A Hét, 1925 (2. évfolyam, 1-29. szám)
1925-06-06 / 23. szám
8 A HÉT Politikai, társadalmi és művészeti hetiszemle. Szerkeszti: DÉRI IMRE és KENDE GÉZA. Megjelenik minden szombaton. ELŐFIZETÉSI ÁRA: Egész évre ................................................ $4.00 Fél évre .......................................................... $2.00 Egyes szám ára ...................................... —.10 Szerkesztőség és kiadőhivatal: — Edited and published at 205 East 85th Street, Suite 202 New York City. TELEFON: LENOX 3374 AZ AMERIKAI kormány figyelmeztette azokat a gazdag amerikaiakat, akik a bankvilágban meglehetősen nagy szerepet játszanak és akik gyakran rándulnak át Európába, hogy ne tartsanak szónoklatokat politikai dolgokról és ne mondják el a véleményüket az európai kölcsönök dolgában. A célzás két gentlemanre vonatkozik. Az egyik Otto H. Kahn, a Kuhn, Loeb and Company cég főnöke, a másik Frederick W. Lamont, a Morgan-bankház egyik partnere. Ez a két igen kitűnő bankár beutazta nemrég Európát és mindenütt, amerre megfordult, beszédeket mondott arról, hogy Amerika miképpen gondolkodik az európai gazdasági konstrukcióról és az Európának adott hitelek kérdéséről. Lamont ur Rómában mondott egyebek között nagy beszédet és ódát zengett Mussolini kormányáról, elmondván, hogy Amerika milyen elragadtatva szemléli Mussolini erőfeszítéseit, amelyekkel “rendbehozta” Olaszország helyzetét. Valóban itt volt az ideje, hogy a washingtoni kormány udvariasan, de határozottan felkérje ezeket az urakat, hogy ne képviseljék Amerikát a külföldön. Európában nincsenek teljesen tisztában az amerikai helyzettel és nem tudják, hogy amikor a Morgan-cég egyik beltagja lelkesedik egy after dinner speech keretében Mussoliniért, akkor ez nem Amerika lelkesedése, hanem egyszerűen és kizárólag Lamont urnák a magánelragadtatása, aminek az egyszerű magyarázata az, hogy Lamont ur cége szeretne üzletet csinálni Olaszországgal, és mert a reakcióval sokkal könynyebb üzletet kötni, mint a progresszív kormányokkal, amelyeknek a felelősségérzete jóval nagyobb, hát Lamont ur örül, hogy Mussolini a miniszterelnök és nem Nitti, aki egy uj kölcsön esetén bizonyára kevesebb profitot lenne hajlandó nyújtani a Morgan-cégnek, mint Mussolini. Ugyanez a helyzet Kahn úrral is. Kahn ur vagy másfél évvel ezelőtt a Kereskedelmi Kamara egyik ülésén lelkesedve dicsőítette Horthyt, bizonyára nem azért, mert el lenne ragadtatva Horthy politikájától, amelyet nem ismer, és amellyel nem is törődik, hanem azért, mert Budapesten járt, beszélt Horthyval és úgy találta, hogy ezzel a tengerésszel és az őt körülvevő társasággal könnyű üzletet kötni. A washingtoni figyelmeztetés elsősorban nem azoknak szól, akik nyilatkozatokat adtak, vagy adnak le, hanem magának Európának. A washingtoni figyelmeztetésnek elsősorban az a jelentősége, hogy azok, akik Európában hallották Lamont és Kahn urakat, nem veszik túlságosan komolyan a fehér asztal mellett elmondott beszédeket és megtudják, hogy az Európát járó bankárok nem jelentik Amerikát. A washingtoni dezavuálás után immár az se baj, ha a figyelmeztetésnek nem lesz hatása és ha az amerikaiak tovább is beszédeket fognak tartani. BUDAPESTEN megbuknak a színházak és erre azok az újságok, amelyek a színházból élnek, azt Írják, hogy most lett csak igazán teljessé és katasztrofálissá Magyarország gazdasági válsága. Mi viszont úgy látjuk, hogy tiz év óta a gazdasági fejlődés első biztató jele, hogy Budapesten válságba jutottak a színházak. Régi megállapítás, hogy amikor igazán válságos helyzetben van egy ország, akkor a színházak és mulatók nagyszerűen mennek. A háború alatt igazán egészségtelenek voltak a gazdasági viszonyok és a színházak vagyonokat kerestek. A mulatóhelyeknek igazi aratása a forradalom alatt volt, amikor az emberek nem tudták, hogy mit hoz a holnap, tehát igyekeztek kiélvezni a mát addig, amig lehet. A háború után a magyar gazdasági helyzet irtózatos volt, ellenben ebben a megvert és letört országban nagyszerűen mentek a színházak és a színészek olyan pénzeket kerestek, amilyeneket Amerikában se keresnek. Amig Magyarországon a milliók nyomorogtak és kínlódtak, addig nem volt olyan valamirevaló színész vagy színésznő, akinek automobilja ne lett volna. Az egészséges gazdasági viszonyok első jele az, hogy a jó színházi konjunktúrának vége van. Ez azt jelenti, hogy az emberek nem fizetnek két és három dollárokat a színházjágyékért, hogy nem dobják ki a pénzt az ablakon, hogy nem élnek a mának, mert érdemes a holnappal törődni, hogy a színészek nem kapnak horribilis nagy fizetéseket és hogy abban az országban, ahol a cipőgyártás válságban van, ahol minden komoly ipar tengődik, ott a szórakozási ipar számára sincs konjunktúra. A pénztelen közönségnek olcsó helyárakat fognak majd adni, a színész urak szerényebben fognak élni és nem kell attól tartani, hogy a magyar nemzeti kultúra tönkre megy. A magyar nemzeti kultúra ügye ott kezdődik, hogy a tanárok és tanítók megélnek a fizetésükből és nem ott, hogy a színészek és operettcsillagok Cadillac automobilokon járnak. TISZTELJÉTEK a köztársaság elnökét, de ne tegyétek nevetségessé azzal, hogy a nemzet halhatatlanjai közé sorozzátok azt a férfiút, aki eddig még nem szolgált rá arra, hogy héroszként imádják Amerika milliói. Furcsa, hogy Coolidge-ot az egyik egyetemi professzor Amerika öt legnagyobb férfia közé sorolja (vájjon kell-e mondani, hogy az ötből hiányzik Edgar Allan Poe, Walt Whitman és Longfellow, úgyszintén Fennimore Cooper?) egy újság vasárnapi száma tanulmányt közöl arról, hogy Coolidge ur az angol stilus egyik legnagyobb mestere: vájjon nem ér zik-e ezek a hiperlojális urak, hogy kellemetlen helyzetbe hozzák az elnököt, akinek éppen a józansága egyik legértékesebb tulajdonsága? Vájjon nem érzik-e, hogy komikus, amikor az angol nyelv mesterévé teszik meg az elnököt, aki lehet igen kitűnő elnök, de nem tud írni, hogy Demosthenesként írnak róla, holott nem titok, hogy nem tartozik a legkiválóbb szónokok közé és hogy halhatatlanná teszik meg, holott egyelőre hála istennek igen kitűnő egészségnek örvend? Inkább Rockawayn nyaralni Ezt az itt következő néhány sort egy budapesti lap írja. Mély tisztelettel nyújtjuk át prominens és kevésbé prominens magyarjainknak, a kik a nyáron át Budapestre óhajtanak átrándulni, hogy ott közöljék véleményüket a világhelyzetről. Tizenkét esztendővel ezelőtt — vagy ezer esztendővel ezelőtt volt? — ha pesti ember kiment Berlinbe, Londonba vagy Párisba, nyugodt és mosolygó fölénnyel nézte a körülötte sürgő életet. Mögötte viruló ország maradt, bátor, önérzetes és öntudatos emberek országa, tudósok, akik egy hajszálnyira se maradtak el európai kollégáik mögött, művészek — óh, milyen csudálatosán friss és tehetséges művészek! — s ha közénk idegen vetődött, bátran mutogattuk meg tudásunkat és eredményeinket. Ki törődött itt ismeretlen kis nyugati bankárok avagy pénzügynökök véleményével? Volt itt akkor is fürge ujságiró elég, de jutott-e valaha egynek is eszébe, hogy megkérdezze a Hungáriában vacsorázó angol génitől (de genere Brünn!) mit gondol Magyarország jövőjéről ? Nagyon lecsúsztunk, az igaz, de annyira talán mégse, hogy emberek, akiknek a véleményére a saját hazájukban igazán a kutya se hederit, nagy magyar újságok hasábjain adják le nagyképü véleményüket! Igazán nincs rá szükségünk, hogy siberek, szenzálok és politikai vigécek gőgös gesztussal veregessék a vállunkat. Száz meg száz ember él még ma is Budapesten, aki többet és okosabbat tudna mondani ezeknek az uraknak a saját pátriájukról, mint amennyit ők mondhatnak Magyarországról. Mit tud az Magyarországról, aki a Ritz haliján és törzshölgyein kivül egyebet itt nem látott? Nem ismerik művészetünket, tudományunkat, az orrukat nem dugják soha a Magyar Nemzeti Muzeum kincsei közé, soha színét nem látták a Szépművészeti Muzeum magyar termeinek! Nem, Budapest még nem balkáni város, még mindig különbek vagyunk azoknál, akiket fölibünk ültettek, s ezért ne legyünk kiváncsiak azoknak a véleményére, akikre otthon még a klubjukban se hallgat, legföljebb a kiszolgáló pincér. Vissza a Balkánból! Ne boruljon le ez a város és ez a sajtó mindenki előtt, kritikátlanul, akinek amerikai, angol, francia vagy belga az útlevele... Attól tartunk, hogy ezek után megcsappan a prominensek forgalma Amerika és Magyarország között. Mi az, már nem lehet a pesti lapokban nyilatkozni, már nem lehet Pesten nagy embernek lenni? Ilyen körülmények között bizonyára érdemesebb Far Rockawayn nyaralni és amerikaiaknak mesélni arról, hogy milyen nagy emberek voltunk mi — Budapesten.._
