A Hét, 1925 (2. évfolyam, 1-29. szám)

1925-06-20 / 25. szám

8

A HÉT

Politikai, társadalmi és művészeti hetiszemle.

Szerkeszti: DÉRI IMRE és LADÁNYI MIKLÓS Megjelenik minden szombaton.

ELŐFIZETÉSI ÁRA:

Egész évre ....................................................... $4.00

Fél évre ........................................................... $2.00

Egyes szám ára .......................................—.10

Szerkesztőség és kiadóhivatal: — Edited and published at 205 East 85th Street, Suite 202 New York City.

TELEFON: LENOX 3374

SZÁZÖTVENEZER DOLLÁROS mozi és irodalmi szerződéseket ajánlotttak fel a fiatal Scopesnak, annak a tennesei tanítónak, akit perbe fogtak, mert az evolúció elméletét merte tanítani az iskolákban. Az ifjú daytoni iskolamester egyelőre visszautasította az ajánlatokat, amiben tökéletesen igaza is volt, mert ha vár még egy kissé, amig a perének a tárgyalása megkezdődik, akkor még kap egy csomó publicitást és akkor a százötvenezer dolláros ajánlat megnövekszik súlyban és megkönnyebszik feltételekben. A publicitásnak sehol a világon ekkora értéke nincs, mint Amerikában, és a híresség végeredményben nem jelent többet, mint a hírhedtség. A vagyonszerzés legbiztosabb módja: hírhedtnek lenni, bekerülni az újságokba, akárhogyan, akármiféle módon. Bizonyos, hogy a fiatal Scopes meglehetősen keveset tud az egész evolúcióból, mindenesetre sokkal kevesebbet, mint például Nicholas Murray Butler, a Columbia University kiváló presidense. Ellenben az még bizonyosabb, hogy Nicholas Murray Butler soha nem fog százötven ezer dolláros ajánlatokat kapni se a moziktól, se a vaudevillektől, hogy mutogassa magát, egyszerűen azért nem, mert Nicholas Murray Butiért nem csapják el a Columbiáról, ha az evolúció elméletét tanítja. A tudás vagy a tehetség valóban másodrangu dolog itt. A tehetséget és a tudást sokkal nehezebb kommercializálni, mint a hírhedtséget. Az iskolában pedig igazán nem az evolúció elméletét kellene tanítani, hane mázt, hogy miképpen lehet az evolúciót úgy kiaknázni, hogy hírhedt legyen vele az ember.

CHANNING POLLOCK urat, a sikeres színpadi szerzőt, a bíróság bűnösnek találta a plágium bűntettében és arra kötelezte, hogy a “Polly Preferred” cimü színdarabja után kapott szerzői tiszteletdijának tekintélyes részét fizesse Ossip Dymownak, a nagy orosz Írónak, akinek a “Personality” cimü darabjából volt szives lopni Channing Pollock ur legutolsó sikere témáját. Pollock ur a következőképpen lopott: Ossip Dymow elküldte a darabját Pollock urnák, mint producernek. Pollock ur magánál tartotta Ossip Dymow darabját hónapokon keresztül, végül pedig visszaadta Ossip Dymownak azzal, hogy végtelen sajnálatára a darabbal nem csinálhat semmit. A darabbal azonban

Channing Pollock igenis csinált valamit, még pedig azt, hogy ellopta. Kiirt belőle egy másikat. Imitt-amott változtatott rajta, de végül mégis csak a Dymow darabja került színre és aratott sikert az ő neve alatt. Az orosz szerző közel kétszázezer dollárt fog most kapni, ez azonban még mindig nem elég súlyos büntetés Channing Pollock ur számára. Sajnos, az amerikai igazságszolgáltatás nem veszi át azt a jogelvet, hogy a szerzői jog bitorlása épp oly közönséges lopás, mintha valaki pénzt lop vagy árut és nem küldi a börtönbe azokat az urakat, akik az idegen szellemi tulajdon lopkodását hatalmas iparrá fejlesztették ki. Ez az oka annak, hogy Amerika egész szellemi élete még ma is igen tekintélyes részben a szerzői jog bitorlásán alapul, azon az elven, hogy tehetséges emberek csak azért vannak a világon, hogy a tehetségtelenek ellopják tőlük a gondolataikat. Az amerikai színpadon a lopás egészen gyakori és közönséges dolog, a mozidarabok hetven százaléka lopás, a zenében pedig egyszerűen hullarablással állunk szemben: a classical jazz oly tökéletesen “aknázza ki” a halott klasszikusokat, hogy a leggyakorlottabb sirrabló is megirigyelhetné a modern amerikai “zeneszerzők” ügyességét. Ez a helyzet pedig nem változik meg mindaddig, amig a művészi közfelfogás ki nem közösíti a művészek társaságából a hivatásos tolvajokat. Nem törvényre van itt szükség, hanem egészséges művészi erkölcsi érzékre, arra, hogy a rábizonyított plágium lehetetlenné tegye a plagizátort a művészek társadalmában.

A FUNDAMENTALISTÁK reakciós politikája, Henry Ford mahinációi, a Ku Kux Klans-ok középkori romantikája, az anti-evoluciós elmélet grimasza Tennessee-ben, a bevándorlási kvótatörvény drasztikus idegenellenes és északifaj-barát irányával nagyon közeli rokonságban vannak. Csalhatatlan jelei egy bizonyos mediavelizmusi visszafejlődésnek. Az egész visszafejlődési folyamatot Williams Jennings Bryan szimbolizálja és az egész politikai irányt röviden Bryanizmusnak nevezik. Hogyan álljunk azonban mi szemben ezzel az iránnyal, akik megtanultuk, hogy egy szilárd irány már gyakorlatilag nagyszerűen bevált és amely iárnyt amerikanizmusnak ismerünk. Ezt az irányt nem kisebb államférfiak, mint Thomas Jefferson és Abraham Lincoln szabták meg és minden gondolkozó és hazafias amerikai évtizedeken keresztül szilárdan kitartott mellette. Azt hisszük nincs kételye senkinek se aziránt, hogy az amerikanizmust a bryanizmus egyhamar minden erőfeszítése dacára se fogja megdönteni és Jefferson és Lincoln világitó fáklyáink maradnak.

Shaw is Dávid lett?

Az Amerikai Magyar Népszava egyik legutóbbi számában meglepő hirt közöl a hirdetési rovatban. A Theatre Guild, ahol most George Bernhard Shaw “Caesar és Cleopatra” cimü vigjátékát adják, hirdeti az előadást az A. M. Népszavában, amely természetesen a hirdetést nem adta le megfelelő szigorú cenzurálás nélkül. Hosszas nyomozás után megállapította a lap, hogy a Theatre Guild hirdetése félrevezető, misleading. A szerzőt tudniillik nem hivják George Bernhardnak, magyarul Bernát Györgynek, hanem Géza Dávidnak, magyarul Dávidgézának, sőt, mi több: még csak Shawnak sem hivják, hanem Shaws-nak. Kétségkívül ennek a megállapításnak az eredménye, hogy a hirdetés az Amerikai Magyar Népszavában igy jelent meg:

Guild Theatre, W. ebnd Street,

N. Y. C. — G. D. SHAWS

nagysikerű vigjátéka, Caesar és Cleopatra.

Bizonyos, hogy a hirdetések szigorú és lelkiismeretes cenzúrázása alapján odáig ment el a Népszava, hogy reportereket küldött ki Írországba és ott az anyakönyvi kivonatok alapján állapitotta meg, hogy Shaw-t tulajdonképpen Shaws-nak hivják és hogy az igazi neve nem Bernát, hane mDávid és nem György, hanem Géza. Igaz, hogy a világirodalom eddig másképpen ismerte a Caesar and Cleopatra halhatatlan Íróját, de a világirodalom teljesen lényegtelen az A. M. Népszavánál. A világirodalom különben sem törődött eddig ama másik Gézával sem, akinek a nevét a lap a homlokán hordja. Miért törődjön most ez a Géza a világirodalommal? Mert, ugyebár, azt még csak feltételezni sem szabad, hogy at the office of our wonderful Hungarian Daily nem tudnak elég jól angolul és nem ismerik a genitivusznak azt afajtáját, amelyet az angol nyelvtan “szász genitivusz” néven ismer és amelynek a ragja az “s” hang a főnév végén, úgy, hogy G. B. Shaw’s comedy nem Shaws-vigjátékot, hanem Shaw vigjátékát jelenti.

A dolog lényege mindenesetre az, hogy Shawból is Dávidgéza lett. Biztosan magyar lapalapitási tervekkel foglalkozik a kitűnő drámairó, természetesen Amerikában. Vagy: lehet, hogy tudja, hogy a hirdetéseknél a Dávidgézáknak előnyösebb díjszabást számítanak. Ha ezt Hódossy és Vajda tudták volna, biztosan Fedákot is mint Dávidsárit hirdették volna.