A Hét, 1924 (1. évfolyam, 1-42. szám)
1924-12-20 / 41. szám
A HÉT 13 HOGY KÉSZÜL A KÖLTEMÉMY NÉHÁNY költeményt leszek oly szerencsés Önök előtt felolvashatni. Eddig kevés kivétellel nyilvános felolvasásaimat mindig az Akadémia helyiségeiben tartottam s az a nagy tekintély, melynek az Akadémia méltán örvend, megkönnyítette helyzetemet. A hallgatóság azt hitte, hogy én is akadémikus vagyok s elnéző volt gyöngéim iránt. Az igaz, hogy az Akadémia csakhamar rájött a turpisságra, felfedezte célzatom titkos rugóit és komor magaslatairól, hol örök félhomály mereng, felém irányozta sistergő menkőit, epébe mártott nyilait, görög tüzét, villámait. El- ki- és megátkozott. És talán épen ennek az anathemának kösönhetem én azt a kiváló szerencsét, hogy ma az Önök körében olvashatok. Azt hiszem, hogy egy kis előszóféle verseimhez nem fog ártani. Nevezhetném praludiumnak, ouverturnenek; de minek pazaroljak én ilyen kiváló szép kifejezéseket olyan közönséges prózai dologra, mint amilyen egy prózában megirt Előszó, amit olvasni nem szokás és meghallgatni szivesség! De nem is ragaszkodom hozzá, uraim és hölgyeim, hogy nekem oly becses, drága figyelmüket ily hiábavalóságra koptassák. Sőt ha kissé unalmasnak találják az introductiót, az sem baj, sőt bizonyos tekintetben még előny. Mi havi felolvasásainknál odahaza rendesen úgy csináljuk — de ez köztünk marad — hogy az első felolvasó valami nagyképü, hosszadalmas értekezésen kezdi, például Botond bárdjáról, vagy a bronz korszak hőseiről, Livius elveszett könyvéről, a Guelfek és Ghibellinek harcáról a magyar szépművészeti társaság kebelében stb. A közönség ezalatt megüli helyeit, hozzászokik az unalomhoz, a hölgyek kémszemlét intéznek egymás ellen, birálgatják egymás toilettjeit, ismerősök suttogva ejtett megjegyzéseket váltanak, a felolvasást rendező társaság elnöke elnöki székében szemérmetesen lesüti szemeit, rágalmazó rossz nyelvek: azt hiresztelik, hogy olykor el is bóbiskol —- ime ez a helyzet képe, mig az első felolvasó mondókáját lemorzsolta. A közönség hálából, hogy olvasási szabadságával vissza nem élt, és csak öt negyedóráig olvasott, mint valami lidércznyomástól szabadulva felfonászkodik és élénken tapsol. A rákövetkező előadónak a szereplése azután már gyermekjáték. A közönség praeparálva van és oly fogékonnyá lett, akár egy jól elkészített fénykép-lemezek. íme mélyen tisztelt hallgatóim^ voltaképen erre szolgál a bevezetés. Bevezetés nélkül nincs is tudomány, nincs német professor, nincs háború, nincs perpatvar. Bevezetésül teremtette isten az unalmas férfinemet, a száraz prózát s csak azután jött a teremtés koronája, a mindenség bűvös zárköve, a rejtélyek rejtélye, minden költészet foglalatja: az asszony. És most, miután a férfiakat magam ellen zúdítottam és a hölgyeket lekenyereztem, ideje volna hogy tulajdonképeni tárgyamra térjek. Ne ijedjenek meg Önök, nem lesz értekezés. Gondoltam, ha én is afféle kísérletet tennék, mint Cumberland. Ha saját kapakaszakerülö mesterségem titkaiba avatnám be Önöket. Ha ama negyedik dimensios világról, melyet művészetnek, költészetnek nevezünk lerántanám a sejtelmes fátyolt; ha bepillantást engednék Önöknek ama titkozatos műhelybe, hol a dal fogan s a balladák regealakjai jegecülnek; ha saját szemfényvesztésem JÓZSEF. myszteriumaiba kalauzolnám Önöket és kimutatnám, hogy az egész boszorkánymesterség mindössze is csak néhány formula, egy pár ügyes mesterfogás alkalmazásából áll, amelyet elsajátítva egy kis hocus-pocussal bárki ugyanazt az eredményt idézheti elő; azt hiszem, hogy tisztelt halgatóim nagy, de különösen fiatalabb részének elismerésére bizton számíthatnék. Kisértsük meg. Ha esetleg nem sikerül, gondoljanak Cumberlandra, az antispiritistára. Az ő leleplezései után is maradt még annyi kényelmes homály, hogy a hivő spiritista magát benne igen jól érezheti. Mikor a selyembogár selymet ereszt, és a kagyló gyöngyöt érlel: egyiknek sem jut eszébe, hogy az ő hosszas vajúdása terméke ritka dicsőségre van hivatva; hogy a selyem ingerlő, hófehér vállak lepléül fog szolgálni s csillogó drága gyöngyszem egy rózsaszínű képtelen parányiságu fülgombácskát fog kecsesebbé tenni. A művész, a szobrász, a festő az ihlet percében, az alkotás vajúdásai közepeit, szintén nem gondol Önökre, tisztelt közönség! ép oly kevéssé, mint a selyembogár, mely fonását benső szükségből, kényszerűségből hozza létre. Mert a művész, a költő előtt abban a pillanatban, midőn szelleme egész éberségével, vérmérsékklete egész hevével, legbensőbb lényének minden rugóival, képzelete teremtő erejével müvét megalkotja., csak egy lebeg, az eszme, melyet megtestesíteni nem ér rá. Önön maga számára, saját gyönyörűségére alkot a valódi művész, a költő, mert nem a dicsőség boldogító, mondja Schoppenhauer, hanem az, amivel a dicsőséget megszerezzük, a mesteri alkotás. Egy sandító félrepillantás elvonná az alkoto művészt müvétől, és ah, az ihlet percei rövidek, gyorsan illanok és a Múzsa amilyen malaszttal teljes istenasszony, ép oly kegyetlen és szeszélyes nő. Mindent megbocsát hívének, csak a hűtlenséget nem! Hogy és miként készül a költemény? Száz Károly szerint: Írják, Petőfi szerint terem, Musset megálmodja és a fűzfa poéta kilencből megcsinálja a tizediket. Az őshajdankorban, melynek homályaiba az oknyomozó történet már nem hatolt, a Biblia, Homer, és a Zenda Vesztát megelőző időkben, de számtalan afrikai, délamerikai törzseknél még manap is bizonyos értelembmen minden ember poéta. Ez a normális állapot. Az emberek képekben beszélnek, mert máskép nem tudnak. A képes beszéd az egyetlen megfelelő. Képeiket kölcsönözték a környékező természettől, az égbolttól és tüneményeitől, a szélvésztől, vihartól, égzengéstől, a madarak röptétől és a villám cikkázásától. Az egyénnek nem volt saját külön jellege, de egy-egy összetartozó fajcsoportnak megvoltak a maga külön egyéni vonásai. Képzeljék Önök, tisztelt hallgatóim, hogy egy mai ivásu megcsiszolt, józan, nem képekben, de inkább számokban beszélő, úgynevezett normális ember valahogy belepottyanna egy olyan kőkori, vasgyuró társadalomba, melynek a költészeti fluidum még természetes eleme — ugyan milyen benyomást tenne azokra az együgyü emberekre? Talán ép olyan szemmel néznék, mint amilyennel a mi józan, számitó, bágyadt képzeletű világunkban nézik a poétát és rámondanák talán ők is, mint mi a poétákra, hogy agyának szerFELOLVASTA EGY VIDÉKI KIS VÁROSBAN: KISS Kiss Józsefnek, a közel három esztendő előtt elhunyt nagy magyar költőnek eredeti kézirata került A HÉT szerkesztőségéhez. Ez a kézirat — Kiss József kezének gyöngyös írása — egy felolvasás, amelyet valamely vidéki városban tartott. Nyomtatásban még nem jelent meg. Karácsonyi számunknak irodalmi érdekessége ez a felolvasás. kKegyelettel mutatjuk be olvasóinknak. KISS JÓZSEF
