A Híd, 2003. július-december (3. évfolyam, 109-134. szám)
2003-12-05 / 131. szám
2003. DECEMBER 5. AMERIKAI MAGYAR IRODALOM A HÍD 21 Szabó István és az angyal Jack Hahn Mottó: „Van mérges gyilkos, mert nincs hatalmúban angyalt ölni" Volt idő amikor a gonoszok kéjes variációval gy ötörtek munkaszolgálatra berendelt ártatlan embereket, mert - nem létezett, - az ő kezükben volt a szuronyos puska, a törvénytelen halatom által megmámorosodott üres fejükön kakastollas sisak. Három angyalföldi fiatalember jelent meg a kitűzött helyen. Nem ismerték egymást, de az első nap az elképzelhetetlen barbár valóság közel hozta őket egymáshoz. — Srácok! bel a fejjel, ez a rettenetes brutalitás csak két-három hétig fog tartani, mi haza megyünk, mert új csoport fog érkezni - jegyzete meg Szántó Gyula az angyalföldi srácok bajhoz szokott optimizmusával. — Marhaság. Mondd haver! Te fikálsz ábrándozó verseket? - kérdezte Horn Sanyi, aki a Népszavánál dolgozott, ahol a cinikus „lesz ez még sokkal rosszabb” jóslat volt népszerű. — Igen - felete szántó Gyula a költők büszkeségével - ha nincs kifogásod ellene. A két-három hétből fél esztendő lett. Majd újabb öt és fél hónap egész pontosan december 24. A fiúk éheztek, fáztak, már nem káromkodtak, kívülről tudták életük történeteit. A három angyalföldi srác elvesztette a vagányság ügyességét, csak arra gondoltak, hogy lehetne igazán jólakni. Horn Sándor, mint szocialista sohasem gondolt a zsidó származására, de megtudta, amikor a csendőr bokánrugva lezsidózta, mert halálos fáradtan túl lassan cammogott a fekhelyére. Szabó István Jézust szerető, hűséges katolikus volt. Hogy került ebbe hozzá nem illő társaságba? Kisfiú korában focizás közben egy ellenséges srác lábaközé talpalt. Másnap a kórház zseniális zsidó sebésze nemtörődve a „szépség hibával” Pistát zsidóvá operálta megmentve Pista teljes férfiasságát. Harmonika zene, boldog éneklés, kacagás hallatszott a feldíszített nagy teremből. Szabó Pista szokása ellenére erőteljes hangossággal azt mondta: - Fiúk, ha átvészeljük ezt a gyalázatos poklot - a karácsony ünnep szent nevében érzem, hogy át fogjuk vészelni, -15 esztendő elmúltával jöjjetek 195.. hn 1959. december 24-én du 3 órákkor ebédre az otthonomba. — Hol lesz az otthonod? - kérdezte Hóm Sanyi gúny nélkül. - A Dunaparti Ritz szállodában? — Nem, sohasem szerettem a Ritz Hotel-i kiszolgálást - felelte Szabó Pista szintén komoly arccal. Hát hoi a fenébe keresselek 1959. december 24-én du. 3 órákkor? —Még nem tudom, de az Aréna úti templom plébánosától megfogjátok tudni. —Mi lesz ebédre? — Babfőzelék kolbásszal, ha beleharapsz a zsír lúfröccsen. — És még mi? — Kovászos uborka. — Marha, ne húzd az időt és még mi? — Tokai vörösbor és egy' újabb tányér babfőzelék kolbásszal... — Pista, kérlek hagyd abba... könyörgöm - szólalt meg a kiszáradt gyomra Szántó Gyula. Hóm Sanyi nem hagyta magát tovább ámítani: — Drága Pistukám, én ebből a meséből nem hiszek egy árva szót sem, mert lehet, hogy holnap, jövő héten, mi a pokolba kerülünk, te mint jó keresztény a mennyben fogsz parolázni egy jóságos angyallal. — Tévedsz, az angyal fog leszállni a mennyből... és most hagyj békében - mondta Szabó István a szomorúság nyomasztó súlyával. Felállt és az ablakhoz ment. A korai sötétség takarta be a tájat. Szabó Pista felnézett az égre, de nem látta tisztán a szikrázó csillagokat, szemeit a könnyek homályosították el... Lehajtott fejjel alig hallhatóan dúdolni kezdett: „Mennyből az. angyal lejött hozzátok pásztorok, pásztorok, pász..to..rok...” A nagy házból az éneklés, vidám vihogás felerősödött. A legénység legtöbbje az olcsó bortól tökrészeg lett. A hiányosan megjelent őrök bambán aludtak a posztjaikon. A három vagányságát vesztett angyalföldi srác ezúttal ügyesen meglógott. A pályaudvarnál kézfogással búcsúzkodtak, mindegyik különböző vagonba lopódzott, anélkül, hogy említették volna a karácsonyi ebéd meghívást. Szabó Pista Budapestre érkezve az Angyalföldi Hungária körút 111. számú házában levő rokonoknál talált búvóhelyet, 36 éves és 37 kiló volt. Nem érzett szomorúságot, csak enyhe keserűséget. Sebzett lelkében nem volt bosszúvágy, a visszafizetés kielégítő öröme, csak a lehetetlen helyzetben adott ígéret sikeres boldog ujongása. Az elmúlt 15 esztendő rosszul, jól, boldog és boldogtalan eseményekkel telt el. 1959. december 24. is elérkezett. Szabó István gyerekei, rokonai, barátai boldogan fogyasztották a nagyszerű ételeket, italokat, és nem vették, hogy a házigazda nem evett semmit, de nagyban segített a kiszolgálásban. A bőséges ebéd 3 perccel 3 óra előtt befejeződött. — Hol vannak a te titokzatos vendégeid? — kérdezte a ház gondos asszonya. — Három órakor itt lesznek, mert így rendeltem meg őket. Messziről ütni kezdett a templom harangja. Ugyanakkor megszólalt a lakás csengője. — Fiúk, gyertek be - mondta István átölelve őket. — Gyerekek, kedves vendégeim, ezek a barátaim a régi időkből, akikkel sok megbeszélni valónk van. Mi visszavonulunk a konyhába. — Kedves barátaim, foglaljatok helyet. Az ebéd készen van, csak meg kell kevernem egy kicsit. — Mi lesz ebédre? - kérdezte Sanyi komoly kíváncsisággal. — Babfőzelék kolbásszal. — Ha beleharapok, a zsír ki fog fröccsenni? — Természetesen, te dilis srác. Szótlanul fogyasztották az ebédet. Ebéd után elmondták egymásnak családtagjaiknak számát, munkájuk mivoltát. Aztán újra csend lett. Megelégedett alig látható mosollyal tanulmányozták egymás arcát. A mosolyuk boldogságot sugárzott, mert nem létezik nagyszerűbb, felemelőbb érzés, mint a gonoszság, az embertelenség feletti győzelem. Hosszú percekig ültek szótlanul, de nem emlékezés nélkül, mert ha nyugalmas csend van az emberi agy túlórázik. Kedves olvasóink! Kisközösségünkben kevés fórumon lehet találkozni magyar irodalmi próbálkozásokkal. “Amerikai Magyar Irodalom” rovatunk ezáltal hiánypótló — ugyanakkor pedig, remélhetőleg, önfeledt kikapcsolódást is nyújt minden kedves Olvasónknak. Fogadják szeretettel. Tárt karokkal várjuk az Önök próbálkozásait is! Szerkesztőség IRODALMI KOR INDUL NOVEMBERBEN! “Mit tudsz a tűnő ürömről Hkl YSZÍN: New York City. ami a rügyön dorombol. Idő: megegyezés szerint. hőt s húst váltó légbe bömböl?" Minden versszeretőt, versmondót, írót, (Weöres Sándor) költőt szeretettel várunk! A CÉL: égy olyan kört létrehozni, amiben az irodalomszeretők össze tudnak jönni, olvasni, verset mondani, saját írásaikat megosztani, vagy csak beszélgetni. Irodalmi estek, előadások létrehozása is elképzelhető. Akinek hiányzik egv Magvar Irodalmi Kör, annak itt a helye. Bővebb információt Katitól lehet kérni a következő számon: 347-277-5572, vagy elektronikus levélcímen: katalinnap@yahoo.com. Höcike és a mesevilág Nagy Johanna Novemberben beálltak a hűvös, szeles, esős napok. Az erős szél ugyancsak megtépázta a fák lombját. Az ágak végén kétségbeesetten kapaszkodó néhány levél kajxrtt némi halasztást. A magasabb fák hegyén a varjúfészket már nem rejtette semmi. A tanítói lak egyik kis szobájában vígan loltogott a tűz a vaskályhában. Vacsora után köréje gyűlve hallgatták annak halk duruzsolását. Az alig pislákoló lámpa fénye világította meg az arcokat. Höcike és két fivére vöröspecsenyézni kezdtek. Amikor az égő kézfejek megelégelték a sok püfölést, elég volt, ha egyikük rákezdett. „Megfogtam egy szúnyogot” vagy a se vége, se hossza „Elmentem én a vásárba félpénzzel” című dalra, lelkesen bekapcsolódtak valamennyien az éneklésbe. Az alig négy éves Höcike még a mesék varázslatos világában élt. Néha eloltották a lámpát, ilyenkor a kályha villogó két szemével félelmetes sárkánynak tűnt. Ha kinyitották tűzokádó nagy száját, hogy telhetetlen bendőjébe néhány darab fát lledobjanak, Höcike félrehúzódott, nehogy lenyelje őt ez a sötét vasszörnyeteg. Volt rá eset, amikor édesanyja karjai között aludt el a díványon, miközben hallgatta, ki tudja már hányadszor: „Gidócskám, gidócskám. / Gyönyörű gyöngyöeském, / Hajnalban született / Drága kicsi kecském.”.. . Azt a verset sem unta meg, amelyik elmeséli, hogy egy fekete kutyus vásárolt egy szép meséskönyvet. Egy fülvakarásért odaadta azt a fehérlábú cicusnak. O feltette a polcra, ahol a kisegér megrágta. Ebből lett a nagy harag, ezért kergeti a kutyus a cicust, cicus meg az egeret. Ebből a meséből okulva, Höcike nagy becsben tartotta az arany mesékkel teli képes könyveit. Később, amikor már ő maga is tudott ezekből olvasni, még jobban megkedvelte a könyveket. Egyik sem mondta neki: Most nincs kedvem játszani. Bármikor elővehette, bárhová magával vihette őket, újra és újra elolvashatta a kedvére való mesét, mondát vagy történetet. Igazi jó barátai lettek a könyvek. Csodás módon elvitték őt a mesevilág minden zeg-zugába és a múlt mondáinak hősei közé. Sok szépet, jót és hasznos dolgot tanult belőlük.
