A Híd, 2003. július-december (3. évfolyam, 109-134. szám)
2003-12-05 / 131. szám
20 A HÍD Fórum 2003. DECEMBER 5. A Hídfórumában közölt cikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség álláspontja szerint a ‘bír szent, a vélemény szabad”. MÉDIAHÁBORÚD. (FOLYTATÁS ELŐZŐ LAPSZÁMUKÉBÓL) Mottó: „Eladó az egész világ!” Dr. Hámori Péter Bizonyított tény, hogy néhány pesti vicc „előállítása” a nevemhez fűződik. A napokban egy újabb tipikus pesti viccet kreáltam New York-i helyszínnel, íme: „Két magyar emigráns találkozik Manhattan-ban a 2. Avenue-n, az úgynevezett magyar negyedben. Az egyik megkérdezi a másiktól, miért lógatod az orrod, miért vagy olyan búval aszott, búval bélelt? Hát tudod - válaszol, eddigelé az elmúlt hetekben naponta két-három újság tulajdonosa keresett meg, hogy vegyem meg a lapját és képzeld ei ma még egyetlen ajánlatot sem kaptam, hogy valamelyik magyar újság kiadói jogát megvásároljam. Hát mondd meg, én már egy senki vagyok? Ugyan ne búsulj - vigasztalta a másik, mit vagy elkeseredve, egyszer hopp, máskor kopp. Engem például ma két újság kiadója keresett meg, hogy jutányos áron vegyem meg magyar nyelvű magazinját. Mivel mindegyiknek nemet mondtam, bizonyára holnap ezek téged fognak az ajánlatukkal felkeresni.” Bár, mint írtam ezt viccnek szántam, de nem az, véresen komolyak azok az esetek, amelyek e témában a közelmúltban napjainkban a magyar médiapiacon itt lejátszódnak. Vállalom a következetlenség vádját, mert ezek nem viccek, hanem igaz történetek amelyek itt történetek New York-ban... Sokak szerint a lapkiadás nem, de véleményem szerint egy igen komoly szakma, azt nem lehet csak úgy odakenni, vagy odadobni, mint tíz deka parizert a kedves vevő elé, bár még azt is tudni kell szépen szeletelni, csomagolni. A napokban felhívott egy újság kiadója, akit soha életemben nem láttam és arra kért, hogy „fogadjam” őt még aznap. Nem vagyok egy nagy ember, kijavítottam, hogy nem fogadom, hanem szeretettel várom. De mi ez a nagy sietség - kérdeztem tőle. Válasza az volt, hogy majd személyesen elmondja. Megérkezése után első kérdésem az volt, hogy tudniillik miért lettem az úgynevezett „kiválasztott”, akinek nemes ajánlatát megteszi, vagyis hogy alapítványunk vegye meg három számot megért lapját. - Hát tudjuk, hogy hasonló magazint adtok ki ti is 30.000 (harmincezer) példányban szintén műnyomó papíron, színes kivitelben. Köpni-nyelni nem tudtam a csodálkozástól és így válaszoltam: Jóbarát, megtisztel az ajánlatod, de én újságíró vagyok, egy hadseregnyi irigyem szerint csak „újságot író”, a lapkiadáshoz nemigen értek, bár ahhoz, mint korábban írtam, majd mindenki ért. Nagyon szívesen beviszlek alapítváNem ellenségként jött közénk, Hanem igaz jó barátként. Fogadják el létezését, Vegyék kézbe hirdetését! ... és ilyen és ehhez hasonló stílusban még vagy három versszak, NEM SEMMI! Valóban szép „költemény”, de azért azt meg kell mondjam, e dicsérő sorok sajnos nem elegendőek ahhoz, hogy egy lapot, különösen egy új lapot indítsunk és folyamatosan terjesszünk. Ezeknek a filléres árú lapoknak még nagy példányszámban történő értékesítése sem teszi lehetővé, hogy az már az első időszakban rentábilis legyen, illetve annak lehessen mondani. Hirdetők, szponzorok támogatása nélkül minden itt megjelenő magyar nyelvű újság kimúlásra van ítélve. Beszélgetőpartneremnek feltettem unos-untalan ismételt kérdésemet. Lapotok kollektívájának nyunk főnökéhez, aki többek között egy lapkiadó zseni, például az általad említett magazinunkat 40 éve adja ki, így garantálom, hogy feltűnne neki, hogy miért is ajánlasz egy újságot eladásra az első évfolyam harmadik megjelent száma után. Ott valami azért csak-csak hibádzik, hiszen a lap szép, mondanivalóján lehet vitatkozni, de mégis a harmadik megjelenés után azt eladásra kínálni, hát tudod, egy kissé furcsa. Igazat adott nekem. Elővettem az ugyancsak a „magyar média pálya” elismerten komoly lapját a „NÉPSZERŰ”-t, ahol egy hatalmas hirdetés adta tudtunkra, hogy az általa eladásra kínált lapot egy másik tulajdonos is hirdeti, sőt annak bemutatkozó sajtófogadására is meghívta a nagyérdeműt december 13-ára. Amikor megmutattam neki a „NÉPSZERŰ”-ben található hirdetést, a pali kiájult, mert azt még ő nem látta. Mivel négynapos hálaadó ünnepre készültünk, igyekeztem megnyugtatni, nehogymá nálam legyen rosszul a hirdetés láttán, és próbáltam viccelődni vele. Annyit mondtam csak neki, hogy bár alapítványunk szokásos év végi zenés táncos hanuka partija december 14-én másnap lesz megtartva, már előre sok kollegámmal éhezésre fogtuk a dolgot, hogy jó üres gyomorral érkezzünk a hirdetés szerint már másik kiadó által rendezett sajtóbemutatkozásra, ahol ingyen ehetjük a jobbnál-jobb falatokat, illatjuk a kitűnő italokat és hát a desszertet majd másnap esszük meg alapítványunk műsoros teadélutánján a sok-sok fánk és torta társaságában. Ha nem is ettől a jókedvre derítő szándékkal készült dumámtól, az egyébként szimpatikus srác magához is tért és nagyon dühösen megjegyezte, hogy ő a lapját még el sem adta, hiszen azért keresett fel minket, nem lennénk-e vevők rá. (Nem lettünk, de egyébként azóta már ki is múlt a lap.) Nagyon imponált, ahogy megjegyezte, hogy a három megjelent szám arra ösztönözte a lelkes csapatot, és a beérkezett telefonok, e-mailek, levelek is azt igazolták, hogy jó lóra tettek, nagyon is hiányt pótoltak ezzel a lappal. Mondtam is neki, hogy dicséretből tele van a padlás, és hogy elkeseredésében megvigasztaljam felolvastam neki a még meg sem jelent EZ VAN bulvárlapunkhoz beküldött verset, egy nagyon kedves jövőbeni olvasómtól, aki írásaimat az elmúlt években a „NEPSZERU”-ben tette magáévá. Idézem: Az EZ VAN margójára: Egy új csillag tűnt fel a nap peremén, Csillog-villog e féltekén, több tízezer magyar emigráns élt itt New York-ban és környékén. Jó, ha volt 3-4 magyar nyelvű újság. Most, hogy sajnálatosan fogyatkozunk, költözés, halál miatt, bizony már sajnos nem mérhető tízezrekben a magyarság száma körülöttünk. Mi a legkülönbözőbb rendezvények szervezői örülünk, ha 150-200 vendég eljön programjainkra. Még 1956-os évek időszakában 3-4 újság volt, most van vagy tíz, nem is beszélve az óhazából néhány nap késéssel ideérkező hatalmas lapválasztékról. Kiknek? És akkor még nem is vettük figyelembe a már említett naponta induló, majd néhány szám után kimúló lapokat. Az egyik kiadó sikerorientált, mert megy a lap, a másik tisztességes, vagyis csak az vezérli, hogy maradjon fenn a magyar nyelv és kultúra, pedig biztosan tudom, hogy a lap ráfizetéses. A harmadik pedig dacból jelenik meg, hogy megmutassa, ő is tud lapot kiadni, pedig androméda ködje sincs arról, hogy mi is az a lapkiadás. A kapitalizmus piaci farkastörvényei a médiapiacot sem kerülik el. Ezért nem kell csodálkozni az általam kreált viccek búvalbélelt szereplőjén, akinek ma még éppen nem ajánlottak lapot megvételre. Lesz ő még jókedvű is rövid időn belül, hogy ezek a becsődölt lapeladók kikerülték őt. Arról már nem is teszek említést, hogv ezeknek az eladásra szánt „lapoknak” a tulajdonosai közül némelyiknek nem állampolgársága, de még zöldkártyája sincs, ezek a laptulajdonosok lapengedéllyel sem rendelkeznek. Legtöbbjük internetről próbál lapot csinálni, amiről, vagyis az internetről való letöltésről most nem beszélek, majd legközelebbi számunkban, amikor egyes újságok hirdetései között fellelhető mind kevesebb és kevesebb fehér folt eltüntetéséről, vagyis az újságírói tevékenységről ejtek néhány szót. Már bántam, hogy kedvét szegtem a minket felkereső, időközben megszűnt újság tulajdonosának. Ajánlottam neki menjenek el csinos munkatársnőivel a szombati Katalin-bálra, ahol egyenek-igyanak, szórakozzanak és az itt vendégszereplő világhírű cigányprímás zenekarával énekeljék együtt a hopsza Sári hopsza hó, csókolódzni jaj de jó című dalt, mert azért csókolódzni csak jobb, mint egy új lapot indítani, majd hetekkel később eladásra ajánlani. lelkesedése mellett végeztetek-e piackutatást, hogy a megcélzott fiatal olvasóréteg mellett - akik hát jó, megveszik az olcsó lapot, lesz-e elegendő komoly összeggel rendelkező hirdetőtök? Hát bizony nemmel válaszolt. Ugyanúgy érdeklődtem a terjesztésről, mely kérdésemre adott válasza szintén lesújtó volt. Hát hogyan akartok nyereséget termelni, ha lapotok csak igen kevés helyre jut el. Amerika, mint tudjuk hatalmas ország, és mindenütt vannak magyarok, hogyan külditek azokat ki? - kérdeztem. Ekkor jegyeztem meg, hogy a lelkesedés meg volt, de a pénz hiányzott, anélkül pedig nem megy. Gondoljál csak arra - mondtam, 1956-ban Tisztelt Olvasóink, a Fórum a vélemények, álláspontok rovata. Tárt karokkal fogadjuk ilyen jellegű írásaikat — legyenek azok önállóak, vagy a már megjelent szövegekkel szembeni fenntartásaiknak helvet adó írások. Előre köszönjük!
