A Hét, 1924 (1. évfolyam, 1-42. szám)
1924-12-20 / 41. szám
6 A HÉT arra, hogy áldozzanak emlékének? Most is mintha csak magam előtt látnám Jókait, amint “A Hon” szei'kesztőségében ott dolgozik az íróasztala mellett, — sajátságosán mozgékony és élénk figura, az energiának és élénkségnek valami rendkívüli összetétele. Ekkor már öreg volt, de ez az öregség nem látszott meg rajta. Egyszer meglátogatta őt Ibsen és amikor elment, igy sóhajtott fel: ‘‘O, ha olyan fiatal lehetnék, mint Jókai !....” Holott — és ez a mulatságos a dologban — Jókai néhány évvel idősebb volt Ibsennél és köztudomás szerint ekkor már két-háromszáz regényt és színdarabot irt. Irta pedig mindezt ugyanakkor, amikor egyúttal a leglelkiismeretesebb újságírói munkával és politikai ügyek kel volt efoglalva. Nagyon büszke volt a külsejére, amelyet lobogó bajusza majdnem 'harciassá tett, — ha ezt a harcias küsőt nem enyhítette volna szép kék szeme és elragadóan kedves mosolya. A szakállán meglátszott, hogy mindig nagyon gondosan ápolta. Fekete kabátot szokott hordani és a barna nadrágokat szerette. Különösen büszke volt arra a kutyafejü tűre, amelyet a nyakkendőjébe tűzve hordott. Sose tudtam meg érteni, miért volt olyan büszke arra a nyakkendőtűre. Talán Tisza Kálmánnak az ajándéka volt, akinek a politikáját Jókai olyan hűségesen szolgálta és akivel végtelenül szeretett tarokkozni, amit nagyon kis pénzben játszott. A Jókai kézirata valóságos csoda volt. Olyan volt, mint a rézmetszet. Kék tintával szeretett írni. Körülbelül hét könyvet irt évenként. 1861-től 1886-ig több mint 140 kötetet irt és a kövekező 13 év alatt ötvennel többet. Azt mondták, hogy ebéd előtt meg tudott írni 30,000 szót. De nagyon korán kellett kelnie, hogy ennyit írhasson. Ha volt szabad ideje, azt a kertjében töltötte. Szerette a virágokat. Lelkes szőlőtermelő volt és az volt a “hobby”-ja — amiről valamennyi barátja tudott, —hogy fel fog találni valami hathatós szert a filoxera ellen. Jókai életének legjobb történetét ő maga irta meg. Hadd idézzek néhány sort öregkori visszaemlékezéseiből: “Éli jártam a korszak legnagyobb bőseivel együtt diadalutjaikon s futottam vesztett csaták után fűtő betyárok vezetése mellett, uttalan mocsarakon, pusztákon keresztül. Ott voltam Bécs város és Buda ostrománál a bombák tűzijátéka közepeit s láttam egy rombadült világot fejemre szakadni Világosnál. Részt vettem egy elnyomott nemzet halálveszélyes konspirációiban és részesültem a koronás király kitüntetéseiben; voltam szegény ördög, aki zsidógyerekeket tanít magyar nyelvre havi két forintért s voltam komoly vállalatok szerencsés igazgatója. Viseltem a sors minden csapását és élveztem minden kedvezését; volt a nyakamon kötélhurok és érdemrend szalag; hullott a fejemre a dicsőítés arany pora s a rágalom assa foetidája. Voltam szeretve és voltam gyűlölve mint talán senki más. Költőkirálynak és Kossuth-kutyának neveztek. Huszonhárom éves koromban részt vettem a forradalomban, voltam bábomban és nős voltam már. Valóban nem pane szkod ha tóm.” A tisztelet, amivel Jókai emlékének adózunk, tartozás, amely lyel a hála adóját rójja le az a sok millió ember, aki örömet és gyönyörűséget talált az Írásaiban. Jókairól irta Emil Reich ezeket a sorokat: “A puszta titokzatos fenségét, a hegyek kolosszális méltóságát, a tavak édes báját, a férfiak lobogó temperamentumát, az asszonyokból kisugárzó melodrámai varázst, — mindezt és a múlt és jövő magyar életének sok más jellegzetességét az irodalomi szivárvány szineivel festette be Jókai.” Még egyszer kérdem: elfelejtettük őt? Felejtsük el továbbra is? Ezerszer nem! Egyesüljünk mindnyájan Jókai születésnapján a lángész iránt való mélységes tiszteletben. MEG FOGNAK-E BOCSÁJTANI? A HÉT részére irta: S. J. KAUFMAN, az Evening Telegram tomunkatársa. SZÍVESEN fogják-e olvasni azt, amit most irok? Legyek praktikus és legyek tekintettel azokra az érdekekre, amelyeket .Magyarország és a magyarok iránt érzek? Nézzük csak. l'jságiró vagyok. Magyarországon jártam. Bepillantást nyertem magyar dolgokba. Olyképen, hogy sokat olvastam magyarokról, sokat vitatkoztam magyarokról, sokszor látogattam meg magyarokat Amerikában és magyarokat Magyarországon. Hozzáteszem nem csak dilletánsokat. Nem csak Írókat és Írónőket. A'agy művészeket és művésznőket. De általánosságban férfiakat és nőket. Ép úgy érdekelnek a mesteremberek, mint a művészek. •Jelentéktelen mértékben segíteni próbáltam azokat, akik segíteni akartak magyarokon. Ép ezért fel kell tételeznem, hogy a mit MOST fogok mondani, azt tapintatlanságnak, szemtelenségnek vagy önhittségnek tekintik. A régi história. Nagyon veszedelmes panaszkodni olyan dolgok felett, a melyeket annyiszor magasztaltunk. Mégis, a mit mondani fogok, nem a panaszkodás vágyából táplálkozik. Inkább a csodálkozás vágyából. És most nézzük a lényeget. Megdöbbent az érdeklődésnek az a hiánya, amelyet fiatal magyarok Amerikában magyar ügyek iránt mutatnak. Fiatal emberek, akiknek a szülei magyarok voltak. Fiatal emberek, akik itt születtek vagy gyermekkorukban érkeztek ide. Ismétlem, megdöbbentenek bizonyos tünetek. A mit tapasztaltam több az érdeklődés hiányánál. Hallottam őket beszélni. Hallottam, amikor mondták: “Nem érdekelnek a magyar ügyek”, vagy: “Amerikában születtem és igy amerikai vagyok”, vagy: “Ha abban a körben, amelyben mozgom arról beszélnék, amiről ön beszél, magyar zenéről, magyar művészetről, arcomba nevetnének”, vagy: “Inkább egy base-ball játékot nézek meg, mint a LILIOMOT." Sokan közülök, akikkel beszéltein, azt mondták, hogy nem akarnak bíbelődni az óhazával. Azt kérdeztem tőlük: mi készteti tehát a világot arra, hogy bámulják Magyarországot? Amreikaiasan a vállukat vonogatták. A fiatal angol, aki Amerikában él, megtartja nemzeti jellegzetességét még akkor is, ha azok kellemetlenek. Tetszeleg magának ezekben. A francia is igy tesz. Miért nem a fiatal magyar? Szégyenli a leszármazását? Fajának nagyszerű hagyományait? Mi lehet az oka? Talán a szülők hibásak? Vagy talán a gyermekek átvették azt az amerikai hibát, amely nem mutat érdeklődést a szülők dolgai iránt? Talán ez a magyarázata? Mellékesen megjegyzem, nem az én hivatásom ezt megmagyarázni. Miért akarom én, aki nem vagyok magyar, hogy az amerikai magyarok gyermekei megtartsák nemzeti sajátságaikat? Mert ezek a sajátosságok csodálatosan szépek. Csodálatos keveréke a török erőnek és a francia finomságnak a két nemzetnek a hibái nélkül. A zene vidám, szines és nem csak a technikája tökéletes, de meg van benne az éneklésre való kvalitása. Hallgasson meg egy magyart énekelni és meggyőződhetik az öntudatosság teljes hiányáról. Vad anélkül, hogy barbár lenne. Tanulmányozza a magyar drámát. Az egész amerikai szinnázi életet megmagyarizálta. MOLNÁR FERENC; Áhá.... És most hasonlitsa össze a többi nemzetek életét a magyarok életével. Van-e még egy nép, amely annyira tele van érzéssel anlkiil, hogy érzelgős lenne? Annyira okos, hogy másokat ijedté tenne ?TaIán brilliáns, ez a jobb kifejezés. És ha az ember mértéket használ, rendszerint az átlag embert veszi elő. Én is az átlag emberre gondolok. Néni az úgynevezett intellektuelekre. Az üzletemberre ép úgy mint lateinerre. A magyarban nincs semmi provinciális. Világfi. Ismeri a világ forgását. Állítsa szembe a magyart az átlag amerikaival, az átlagos amerikai mentálitásával és meglátja a különbséget. És állítsa szembe az átlagos amerikai konvencionális életfelfogását az átlagos magyar kozmopolita életfelfogásával. Nem akarom, hogy félreértsék ezt az én néző pontomat, l’gy érzem, tudom mit jelent a százpercentes amerikanizmus és a többi ilyen bárgyú beszéd. Tudom, hogy a választékosabb amerikai és Európa milyen gúnyosan nevet ezen az Amerikán és ezeken az amerikaiakon. Hogy tehát félreértés ne essék, újra kijelentem, hogy én az Egyesült Államoknak százpercentes polgára vagyok, ami azt jelenti, hogy még ma is megtartom magamnak azt a jogot, hogy nem egyezem meg hazám, Amerika, minden törvényével, de betartom őket mindaddig, amíg azok törvények és továbbra is azon törvények védelme alatt állok, amelyekkel megegyezem. Mindez mélyebben fekvő minden amerikanizmusnál, magyarizmusnál és annál, ami a polgárság fogalmával összefügg. A finomabb, gazdagabb, teljesebb leélése az életnek ez. Nincs ennek semmi köze a politikához. Csak egy megfigyelés. Megfigyelése a tragikus pazarlásnak. Hogy fiatal emberek, akik az amerikai kvalitásokból sokat magukévá tehetnének, a szülők vagy a maguk hibájából mint hanyagolják el ezt a nagyszerű örökséget. — Egy nagyszerű kulturörökséget, amely a következő alkatelemekből áll: türelmesség, erő, derű, művészet, megértés és alkotni tudás.
