A Hét, 1925 (2. évfolyam, 1-29. szám)

1925-05-23 / 21. szám

VOL. II No. 21.

NEW YORK, MAY 23, 1925.

EGYES SZÁM ARA: 10c.

A HÉT, Published Every Saturday by A HÉT, Inc., at 205 E. 85th St., New York, N. Y. Subscription Rates: One Year $4.00. Six Months $2.00, Single Copies 10c. Entered as a Second Class Matter, March 13, 1924, at Post Office of New York, N. Y., under the Act of March 3rd, 1879.

Szerkesztik: DÉRI IMRE és KENDE GÉZA

HINDENBURG — EGY ÚJSÁGÍRÓ NAPLÓJÁBÓL. —

Aki élt a németek között, látta őket politizálni, ismerte csudálatos és szinte gyerekes naivitásukat mindenben, ami politikum, az talán meglepődhetett azon, hogy Hindenburgot megválasztották, de semmi esetre se tarthatta ezt a választást érthetetlennek. Igaz, hogy a németeknek sokkal kevesebb bajuk és gondjuk lett volna a legközelebbi néhány esztendőben, ha az öreg tábornagy helyett a centrumpárti Marxot ültették volna be abba a kis renaissance palotába, a mely tiz évvel ezelőtt még arra szolgált, hogy a Berlinbe felránduló Hohenzollern hercegeknek adjon szállást, ma pedig a köztársaság elnökének a rezidenciája. Hindenburg, akár csinál valamit az öreg ur elnöksége alatt, akár nem, mindig a militarizmust fogja jelenteni a külföldnek és kicsit a német tömegeknek is. Marx nem jelentett semmit. Igazi, jó köztársasági elnök lett volna. Szürke ember, önálló gondolatok, nagy koncepciók és víziók nélkül, akinek az elnöksége alatt az uj rend zavartalanabbá rendezkedhetett volna be. De a németeket nem lehet elképzelni anélkül, hogy valami politikai ostobaságot ne csináljanak. Nem tudnak csendben lenni. Muszáj nekik provokálni a világot. Eszembe jut az a nagyszerű és hallatlanul jellemző megjegyzés, amit George Brandestől hallottam 1916-ban. Egy pár nappal azelőtt Bethman-Hollweg beszélt a Reichstagban és rátért egy pár szóval arra, hogy Németország belépne-e a Népligába, ha egy ilyen Népliga alakulna.

“Németország boldogan állana az élére egy ilyen Ligának” — mondotta Bethman-Hollweg. Brandes, akit Kopenhágában akkor meglátogattam, dühösen csapott az asztalra, mikor szóba hoztam Bethmann beszédét és ezt mondta: “Látja, ezek a németek. Senki nem hívta őket tagnak és ők már az élére akarnak állani a ligának . .. “Most is, amikor Franciaország abból él, hogy állandóan a német militarisztikus hajlandóságokra mutat rá, muszáj volt nekik pont Hindenburgot kikeresni elnöknek, aki pedig se többet, se kevesebbet nem tehet, mint egy akármiféle jelentéktelen Piefke vagy Schmiedt. Csudálatos, hogy politikában milyen éretlen ez a különben oly nagy nép. Majdnem olyan éretlenek, mint a magyarok, azzal a különbséggel, hogy a politizáló német csak gyerekes és naiv, ellenben a politizáló magyar egyenesen ostoba.

*

Hanem Hindenburgban van valami, ami kétségtelenül kiemeli az átlagemberek közül.

Nem nagy ember, de van benne valami a nagyságból, hogy úgy mondjam: a touch of greatness. Nem frivolitáskép mondom, de valóban a nagysága az, ami az első látásra meglepi az embert Hindenburgban: a testi nagysága. Irtózatosan nagy ember. Olyan nagy, olyan óriás, hogy ez a hatalmas test, amelyet felül egy rendkívül markáns fej koronáz, valami furcsa tiszteletet parancsol mindenkiben, aki nála kisebb. Mikor először állottam vele szemtől szemben,

az az érzés vett rajtam erőt, hogy itt most el fogok tűnni, hogy én, ez az apró emberke, Hüvelyk Matyi vagyok, akit ez az óriás bekaphat, ha kedve tartja, zsebre vághat vagy felvehet a tenyerébe, mint Gullivert az óriások. Hindenburg akkor ette az orosz várakat és mert még nem tudtuk, hogy a haditerveket tulajdonképpen Wetzel alezredes dolgozza ki a főhadiszálláson, egy uj Napóleont láttunk benne. De a furcsa az volt, hogy ez a Napoleon, ez a hadvezér, ez az ember, akiről azt mondták, hogy tetőtől talpig katona, csakhamar levetkőzte a katonai magatartást és a vacsora alatt, amikor felmelegedett, kibújt belőle a hannoveri polgár. Nagy szakértelemmel itta a sört és igen biztatott engem is, a vendég Hüvelyk Matyit, hogy csak kortyoljak belőle. Ebből ihat, fiatal ember, mondta, ez nem hadisör, ez még békebeli áru. Ezt én külön kapom Hannoverből. Se a magatartásában, se a beszédjében nem volt semmi a katonából. Ludendorff, akit ugyancsak akkor láttam először, már akkor azt az impreszsziót tette rám, mint egy rendkívül ravasz ember; ha nem lett volna rajta az uniformis, inkább nézhetted volna egy cloak and suit-business izraelita managerének, mint vezértábornoknak. Volt valami jóság is Hindenburgban. A nézésében is, a németes kék szemében és a kézfogásában, amely puha volt és meleg. Feltűnő szeretettel beszélt arról, hogy kímélni kell a katonákat és a katona nem egyszerű emberanyag, mint az oroszoknál.

Büszke volt rá, hogy az oroszoknak mennyivel nagyobb veszteségeik vannak, mint a németeknek. Nem pózolt az idegen újságíró előtt, nem okoskodott, hogy ezt megírni, azt nem megírni, nem idegeskedett a kérdéseknél, mint Ludendorff. Mikor lefeküdt, azt mondta, hogy “ich bin ein alter Mann, muss früh ins Bett”. Nekem az volt az érzésem, hogy ez az öreg ember igazán túl van már mindenen, jenseits von Gut und Böse, nem akar ez karriert csinálni, nem pali a kitüntetésekre vagy a császári kegyre és azért szolgál, mert kötelessége.

*

Egy év múlva Kreuznachban láttam megint, a főhadiszállás ott volt ekkor. Amerika benne volt a háborúban, de senki nem beszélt Amerikáról, az amerikai csapatok akkor kezdtek csak szállingózni az európai frontra. Több újságíró volt jelen és irtózatos bolondságokat kérdeztek tőle, vagy pedig annyira meg voltak illetődve, hogy nem mertek kérdezni. Nem akartam előre tolakodni, hanem az öreg ur valahogy megismert. Ich habe Sie mal irgendwo gesehen, — mondta. Igen, Plessben, kitűnő békebeli sört ittam a tábornagy ur asztalánál. Nevetett az öreg és rögtön hozatott nekem egy pohár sört a szolgájával. (Elfelejtettem a nevét, ez szolgálta ki Hindenburgot az utolsó tizenöt évben). Arra kértem, hogy beszéljen — az ellenségről. Abban az időben még divatban volt ostoba módon lekicsinyelni az ellenséget, legyávázni az oroszt, degene-