A Hét, 1924 (1. évfolyam, 1-42. szám)
1924-12-20 / 41. szám
A HÉT o JÓKAI MÓR (1825—1925) A HÉT számára irta: KONTA SÁNDOR. EPEN húsz éve, hogy Jókai Mórt, a magyar próza legnagyobb mesterét, örök nyugalomra helyezték. Úgy tetszik, mintha csak tegnap lett volna. Temetése és a temetésének körülményei még ott élnek a fiatalabbak emlékezetében. Az öregebbek pedig, most, Jókai tisztelt nevének említésekor, meghatva gondolnak vissza arra a páratlan ünneplésre, amellyel hetvenedik születésnapja alkalmával adózott neki a nemzet. Feledhetetlen ünneplés volt ez, amellyel az egész magyar nemzet fejezte ki hódolatát legnagyobb írójának és kívánt neki hosszú életet és boldogságot. Jókai szaván fogta barátainak tömegét: még néhány évig élt és boldog volt. 1904-ben halt meg. Abban a pár búcsúszóban, amelyekkel honfitársainak mondott isten'hozzádot ezt irta: “A szellemem mindig veletek lesz. Ott találtok majd engem a virágokban, a lombok között, a fák hulló leveleiben. Engem fogtok hallani az esti harangszóban és érezni fogjátok a jelenlétemet, valahányszor gondoltok rám.” Valóban : gyönyörű búcsúszavak. Annyira szépek, hogy nagy zolásnak és vakmerőén önhittnek tűnne fel ez a bucsu-üzenet, ha azt, aki irta, kortársai csak némiképen is kevesebb hódolatokkal vették volna körül. Önkénytelenül is felmerül a kérdés : igaznak vagy hamisnak bizonyult-e Jókai jóslata? Vájjon valóban él-e közöttünk Jókai szelleme? Gondolunk-e rá csakugyan és érezzük-e szellemének jelenlétét? A kérdés helyénvaló. Volt egyszer egy nagy magyar költő: Petőfi. 1923-ban volt a születésének századik évfordulója. A magyar irodalomnak legromantikusabb alakja volt, sokkal romantikusabb, mint bárki más. Senki ily találóan ,nem adott kifejezést a magyar faj karakterének, temperamentumának. Nevének puszta említése a fájdalom könnyeit csalta ki azok szeméből, akik gyászolták korai, idő előtti halálát és az örömteljes büszkeség ragyogását azokéból, akik tanúi voltak posthumus dicsőségének. Petőfi, a halhatatlan : igy szoktunk beszélni róla és igy él emlékezetünkben. De amikor egy évvel ezelőtt Magyarországon Petőfi születésének századik évfordulóját ünnepelték, mondjuk meg: csak nagyon kevés amerikai magyar adózott a költő emlékének. Ame rikai magyar irodalmi és társadalmi alakulatok egy-két jelentéktelen ünnepélyt rendeztek és ha a buffaloi magyarság nem állított volna szobrot Petőfinek, a Petőfi-centennarium észrevétlenül, szinte nyomtalanul múlt volna el az amerikai magyar életben. Vájjon megismétlődjék-e ugyanez az eset Jókai születésének évfordulóján is-? Vájjon ott él-e még ez a csodálatos, fékezhetetlen, magával ragadó szellem Magyar-Amerika virágjaiban, a hulló falevelek között? Ha ott él: vájjon nem kell-e bizonyítanunk is, hogy Jókai szelleme még él közöttünk? Vájjon nem kellene-e megünnepelnünk Jókai születésének századik évfordulóját, amely pontosan a jövő év februárjában lesz, megünnepelnünk olyan módon, hogy emeljük Magyarország megbecsülését a külföld szemében és kifejezést adjunk az amerikai nyilvánosság előtt annak a soha el nem múló tiszteletnek, amelylyel a magyar próza nagymesterének adózunk? Csakugyan ezt kellene tennünk. Még pedig különböző okokból. Az egyik fontos okra ‘már rámutattam: egy ilyen jubileumi ünnepség mély benyomást tenne Amerikára. A magyar irodalommal szemben ismét felkeltené az amerikai olvasók érdeklődését. Ne felejtsük el, hogy a nyolcvanas és kilencvenes években Jókai egyike volt a legjobban ismert és legtöbbet olvasott Íróknak Amerikában. Olyan hires volt akkor, mint Sienkiewicz, a nagy lengyel iró. De minden egyébtől eltekintve, a mi amerikai barátaink egy kedvező alkalom sajátságos elmulasztásának fogják tekinteni, ha ezt a százéves jubileumot nyomtalanul hagyjuk eltűnni. Határozottan állíthatom, hogy egész csomó amerikai újság és irodalmi magazin már most készül arra, hogy a jövő februárban Jókai emlékének adózzék; egy Jókairól szóló cikkről, mely közzétételre vár, közvetlen tudomásom van. Vájjon nem kerülünk-e lehetetlen helyzetbe, 'ha az amerikai sajtó teszi meg azt a Jókai-centennariummal kapcsolatban, amit mi elmulasztunk megtenni, — ha csak nem fogunk hozzá mi is, hogy megtegyük a magunkét? Elsőrangú fontosságú ügy ez a “vezérek” szempontjából. Vaj jón vezetni fognak-e, vagy azt várják, hogy a tömegek cselekedjenek? A válasz ott van minden magyar szivében és lelkében, aki csak szereti Jókai halhatatlan könyveit. Ha netán az én figyelmeztetésem személyesnek látszanék — talán kissé önzőén személyesnek — úgy ahhoz, amit mondtam, még azt tehetem hozzá, hogy személyesen ismertem Jókait, dolgoztam vele és szerettem őt. Jókai volt az én első szerkesztőm. Abban a szerencsében' részesültem, hogy közvetlen tanúja lehettem munkájának élete alkonyán, újságírói és irói fáradhatatlanságának, politikai karrierjének és annak a páratlan hírnévnek, amely Magyarországon és a külföldön a nevét övezte, ő tanított meg engem újságot Írni. Ő ojtotta belém az igazi irodalom iránti szeretetet. Ö keltette bennem életre a magyarság nemzeti eszményei és Magyarország nagyszerű történelmi múltja iránt való mélységes tiszteletemet, amit ma is büszkén hordok magamban. Sokat köszönhetek Jókai Mórnak. Vájjon nem természetes-e, hogy szivem mélyéből kérem az amerikai magyarokat HA ELJÖSSZ, JÉZUS... Ebben a ködben, tengernyi ködben, a csillag fénye nem hull le könnyen. Céltalan bolyong Király és Pásztor. Ki sejti még ma, ki érzi még ma, hol van a Jászol?! Ha eljössz, Jézus, gyújts lámpásokat, szivekben alvó, dalló lángokat, mert ami fények a földön égnek, nem pásztorló szent mennyei tüzek, hanem lidércek. Amit Te hirdetsz, ne bizd azokra, önmagad ird be a csillagokba, s teremts csillagot sok sok milliót, hiszen megvakult, hiszen kilobbant mind, mind, ami volt. Vagy..... ha jössz, Jézus, szüzfehér havon hintsd szét az én szép, kincses bánatom, hogy kik keresnek sötét Ég alatt, a könnyvetésen, a szenvedésen Rád találjanak. TARNÓCZY ÁRPÁD.
