A Hét, 1924 (1. évfolyam, 1-42. szám)

1924-12-20 / 41. szám

A HÉT

7

A KIÁBRÁNDULÁS

A pesti újságíró amerikaiasodásának idejéből. —A HÉT számára irta: DR. LENGYEL EMIL.

“Higyje el nekem — mondotta a pesti újságíró fölényesen, miközben az Aquitania lesiklott egy kisded hullámhegy oldalán,

— higyje el nekem, hogy egy hónap alatt Amerika a markomban van. Sikerült megtudnom,

— folytatta jelentőségteljesen,

— hogy a United Press 'három dollárt fizet Lloyd George cikkeinek minden szaváért. Na már most mit gondol? Mennyit fognak nekem fizetni? Azt tudja ugy-e bár, hogy Lloyd George, bármilyen ügyes fickó is különben, nem olyan gyakorlott újságíró, mint én vagyok. Na meg azután, gondolja, hogy az angol választások meg a liberális párt fájdalmai, amiről George elmélkedik, nagyon érdeklik az amerikai publikumot? Dehogy is uram! Vér kell az amerikainak, jó kis gőzölgő vér. Már pedig én hozok nekik vért, amenynyi csak kell. A mi szabadalmazott lovasitott k. u. k. altengernagyunk, őfőméltósága Horthy Miklós von Nagybánya az én emberem. A kormányzó ur és Balaton,.... Szolnok,.... Orgovány és a többi,.... ez kell az amerikainak, uram.”

“De tegyük fel — folytatta a pesti újságíró, — hogy az amerikaiak smucigok és nekem nem adnak három dollárt per szó, hanem csak másfelet. Akkor is ezerötszáz dollárt kapok egy ezerszavas cikkecskéért. .. . Majd meglátja, hogy az amerikai nagy lapok szerkesztői, hogy vágtatnak hozzám a pénzes zsák kai, mihelyt megtudják, hogy New Yorkba érkeztem.”

Itt azután abba is maradt a társalgás, miután az Aquitania egy kis vizi felhőkarcoló megmászásába kezdett. Pesti újságírónkat ez a merész vállalkozás annyira meghatotta, hogy hoszszabb időre megfeledkezett fölényességéről és érzelmeinek gyengéd fohászokban adott kifejezést. Az Egek Urát hívta tanúnak, hogy az a csirkefogó hajóskapitány az amerikai újságírók uszítására ime addig akarja táncoltatni hajóját, mig ő — a pesti ujságirodalom egyik fénye — belepusztul. Megfogadta,

hogy ha élve megmenekül, a konkurrenciának ezt az utálatos módját a legkíméletlenebbül megbünteti és úgy szétüt az angolnyelvü amerikai zsurnalisztika berkeiben, hogy csak úgy recseg.

Miután a mi pesti újságírónk Pesten a Berlitz iskolájában majdnem négy hónapig tanulta az angol nyelvet és miután az angol nyelvtanár százszor megdicsérte, hogy nagyon szépen be szél “amerikaiul” (amivel valószinüleg azt akarta mondani, hogy nem angolul beszél), természetes, hogy mindjárt megérkezésekor a New York Timesnél, vagy a legrosszabb esetben is a Chicago Tribünéinél óhajtott elhelyezkedni.

Sajnos azonban már az első lépésnél meg kellett tudnia, hogy az angol nyelv “tökéletes” tudása még nem elég ahhoz, hogy egy pesti újságíró itt is világítótorony szerepet tölthessen be. Mindenekelőtt meg kellett tudnia, hogy Amerikában is — akármit mondjanak Pesten az itteni eldorádói viszonyokról —az újságírás veszedelmesen mutatja a telítettség tüneteit. Hiszen Amerikában ezernél jóval több intézetben tanítják az újságírást. Minden évben sok tízezer “végzett” újságíró hagyja el az egyetemeket és egyéb iskolákat, hogy valamely lapnál elhelyezkedjék. Nem csoda, hogy sokszor a hírlapirodalom nem tudja felhasználni ezt a rengeteg tömeget.

• A helyzetet súlyosbítja még az is, hogy bár évenként sok uj lap jelenik meg, az ujságirodalomban is a tendencia a mamuth trustok felé mutat. -Egy amerikai újság, ha a sikernek a legkisebb reményével akarja felvenni a küzdelmet annyiba kerül, hogy fenntartása csak nagy tőkével lehetséges. Ez azután a gyengébb lapok összeolvadásához vezet, ami viszont az újságíróknak nagy tömegekbeni elbocsátását vonja maga után. Másfelől pedig állandóan hatalmas központi hir-, cikk- és képszállitó vállalatok alakulnak, amelyek a gyengébb újságokat

is mindennemű ujságanyaggal ellátják. Ez azután arra vezet, hogy manapság a hírszolgáltatás is egy hatalmas gyárüzemre emlékeztet, ahol naponta százezerszámra gyártják a szavakat, amelyeket az újságok ezrei “vásárolnak.” A jelen ujságüzemének ezzel a fejlettségével szemben áll a múlt “kisipari” rendszere, amikor is az újságok házilag elégítették ki szerkesztőségi szükségleteiket. Természetesen egy aránylag sokkal nagyobb személyzet igénybevételével.

Ilyenformán a mi pesti újságíró barátunk hamarosan fel kell hogy fedezze, hogy az ő kis kézi kalapácsával nem sokat tud elérni a “cikkgyárak” hatalmas vaspörölyeivel szemben.

De egy másik dologra is rá fog jönni a mi pesti újságírónk, — még pedig a saját kárán. Megfogja tudni, hogy Magyarország milyen hihetetlenül kis szerepet játszik a “bennszülött” (native) amerikai életében. Ha azt mondanék, hogy Magyarország talán annyira érdekli Amerikát, mint Honduras, akkor még mindig igazságtalanok voltunk Hondurussal szemben.

Ha pesti újságírónknak ideje akad, azt is elolvashatja egy statisztikai kimutatásban, hogy az amerikai sajtó úgynevezett “szerkesztőségi anyagának' csak körülbelül 6 százalékát teszi ki Európa. Ezt a számot persze úgy kell értelmezni, hogy ennek a híranyagnak is a 90 százaléka Angliával, Francia-, Német-, Orosz- és Olaszországgal foglalkozik. Ez az öt ország az, amely az európai nemzetek közül Amerikát különösen érdekli. Ahhoz már nem is kell sok számtudomány, hogy az ember belássa, hogy ilyenképpen az európai hírekből Magyarországra édes kevés figyelem jut.

De előfordulhat az is, hogy a pesti újságírónak sikerül egy pár szerkesztővel megértetni Magyarország végtelenül nagy fontossságát a világ békéjére nézve. A nagy meglepetés majd csak azután következik. Mikor fennhéjázó pesti újságírónk nagy lelkesedéssel glédába állit

ezer szavat, amelyek hivatva vannak arra, hogy halhatatlanságát megalapozzák és mikor azzal a kéjes tudattal dől vissza székébe, hogy most megkeresett ezerötszáz dollárt (hiszen Lloyd George, aki nem is... stb., stb.) nem is álmodja, hogy rövidesen milyen csalódásban lesz része. Mert bizony a szép álom a hirtelen gazdagságról nem sokáig tart. Egy szép napon a mi önhitt pesti zsurnajiisztánk megtudja, hogy a várt másfél dolláros szóhonorárium helyett esetleg meg kell elégednie egy és két centekkel sszavanként.

Ilyenképpen a Pesten oly divatos felfogás, hogy Amerikában hetenként egy cikk elég ahhoz, hogy egy újságíró gazdag legyen, nem egyéb mint tündérmese. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy valaki ne lehessen gazdag azáltal, hogy hetenkint egy “magazine”, vagy újságcikket elhelyez. Csakhogy az eként szerzett gazdagság a starok jutalma. Ezek közül is leginkább a novellairók gazdagodhatnak meg gyorsan, mig a politikai cikkírók — bár sokszor anyagilag szép eredményeket tudnak felmutatni — inkább csak akkor kapják a regebeli honoráriumokat, ha amerikai, vagy — kivételesebb esetekben - angol politikával foglalkoznak. Mindenesetre Horthy nagyon “kis fin" ahhoz (igy mond ják ezt arra mifelénk Pesten), hogy az ő “hőstettei” révén a mi aquitaniai utazótársunk ki tudja Amerikát fordítani sarkaiból.

Persze ez a kis ismertetés nem akar “lebeszélés” lenni az esetleg kijövő pesti újságírók okulására. Csak azt a tévhitet akarja eloszlatni, amely a beavatatlanok szemében az amerikai angol nyelvű zsurnalisztikát édeni gyönyörnek és a milliók szerzésének egyik bevált módjának tünteti fel.

Tudja, hogy kínosan, kellemetlenül fogja magát érezni, ha Károlyiné magyar előadásáról fognak majd beszélni a barátai és Önnek be kell vallania, hogy nem volt ott. Ne várjon az utolsó pillanatig, váltsa meg azon. nal a jegyét.