A Hét, 1925 (2. évfolyam, 1-29. szám)
1925-03-07 / 10. szám
I A HÉT 5 HOGY KÉSZÜL A (EMLÉKEZÉS KISS JÓZSEFRE.) KÖLTEMÉNY A HÉT SZÁMÁRA IRTA YARTIN JÓZSEF. AH É T karácsonyi száma Kiss Józsefnek a nagy poétának egy kéziratban lévő s nyomtatásban eddig meg nem jelent fölolvasását közölte, amelyet egy magyar vidéki városban tartott arról, hogy hogyan készül a költemény. A költő a fölolvasásában is költött, mert az emberek (költők, irók, művészek) a lakásuk intimitásában sokkal lomposabban, emberiebben szoktak dolgozni, mint ahogy a lelkes közönség nagy része elképzeli, amelynek fantáziájában a teremtő zseni még otthon is átszellemült arccal, félisteni pózzal ül az íróasztala, vagy a festőállványa előtt, s még csak nem is cigarettázik. A prózai hamu leesnék a kabátjára, mely természetesen fekete bársony s kihajlik rá a finom ing tenyérnyi gallérja. Kiss József a fölolvasásában természetesen idealizálta a verselés mesterségét, mert hiszen igy szokás azt egy áhitatos közönség előtt, de a végén adós maradt a válasszal. “Hogy készül a vers? Tisztelt közönség, önök igen leköteleznének, ha megmondanák. Én nem tudom.” így végezte. Pedig tudta, s egy-két formáját föl is sorolta. “Az egész boszorkánymesterség mindössze is csak néhány formula, mondá, egy pár ügyes mesterfogás alkalmazásából áll, amelyet elsajátítva egy kis hókus-pókussal bárki ugyanazt az eredményt idézheti elő.” Ez sem igy áll egészen, mert hiszen akkor hatheti esti tanfolyamot lehetne hirdetni a költészet elsajátítására és Amerikában még szép diplomát is adnának mellé. Azután elmondta azt is, hogy a vershez néhány kis kellék kell, egy szemernyi kis játszi hangulat, finom zenei taktus és elringató édes hangulat. A gondolatot kölcsönözni lehet, a hangulatot soha. Ez az az etheri áramlat, mely kétségbe ejti a tudósokat. Honnan jön? Hogy támad? Ez a lélek illata.” Ez a “néhány kis kellék” azonban elsajátithatatlan. Aki nem ezekkel születik, abból nem lesz poéta soha. Kiss József már meghalt. A mi visszaemlékezésünk szólni fog nemcsak a költőről, de az emberről is, s ezt a kettőt néha szét kell választani egymástól, ami nem megy anélkül, hogy az emberi rész ne csökkentse a költő felől táplált illúziónkat. Ez azonban nem kegyeletlenség, mert sok nagy embernek fölfedték már az emberi gyengéit anél kül, hogy ártottak volna vele az emlékezetének. Mert a nagyságban a szellemi, lelki, értelmi nagyságot tisztelik a halála után, nem törődve az aprólékos emberi vonásokkal. Napoleon mint az energia óriása, mint hóditó, mint stratégiai és szervező zseni áll a mi emlékünkben, nem pedig mint ember, aki epileptikus volt, aki végtelenül nyers és durva volt még nőkkel szemben is, aki még a porosz királynét is szándékosan egy óráig várakoztatta az előszobában. Egy királyné az “előszobában”! Nem mi fedeztük fel, hanem szinte közismert tény, hogy min den szellemi nagyság nem egy ember, hanem kettős lény. Mint emberek mindenféle apró foltokkal, s igen prózai vonásokkal, szokásokkal, gusztusokkal vannak tele, amelyek azonban semmitsem vonnak le nagyságukból. A nagy költők, irók, művészek, tudósok mások amikor hétköznapi életüket élik, és mások amikor alkotnak. Mintha két lelkűk volna, s ez a kettő a legritkább esetben van harmóniában. Benvenuto Cellini a nagy szobrász s minden idők legnagyobb ötvösművésze izgága, verekedő, sőt gyilkos volt, aki két tőrrel szokott járni, s a pápa, akinek kedvence volt, minduntalan “általános amnesztiát” volt kénytelen neki adni, hogy az Angyalvárba ne csukják. Shakespeare, a nagy Shakespeare közönséges orvvadász volt, mint ember. Washington “a haza atyja”, akkoriban az amerikai gyarmatok leggazdagabb embere ( de vagyonát nem ám a hivatalos állásával greftelte össze) úgy ivott, mint három kefekötő, s úgy káromkodott, hogy hat huszárőrmester elszégyelte volna magát, közös erővel, mert egy nem győzte volna. Beethoven kiállhatatlan zsörtölődő, fösvény,veszekedő volt, aki szemenként adta ki a kávét a gazdasszonyának, végezetül pedig a kávédarálót vágta a fejéhez. Talán ugyanakkor, amikor a “Nagy Kilencedik”-nek a komponálásához készült. Böcklin és Lenbach, a nagy komoly müvek alkotói kitörő jókedvvel ültek a boros flaskákkal tele asztal mellett. Hans Makart a hires bécsi festő végtelenül komoly és hallgatak volt a magánéletben. Oberländer, a Fliegende Blätter humoros rajzolója a “der kleine Moritz” kacagtató fali rajzainak a megteremtője nemcsak szomorú és hallgatag volt a magánéletben, de az arca egyenesen a megtestesült fájdalom kifejezése volt. Mosolyogni soha senki nem látta. Petőfi, a nagy ideál, Jókai tanúsága szerint úgy költött, hogy nagy léptekkel föl-alá járt a szobában, egy négykrajcárost (akkora volt, mint egy negyeddolláros, de vastagabb) dobált föl a levegőbe, közbe pedig odament Jókaihoz s szokatlanul kiálló egyik szemfogával beleharapott a Jókai fejébe, — viccből. Van egy nagy, világszerte ismert írónk Budapesten, akiről az Írásai után senki nem mondaná, hogy mily megdöbbentően közönséges allűrjei vannak, mint — embernek. Fösvény, bántóan cinikus, csirkefogó. De nagy mint iró,'s ez a fő és egyetlenül lényeges. A többiről nem is szabad tudni a világnak. Kiss Józsefnek ha nem is két lelke, de két élete volt, nem egyszerre, hanem egymásután. Az egyik és első a mámorban, a merő hangulatban, a szent részegségben teljesen fölolvadt költőé, a fiatal emberé, aki mint ember akkor nem is élt, abban a fölfogásban, ahogy mi gondoljuk. A kis völgyi faluban, a református papiakban bújta a tiszteletesnek szép kis könyvtárát s azután édesdeden elbeszélgetett a két szelíd lélek. A református pap és a zsidó fiú. És ott, abban a kis völgyben merengett magányos sétáin, besziva magába a néma, csendes nagy természetnek hangulatát. És ott irta: “A szent kálvária tövében, A völgybe’ mélyen Kis zsupfedett ház csöndje nékem Most menedékem.......... Ott kélt neki a “a hajnal fényes glóriája,” de ott borult rá az őszi, nedves szürkeség is, amelynek hangulata elkísérte Budapestre, s mindaddig bántotta, mig meg nem irta : “Valahol messze, Valaha régen, Megástak egy sirt Temetőszélen” kezdetű gyönyörű versét. Mikor a “Simon Judit”-ot megírta, Budapesten élt. Abban az arányban “élt,” ahogy nőtt a hirtelen támadt hire. Jóval később, már öregedő korában, még jobban és szebben élt mint ember, s abban az arányban hagyta el az ifjúkor tiszta költői hangulata, a szent mámor, ami természetes és érthető is, mert az öregedő kor, a jólét, az úri kényelem vágya (ami nagy mértékben megvolt benne) mindannyi ellentéte az igazi hangulatnak. Kiss József az öregedő költő jól, szépen élt, azaz nemcsak “úri” módon, de esztétikusán, Ízléssel is, abból az elég tekintélyes jövedelemből, amelyet verses kötetei és lapjának “A Hét”nek szerkesztése s nagyon üzleti szellemmel kezelt adminisztrációja hozott neki. Amily szerény és tartózkodó volt fiatal korában, épp úgy megnőtt később a büszke öntudata, hogy ő valami és valaki. Még oly hatalmas bankigazgatókkal is, mint Kornfeld és Láncy Leó voltak, oly energikusan, oly szellemi fölénnyel társalgott ez az apró emberke, hogy azok rendesen “alul maradtak.” Mert föltűnően kicsi és vézna volt, oly kicsi, hogy Budapest utcáin az ember • tömeg közt kétszáz lépésről meg lehetett ismerni az alakjáról. Úgy élt, mint egy nagy műveltségű, finom lelkű, kényes ízlésű ur. Kicsinyben és nagyban egyaránt. Nem a legdrágább szivarokat, de föltétlenül a legjobbakat szívta. Cognac, brandy a legelső márkából való volt a szekrényében. Oly ágya volt, amelyet kéz alatt “potom áron” r
