A Híd, 2003. július-december (3. évfolyam, 109-134. szám)
2003-10-17 / 124. szám
2003. OKTÓBER 17. AMERIKAI MAGYAR IRODALOM A HÍD 21 A harag napja GÖRGEY RÓBERT ^ A / wmMmsmstmm Bstfnfoi/iifflvwMHf/n ...avagy Vadnyugati Magyarok K ew York 40-es 50-es évek, jól virágzó magyar kolónia Manhattan-ben a 2-es avenue-n és környékén. Üzletek, boltok, épületek, magvar tulajdonban, magyar szó hallatszik Manhattan szívében. Hova lett!? Nem tudni, csak sejthető, a gyűlölködés és az irigy ség lerombolta. Sajnos. Megszűnt, jelenleg nincs magyar kolónia. Az 50-es évek végén kezdődött az újkori magyar népvándorlás, vagyis egyremásra hagyják el az emberek az óhazát politikai (régebben 56-os események stb.) vagy (újabban) gazdasági megfontolások alapján. Ez nem is lenne probléma egyrészről, mivel minden népnél van bizonyos fluktuáció, kivándorlás (spanyol, kínai stb.). A baj csak az, hogy némelyek csekély 100 évet késtek a kijövetelükkel, mivel az aranyláz akkor volt itt Amerikában. Vele együtt az önbíráskodás, az ököljog és a pisztolypárbaj. Egyes emberek nem veszik észre, hogy manapság a problémás ügyeket már nem a pisztolyok döntik el, hanem a különböző erre szánt hatóságok. Le kellene már tenni a fegyvert végre! Vegyük észre, Béke van, vagyis szeretnénk, ha az lenne! Példa erre egy japán katona, akit pár évvel ezelőtt találtak meg a dzsungelben, ott bujkált 40 éven keresztül - addig a napig, amíg rá nem bukkantak - még mindig hadban állt Amerikával! Ugyanis a parancs, hogy vége van a háborúnak, nem ju-Tallér Edina Hangulatjáték Az alkonyat a valóság kezdete. Ahogy tágulnak a fények és halkulnak a hangok. A táj nem szürkésfehér már, mint a rideg, néma hajnalon, hanem meleg, bíborborításu simításokkal terül el a semmin. Ettől végre tartalmat nyer megint a lélegzés, újra színe lesz az arcodnak. Sötét színű öreg este. A lágy, lányosán esetlen, lélegzetvisszafolytott próbálkozásaink a virradat felé megint félbetörtek. Mélyen kék, fáratag álmok. Zeng a csend. Fekete selyemhaja az éjszakának ránk leheli a biztonságot. Itt vagy velem. A reggel nyakszirtjén az esély libbenő pihe. Ólomnehéz léptek a tarkómon, tikk-takkol a rohanás... Kávéfüst és konyhamagány. Fehér a lét. tort el hozzá. Mi a lényeg? Ne harcoljunk és akkor nem lesznek sérültek és sebesültek, nem lesznek vesztesek és győztesek. Vagyis győztesek lesznek, mi mindannyian ha segítjük egymást. Nem kívülről kellene magyarnak lennünk, hanem belülről! A szívünk legyen magyar és ne a zakónkon a címer. “Szeressük egymást gyerekek!”, ahogy eg\' régi magyar sláger énekli, az idősebbek biztosan ismerik. De ha mégsem gondolnánk így, akkor nézzük a régi magyar mondást: “a harag rossz tanácsadó”. Sokan közülünk templomba járó emberek és ismerik a Bibliát, ta- Ián el is mondjuk többször az imát, “Es bocsájtsd meg a mi bűneinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőnek...”. Ezenkívül a harag megmérgezi az embert. Az orvosok kimutatták, hogy a harag és a gyűlölet nagyon sok mérgező anyagot termel a szervezetben. Vagyis a haragvó ember megmérgezi önmagát és környezetét, nem beszélve fizikális hatásáról levertség, depresszió stb. Sajnos most nemrégiben is tapasztaltuk, hogy ez egy folyamatos tünet. A múlt héten volt itt külügyminiszterünk, Kovács László, aki Magyarország jelenlegi kormányának a képviselője és sajnos ő is beleütközött ezekbe a haragvó falakba. Vegyük már észre, Magyarországon rendszerváltás volt. Több párt is lehetőséget kapott a bizonyításra, de nekik sem sikerült jobban, mint a jelenlegi kormánynak. A jelenlegi kormány tisztességes választáson jutott hatalomra a magyar nép szavazatai alapján. Joggal elvárható tehát, hogy megtiszteljük a kormány egy megbízott miniszterét azzal, hogy minden előítélet nélkül meghallgatjuk, sőt netán segítünk is neki! Mert azt hiszem, közös az érdekünk, hogy a magyarság megerősödjön (otthon és külföldön is). Segítsük és tiszteljük választott vezetőinket (ez is benne van a Bibliában), mert ők a magyar népet képviselik jelenleg. Amerikában és Nyugat-Európában ez teljesen természetes mindig más párt kezébe kerül a hatalom, de mindegyiket elfogadják és tisztelik. Felejtsük már el a gyűlölködést! Félre a haragot és a depressziót! “Talpra magyar”, de ne a háborúra, hanem a békére! És ne sírva vigadjunk, hanem ezentúl: Vidáman vigadjunk!... és “Isten áld meg a magyart jókedvvel bőséggel...”. Kg)' történet margójára: Aki ezek után lekommunistáz, nem sértődök meg, csak arra kérem, hogy olvassa el történetemet, amelyet a jövő héten kezdek meg — és remélem sikerül több héten keresztül olvasóimnak jó szórakozást és kedves időtöltést szereznem vele. Ma van a fiam születésnapja. Én boldog vagyok, mert élek és Veled vagyok. Sok gonddal és problémával oldottuk meg egymás baját. Te velem és én veled voltam. A jó Istennek köszönöm meg, Hogy Téged adott nekem. Mert Te vagy az én életem megőrzője. Ha baj van, ott vagy velem, Ha kell valami, csak Te vagy nekem. Ezért minden nap imádkozom. Hogy jó Isten vigyázzon Rád. És éltessen nagyon soká, mert Nekem szükségem van Rád. Rose Heimann Kedves olvasóink! Régóta szeretnénk már külön oldalon irodalmi rovatot indítani a Hídban. Különösen, mert kisközösségünkben kevés fórumon lehet találkozni magyar irodalmi próbálkozásokkal. Rovatunk ezáltal hiánypótló — ugyanakkor pedig, remélhetőleg, önfeledt kikapcsolódást is nyújt minden kedves Olvasónknak. Fogadják szeretettel. Tárt karokkal várjuk az Önök próbálkozásait is! Szerkesztőség Tisztelt Főszerkesztő Úr! Magyarországi hittantanárként segítek egy idős zsidó bácsit, akinek a történetei - és különösen a mód ahogyan visszaemlékezik azokra - annyira megragadtak, hogy meg kellett írnom. A rabbi az őt és családját ért borzalmakra - úgy tekint vissza, hogy fókuszál valami humorosra, vagy reményt keltőre. Ez olyan, mint amikor éjszakai vezetés közben erős reflektorfénnyel kerülünk szembe. Ha reflexszerüen belenézünk a fénybe, értékes másodpercekre elvakulunk, azonban, ha tudatosan vagy védekezésként erősen figyelünk ■valamit a fény mellett, csupán a perspektivikus látásunk sérül. Talán ez a bölcs filozófia kímélte meg Rubinstein bácsit (álnév) ítélőképessége elvesztésétől és segítette hosszú, eredményes, érzelmileg gazdag élethez. Amennyiben közlésre érdemesítek tartja írásaimat, megjelenése örömömre szolgál. Maradok tisztelettel. Egy rendszeres olvasójuk: Bátori Zoltán 2003. október 3. Kabát nélkül Bátori Zoltán a talicskát. Igen ám, de annak, amikor egy gödörben megzökkent, eltörött a szarva. A katona dühében tovább csépelve visszazavart másik ta-New York meleg, páradús estéjén Rubinstein bácsit várva autómban intéztem telefonon a napközben elmaradt ügyeimet, amikor megláttam serényen lépkedni a 89 éves rabbit a zsinagóga felől, ahol este szokott imádkozni. Mozgása, határozott léptei meghazudtolják előrehaladott korát, s csupán emlékezete csalja meg néha, amikor nem tudja hol van, és mit is akar csinálni. Elméje - második felesége hirtelen halálakor - nagytakarítást csinált odabent. A mélyemlékezetbe hajított fontost, s lényegtelent. Milyen csodálatra méltó Isten alkotása! .Amikor túl sok feldolgozhatatlan élmény gyűlik össze, az elme átrendezi azokat és nem kell újra és újra átélni a rég, vagy közelmúltban átélt borzalmakat. .Az idős, hoszlicskáért. Rohantam vissza az. ütésektől s közben mondtam magamban: „- Na német, engem többet nem látsz!” - s nevetett az öreg, hogy lengett hófehér szakálla.- Az épülő út mellett haladv a egvszercsak ezt hallom magyarul: „- Gyerünk fiúk! 1 lag)’ menjen a munka! ()! Hát itt az én helyem!” - gondoltam magamban. Mindjárt odamentem egy parancsnokféléhez. és kértem: „- Hág)' maradjak náluk dolgozni!”. Ő gyorsan nyomott a kezembe eg)' lapátot és intett a többi internáltnak: „- Pszt! Ne szóljatok senkinek!” - s közben mustrálta a véres hurkákat a csupasz felsőtestemen. Igen ám, de jött az este, s mivel napközben félmeztelen kellett dolgozni, a kabátom ott maradt az. SS katonánál. Kész lebukás kabát nélkül szú fehérszakállú bácsi, amikor meglát, vidáman mosolyogva nyújt kezet.- Hát ismét találkozhatunk? - köszönt kedvesen.- Milyen jó ismét látni Rubinstein bácsi vidám mosolyát! - válaszolom örömmel.- Eszembe jutott egy muris történet - mondja. - Aushwitz-ben utat építettünk zúzott kőből. A követ talicskával hordtuk szét. Akkor még 36 kg voltam és 170 cm magas. Mivel rossz volt az út és a napi 20 dkg kenyéradagtól, meg attól a silány levestől, amit nekünk adtak, kevés erőm volt. A talicskát csak csapottan raktam meg. Ráadásul a fáradtságtól lassan vánszorogtam a déli melegben. Eltűnt ez egy SS katonának, s az. szitkokat üvöltve kegyetlenül csépelni kezdett a sétapálcájával. Én összeszedtem minden maradék erőmet, és futva toltam visszamenni a táborija! A társak körülfogtak, s így besurrantam észrevétlen. Mi lesz a holnap reggeli mustrán? Mindjárt feltűnők kabát nélkül! Fölindultam hát kabátot keresni. Barakkról barakkra járva, végre találtam egyet, aminek ujjai könyékig, dereka pedig köldökig ért. „- Jó lenne kicserélni nagyobbra!” - gondoltam, de kinek jó egy ilyen pici kabát?! Egyszeresük találtam egy embert, aki majd két méter magas volt, egy pont rám illő kabátban. Mindjárt megkérdeztem tőle: „-Jó rád a kabátod?”. Az kínosan nevetve válaszolt: „- Látod, hogy könyékig ér!”- Ha nem jó ez sem rád, cseréljük el egy még kissebbre! Hátha azt kicserélik!” - indítványoztam. Megegyeztünk, s így megúsztam lebukás nélkül! - és nevetett, nevetett az öregember. Még a könnye is kicsordult a nevetéstől.
