált nőideálnak? Derűsen teret engedni a bőraszaló időnek, hogy tegyen velünk bármit? Egy olyan világban, ahol „Barbie Baba komplexusunk” örök bűntudatot égetett az agyunkba, amiért nem vagyunk elég gazdagok, szépek és elég okosak? Hát nem tudom... Nagyanyám korában a nők anyaként öregedtek meg, általában egy rozzant parasztház konyhájában, a kemence mellett és mindenki Mamának __ hívta őket. A dédunokától a dédapáig. És valószínűleg nem kellett sosem végiggondolniuk: hogyan kell... Méltósággal nőként élni. A társadalmi rendbe nagyszerűen beilleszkedve, tették a dolgukat, húsz, harminc, negyven, ötven évesen. És a végén megvolt a köszönet. Volt helyük a házban, volt szavuk a családban. Valószínűleg szeretetigényük és kielégíteden vágyuk a teljesség felé, ritkán volt egy olyan rendben, ahol nem érezte nyűgnek őket ideges felnőtt gyerek a nagyvárosi garzonban, ósdinak és menthetedenül öregnek a számítógép előtt gubbasztó unoka és csúnyának és unalmasnak a nem különben csúnya és unalmas férj.. .Vajon, 2(X)l-ben hány 60 éven felüli nőt ölelnek meg szeretettel, legalább hetente egyszer? 9. Hát... Nincs könnyű dolgunk, az biztos. De nem is ígérte senki, hogy az lesz. A Cyberkor útvesztőiben, nehéz megtalálni a mi utcánkat. Most is csak egyben bízhatunk. Az utánozhatadan női ösztönben! Höcike meggondolatlan Nagy Johanna Teri néni a szomszédos faluban, Kőröstárkányban tanított. A két falut csak a Fekete-Kőrös választotta el egymástól. Höcike jól emlékszik magas, szikár alakjára. Némrég járt náluk, amikor hozott eg)' üveg magakészítette ribizke lekvárt. Volt nála egy' doboz is, abban néhány kétszersült. Bárhova ment, mindig vitte magával, azt ette kenyér helyett, beteg volt a gyomrával. Höcike is kapott belőle, de két harapás után gyermeki őszinteséggel kijelentette: — Amit az én anyucikám süt az sokkal finomabb. Ezzel mindenki egyetértett, de a zavartság látszott a ház asszonyán. Búcsúzáskor ß\ megígérték Teri né% ninek, hogy még az. ősz folyamán viszonozzák a látogatást, fi Van bőven közös té- s Irmájuk, mivel Höcike TLdr édesanyja és 'Feri néni a Szilágyságból származnak és mindeketten kedvelik Ady Endre költészetét. Elkészült Höcike új ruhája. Édesanyja horgolta a csipkemintás rózsaszín ruhácskát az aljában széles fehér csíkkal, fehér övvel és gallérral. Olyan volt, amilyet a hajasbabákon lehetett látni, de a faluban nem volt olyan senkinek. Széles fehér szalagtól nagy csokrot kötött édesanyja a Höcike hajába. Egy fénykép is megörökítette így az új ruhában két testvérbátyja között a méhes előtt. így' megy majd vendégségbe Teri nénihez is. A maradék pamuttól egy nadrágocska is kitelt. Éppen csak elkészült vele az ügyeskezű anyuka, otthagyta a díványon, hogy később felpróbálja kislányára, de előbb parazsat akart kiszedni a vaskályhából, így hamarabb lesz tűz a konyhában a vacsora készítéséhez. A rács mélyen volt, a parázs egy7 része mind csúszott vissza a rövidnyelű lapátról, amely kezdett átforrósodni. Höcike látva édesanyja kínlódását, kész volt őt segíteni, hogy meg ne égesse a kezét. Gyorsan felkapta a kezeügyében lévő újonnan elkészült nadrágocskát a díványról és azt édesanyja felé nyújtotta. O csak a fejét rázta. A visszautasított jószándékú segítség feldühítette a kislányt s mérgében bevágta a kályhába, a nadrágocska azonnal a lángok martalékává vált. Plöcike megijedt, de segíteni már nem lehetett. Tudta, hogy megint butaságot követett el meggondolatlanságával. A nap hátralévő részében édesanyja szótlanul végezte teendőit. Höcike rá-rá sandított, érezte, hogy neheztel rá, mert több órai munkáját egy pillanat alatt tönkretette. Vacsora után Höcike szokásához híven félkuporodott a díványra. Várt, várt egy jó darabig, amikor látta, hogy nincs „Mese, mese, meskete...”, akkor feltérdelt s a mellette ülő édesanyjának átkarolta a nyakát, fejét a vállára hajtotta és halkan a fülébe súgta: Anyucikám, ne haragudj rám, én egy kis buta fiba vagyok. Mindnyájan kérdően néztek előbb Höcikére, majd egymásra, honnan ismeri ezt a kifejezést ez a babszem Jankó.
