A Hét, 1925 (2. évfolyam, 1-29. szám)

1925-06-13 / 24. szám

A HÉT

11

FÉRJ ÉS FELESÉG lrta= bir° ^j03-Ne felelj Lizi! Hallgass te is Péter. Várjatok. Mindketten sápadtak vagytok a haragtól, és ha én nem volnék itt, a szavaitok éppen olyan kegyetlenek lennének, mint az a tekintet, a melyet most egymásra vetettetek. Én ismerem ezt a baziliszkusz-pillantást és rettegek tőle. Tíz év óta tele van vele a világ. Nézett igy azelőtt is ember emberre, nő férfire, feleség férjre? Nem tudom. Én azelőtt nem láttam soha. Nekem az az érzésem, hogy ott voltam, mikor ez a halálvivő pillantás megszületett. Lehet, hogy csak nagyon fiatal voltam, de bizonyosan azért öregedtem tiz év helyett ezreket, mert ezt a pillantást láttam. Azért van jogom beleszólni a dolgotokba, mert nem harminc éves vagyok, hanem háromezer, nem középszerű mérnök, hanem minden lelki titok tudója és mestere.

. . .Az első hónapban, tudjátok, megsebesültem. Gyorsan felépültem, és akkor, félig béna karral, a hadosztályparancsnokság éppen költözködőben volt, amikor bevonultam. Csinos kis városba jutottunk, a mely aránylag sok kényelmet adott. A sok jó szállás közül én kaptam talán a legjobbat, bár én voltam a divízió legfiatalabb tisztje. A városvégii villát azonban a többiek nagyon távolinak találták és igy én vettem birtokomba a villa vendégszobáját, fürdőszobával és minden olyan kényelemmel együtt, a melyet máskor is megbecsül az ember, de amely a front után és a kórház után egyenesen boldogság. A villa tulajdonosa helyi notabilitás volt, takarékpénztári igazgató, házbirtokos, földbirtokos, a városi élet egyik vezetője: tekintély. Minden szaván és minden mozdulatán, a szakállán és a bajuszán, a ruháján és az óraláncán meglátszott, hogy ez az ember meg van elégedve magával és hozzá szokott, hogy imponál másoknak. Mióta megtudtam, hogy kicsoda és micsoda, nem is bírtam másképpen elképzelni, mint a takarékpénztárbeli hivatalában, amint kihirdeti az előtte aggódó kis embernek, kereskedőnek vagy iparosnak, hogy leszámítolja-e a váltóját,

igen vagy nem. Azért kellett valahogy igy elképzelnem, mert velünk szemben természetesen maszkot hordott: azt a kínos álarcot, amelyet a tekintélyes polgár az ellenség előtt magára ölt: gyötrelmes udvariasság és rémült alázat, ijedelem és remegő erőfeszítés, hogy a méltóságából megmentsen valamit. Negyven évnél nem igen lehetett idősebb. A felesége harminc év körül volt,

inkább kevesebb, mint több. Csinos, szőkebarna asszony volt, de a fiatalságát és a csinosságát nehéz volt felfedeznie még az olyan szomjas húszéves fiúnak is, aki, mint én, az imént kapta vissza szinte ajándékba az életet és akinek tulajdonképpen minden asszony, egyformán tetszett. Amilyen súlyos és jelentékeny volt a férj, olyan jelentéktelen volt az asszony. A hangját alig lehetett hallani, a tekintetét alig lehetett érezni, a jövés-menését alig lehetett észrevenni. Egy hétig laktam már náluk, mikor végre észrevettem, hogy az asszony csinos. Ekkorra megállapítottam azt is, hogy ennek az asszonynak egész élete néma és alázatos engedelmesség. Ebben a házban egy akarat volt és tulajdonképpen egy élet: a férjé. A férfinek voltak vágyai és ízlései, szokásai és bosszúságai: az asszony egész élete mindennek csak megtoldása és kiegészítése volt. Később véletlenül hallottam, hogy a házasság tulajdonképpen szerelmi házasságként kötődött. De tiz év alatt a férfi akarata megsemmisítette az asszony akaratát, és mire a férfi negyven éves lett és az asszony harminc felé közeledett, az asszony egész létét a férfi óhajtásai irányították.

Egy néma és fenségies szemöldök-rándulás, és az asszony tudta, mit kell tennie.

Mindebből akkor alig láttam valamit. Egy reggel azonban, mielőtt bementem volna a hadosztályhoz, tábori csendőrök jöttek a villába, hogy a férfit elvigyék. Ok nem tudták, mi az értelme a dolognak; én tudtam. A városban és a környéken ellenséges indulatu cselekedetek fordultak elő: telefondrótokat szaggattak le, katona-vonatokra lőttek rá és a többi. A hadosztályparancsnokság túszokat szedett. Nekem kínos volt a dolog és igyekeztem tovább állni. A villa díszes, nagy haliján kellett átmennem. Siettem, hogy meg ne kelljen hallanom valami olyan kérést, amelyet úgy se teljesíthettem. De senki nem kért telem semmit. A férfi halálsápadtan állott a csendőrök között; az asszony oldalt állott mozdulatlanul. Az egyik csendőr azt mondta a férfinek — egyébként nem barátságtalanul —, hogy induljon. A férfi elindult. Az asszony szemében ekkor. .. Ekkor láttam először felvillanni. De még nem ismertem rá. Csak meglepőnek és nagyon különösnek találtam, hogy egy asszony igy nézi, a mikor a férjét idegen katonák szuronyok között elviszik. Mi volt abban a két barna asszonyszemben? Rémület? Szó sincs róla. Valami mérhetetlen álmélkodást éreztem benne. Min álmélkodik ez az asszony ? Azon, hogy a legerősebb férfit, a föld leghatalmasabb emberét, az ő életének parancsoló urát igy el lehet vinni? Azután kevesebbet gondoltam az aszszonyra, mint a férfire. Sajnáltam szegény tekintélyes embert, aki most ötödmagával egy iskolaszobába bezárva várja, hogy mit hoznak a következő órák és a következő napok.

Késő este mentem haza. Meleg nyárutó volt, a tiszti étkezőben sokáig beszélgettünk otthoni dolgokról. Hazavágyódtam ; és rossz érzésem volt, mikor a városvégi villára gondoltam. Végre mégis kiballagtam. Kinyitottam a kerti kaput, azután kinyitottam a hallja ajtaját. A hallban ott volt az asz-Premiere a párisi Operában. A Hét-nek rajzolta: Vadász Miklós.