A Hét, 1924 (1. évfolyam, 1-42. szám)
1924-03-15 / 1. szám
A H É T 9-ik oldal MEGSZEGIK A SZERZŐDÉST Ami ezt a szerződést illeti, az első pont okát és hatását nem kell sokat magyarázgatni. Miután egyik lapnak se kellett attól tartania, hogy a jobb munkatársakat a másik magasabb fizetéssel elviszi, a magyar újságírók kényre-kegyre ki voltak szolgáltatva a lapkiadóknak; a fizetéseket le lehetett vágni, bárkit el lehetett küldeni, olcsóbb erőket lehetett szerződtetni és mert a lapok nívója nem a közönség értelmiségéhez, hanem a kiadókéhoz igazodott, a szerkesztőséggel nem kellett többé törődni. A kiadók kibékültek az újságírók bőrére és a közönség bőrére, megfojtván a szabad versenyt és kiölvén minden reményt, minden ambíciót az újságírókból, akik ilyenformán a kiadók rabszolgái, jobbágyai lettek. Hogy a második pont egyik tételére, hogy t. i. a kiadók egymás múltjáról nem rángatják le a leplet, mért volt szükség: az valóban érthetetlen. Ilyen megállapodásnak csak akkor van értelme, ha a szerződő felek előéletében, múltjában oly sötét pontok vannak, amelyeknek a közönség elé tárása egyértelmű volna az erkölcsi halállal. Azt pedig mindenki tudja, hogy az amerikai magyar közéletben erkölcsi halottak nincsenek.. _ A megállapodás érvénye azonban nem sokáig tartott. A Népszava kiadója, aki pedig az adott szót szentségként tiszteli, sajátságos módon ezt a megállapodást nem tartotta be. Alig néhány hónappal az Írásos szerződés után az Amerikai Magyar Népszavában megjelent egy szerkesztői üzenet, amelyben a lap kiadója, tehát ugyanaz a férfiú, aki néhány hónappal azelőtt írásban fogadta meg, hogy a másik napilap kiadóját személyében nem támadja, a tőle megszokott nemes egyszerűséggel legazemberezte a Szabadság kiadój át. MIÉRT SZÁLLÍTOTTÁK LE AZ ÁRAIKAT A NAPILAPOK? Erre a támadásra, amelynél Ízlésesebbet és elegánsabbat báró Kemény Zsigmond se találhatott volna ki, a Szabadság azzal válaszolt, hogy — leszállította a lap előfizetési árát évi hat dollárról évi négy dollárra. A lap első oldalán vörös kekeretben adta a bejelentést, amely elmondotta, hogy a Szabadság mennyire a szivén viseli olvasóinak az érdekeit és, miután a háborús drágaság elmúlt, módot talált rá, hogy a lap árát leszállítsa. Az árleszállítás igazi oka azonban nem ez volt, hanem az, hogy a Szabadság tudta, hogy ezzel a lépéssel szivén találja a Népszavát. A Népszava ekkor még mindig a csőd szélén tántorgott, a lap adósságai a százötvenezer dollárt meghaladták, a lap sorsát egy hitelezői bizottság intézte és az előfizetési ár leszállítása évi harmincezer dollár veszteséget jelentett a vállalatnak. Az Amerikai Magyar Népszava kiadója két nap múlva kénytelen volt a lapban bejelenteni, hogy a közönség érdekeit annyira a szivén viseli, hogy stb, stb., — egyszóval bejelentette ő is az árleszállítást. A lapok üzleti politikáját tehát látjuk: azért ment le az előfizetési árral az egyik, hogy a másikát belekergesse abba a csődbe, amelyből még alig mászott ki és azért ment le a másik, mert muszáj volt neki. UJ STRATÉGIAI HELYZET; FELVONULNAK A GÉPFEGYVEREK A csatározások erre ismét megkezdődtek a két napilap között. Mindegyik mindent azért irt és azért csinált, hogy a másik megfuljon a dühtől. A Népszavában Marcinké plébános felvetett valami jószivdollár-tervet: a Szabadság megtámadta. A Népszava, Marcinkót használván fel pajzsul, megcsinálta a sezretetcsomag-üzletet: a Szabadság megtámadta. A két lap között a viszony olyan éles volt, hogy a nyílt harc elkerülhetetlennek látszott. A Népszava kiadója felkészült erre a harcra és amig a szeretetcsomag-ügyben Budapesten járt, mint jótékony apostol, magyarországi tartózkodását arra használta fel, hogy megszerezzen bizonyos írásokat, amelyeknek a közzététele a Szabadság kiadójának szerinte végtelenül kínos lett volna. Ezzel a fegyverrel felszerelve jött vissza New Yorkba és megkezdvén “támadásait” Hock János és Jászi Oszkár ellen, megüzente a Szabadság kiadójának, hogy amennyiben ő is nem csatlakozik hozzá, amennyiben nem vesz részt az októbristák elleni hadjáratban, leközli a Budapestről magával hozott aktákat. A politikai harcnak ez a formája, a csatlakozásnak az ilyen fajtájú kikényszerítése ugyanolyan előkelő volt, mint magai az egész hirlapi campaigne, mint a “támadó” cikkeknek a tónusa, amely magán viselte ennek a nagy és a magyar — mit, magyar? — a világirodalomban egyedülálló óriási egyéniségnek a bélyegét. A revolver azonban, amelyet az egyik kiadó a másik mellének szegezett, ezúttal nem sült el. Csütörtököt mondott. A Szabadság kiadója, aki katonaember, nem ijedt meg és visszaüzente, hogy ilyen körümlények között ö kénytelen lesz napilapot alapítani New Yorkban. Ugyanekkor megtámadta a szeretetcsomag-akciót, megmutatván, hogy mennyire nem fél a beígért leleplezéstől. Viszont a new yorki újság kiadója is éreztetni akarta, hogy ő se futamodik meg egykönnyen, leült az íróasztalához és “vezércikket” irt azokról az emberekről, akik okosabban tennék, ha piszkos múltjukat expiálnák, ahelyett, hogy önzetlen férfiak munkáját elgáncsolják. Az önzetlen férfiak alatt a szerző önmagát értette, hogy pedig kit értett ama mások alatt, akik jobban tennék, ha bizonyos dolgokat expiálnának, az iránt nem lehetett kétség, mert a nagy publicista ugyan diszkréten elhallgatta, hogy mi az, amit expiálni kell, ellenben kiirta a Szabadság kiadójának a nevét, mint az olyan emberét, akinek van expiálni valója. A Szabadságban másnap megjelent a válasz, amely ha nem is olyan szellemesen, de annál határozottabban utasította vissza a támadást. MEGINT SZERZŐDNEK ÉS ÁRAT EMELNEK Mindenki azt hitte, hogy most aztán neki ugrik egymásnak a két bősz ellenfél. Ehelyett azonban az történt, hogy a két nagy harcos rájött: ahelyett, hogy egymást vágják, okosabban teszik, ha a közönséget vágják egyesült erővel. Megkötötték a megállapodást, amely pontosan igy szól: 1. Egymást személyében nem támadják. 2. Munkatársakat nem szerződtetnek egymástól. 3. A Szabadság felemeli az előfizetési árát hat dollárra és négy héttel később — nehogy úgy lássék, (Folytatás a 22-ik oldalon.)
