A Hét, 1925 (2. évfolyam, 1-29. szám)
1925-01-24 / 4. szám
A HÉT 5 nagy kígyóknak húsát, de kitűnőnek is találják. S ez talán nem egészen a négerek fejletlen Ízlésére vall, mert több utazó akadt, aki szintén megkóstolta s a holland gyarmatokon az óriás-kigyó húsából sütött szeleteket, s teljesen egyforma ízűnek találta a borjukottlettel. Afrika északi lakóinak, különösen a marokkói és algiri móroknak és kabyloknak, de a többi arab törzsnek is egész Szíriáig, egyik legkedvesebb eledele a sáska, amelyet ingyen kapnak Allahtól, s többet is, mint kellene, mert rengeteg rajokban lep el nagy területeket, s minden termést és növényt, a fákon és bokrokon minden levelet fölfal. Tudvalevő a bibliának Új- Szövetség részéből, hogy Keresztelő Szent Jánosnak is sáska és erdei méz vala az eledele a pusztában, ahova remetéskedni vonult vissza, s ahol mindkét eleségből bőven akadt. Ha utána is divat a sáskaevés mind mai napig, valószinüleg előtte is az volt, évezredeken keresztül s a kegyes bibliaolvasónak nem kell nagyon elbámulnia azon, hogy Jézus előfutárja sáskával élt. Nem úgy élvezte, hogy lecsap ván válláról a köpönyegét egy csapásra agyonütött vagy háromszázat, s azután bekapdosta őket, hanem úgy, ahogy a marokkói benszülöttek s már a szegényes algiri franciák is teszik. Parázstüz felé tartva megpirítják, miközben a bajuszuk, szárnyuk, lábaik lepörkölődnek s kész a sült sáska. Akinek módjában van, jóféle szószba, vagy esetleg vadméhektől orozott mézbe mártva eszi-, akárcsak Keresztelő Szent János tette. Franciák is eszik, akik már beleszülettek ebbe a szokásba, s azok az európai utazók, akik undorukat legyőzve megkóstolták, azt mondják, hogy nagyon finom izü eledel. Hinné-e valaki, hogy Keletindiának rengeteg nagy területén, ahol a nép nem fanatikusan vegetáriánus, azaz nem buddhista hindu, igen kedvenc eledel a földi/giliszta, amely azonban nem oly csenevész, mint a mienk, hanem jóval termetesebb. A gilisztákat azonban előbb elő kell készíteni, ez pedig történik a következő módon. A gilisztákat belerakják egy fazék tejbe, hol pár nap alatt kitisztulnak a bennük levő földsártól. Azután uj, tiszta tejet öntenek rájuk, hogy teljesen kitisztuljanak. Ez is megtörténik pár nap alatt. Az eljárás alatt a giliszták megfehérednek, ujjnyi vastagságra meghíznak s készen állnak az elkészítésre, aminek módja természetesen igen külön böző. Bátor angolok is megkóstolták, s azt mondják, hogy nagyon finom eledel. Miért is ne —A HÉT— LEGKÖZELEBBI VACSORÁJA LINCOLN DAY NAPJÁN Február hó 12-én CSÜTÖRTÖKÖN ESTE FÉL 8 ÓRAKOR lesz s> CAFE BOULEWARD GRILL ROOMJÁBAN EGY TERÍTÉK ÁRA $1.25 HANGVERSENY - HUMOROS SZÁMOK - TÁNC Tessék jelentkezni mielőbb A HÉT szerkesztőségének, 205 East 85th St, New York Tel. Lenox 3374 Eljövün k a HÉT február 12-iki vacsorájára és y kérem részemre...............helyet lefoglalni. Név...................................................................................... Cim ........................................ ........................................ Töltse ki ezt a szelvényt lehetne épp oly finom és épp oly tiszta, mint a gyönge fehér borjupacal, amelyet a mi gyerekkorunkban kutyáknak dobtak oda, később szegény emberek vették (Budapesten a téglahordó tót munkások vasárnapi fogása volt), most pedig az éttermek menüjébe teljesen be van véve, sőt Olaszországban egyike a legkedveltebb nemzeti eledeleknek. Minden az elkészítésétől függ. És a megszokástól. Mi a halon és osztrigán kívül nem szoktunk meg más tengeri ételeket de az olasznak majdnem minden tengeri “‘gyümölcs”, “frutta di mare”, ami a sósvizből kikerül. Nézzük csak meg a halpiacon, hogy mi mindent árulnak azok a halkereskedések, amelyeknek túlnyomóan olaszok a vevői. Például az első Avenunek a 9 és 14-es utca között elterülő szakaszán. Osztrigán kivül még öt-hat furcsa kagylót, amelyhez mi hozzá sem mernénk nyúlni, köztük egy tüskés zöld puhányt, mely olyan, mint az összeszáradt sündisznó, s a belseje, amely csalogatóul ki van tárva, sárgás-zöld lében úszó förtelem. De ‘‘nagyon jó”, mondják az olaszok. És “nagyon jó” a kis polyp is, azaz a csápjai, amelyek darabokra vagdalva, megfőzve vagy kirántva még úri családoknak is deliciája. Nagyon jó a három-négy féle csiga is. Köztük még az is, amely késő nyáron miriádszámra borítja Olaszország kiégett vidékeinek elszáradt kóróit. Ez is rendes eledel az olaszországi kis kocsmákban. Olajban főzik s fogpiszkálóval rántják ki a házából. Mindezeken nem csodálkozhatunk, ha meggondoljuk azt, hogy a régi rómaiak az egeret is ették, s ezek ivadékainak nagyon szegény osztálya (s mekkora ez az osztály Rómában!) a patkányt is megélvezi. A macs kát pedig még inkább. A kutyát talán még nem, de Berlinben s egyéb nagy német városokban már kutyákat is árulnak, hatósági engedéllyel. A nyomorúság sok mindenre ráviszi az emberiséget, lassankint kompromisszumot köt az ízlésével s többé nem fog csodálkozni azon, hogy a kínaiak legfinomabb eledele a trepang, a tengeri “uborka,” egy borzalmas kinézésű puhány, azután a cápauszony (ami nem utálatosabb, mint a rák, mely a (Folytatás a 7-ik oldalon.)
