A Hét, 1924 (1. évfolyam, 1-42. szám)
1924-12-20 / 41. szám
4 A HÉT Vissza a fiatalsághoz. Sok élemedett embert gyötör az az emésztő vágy, hogy bárha még egyszer bejárhatlak azt a tájat, ahol született s gyermekkorát töltötte. Ha bejárhatná egyedül, némán, föl- és meg nem ismerve senki által az ottaniak közül. Ha még egyszer átélhetné gyerekéletét, ha horgász hatna a fűzfák által beárnyékolt tutajokon a csodálatosan nyugodt vizű kis folyóban. De egyedül. Ha ismét bolyonghatna a Tisza ottmaradt kiöntései közt, a nádasok és rekettyések közt. De egyedül, egy-két hétre belemerülve az életküzdelemből a szelni, zavartalan nyugalomba. És ez is nirvána. Azután vannak emberek, akik nek minden sikerül, de idegeik végre kimerülnek, Inem birják el a sok hatást és ellenhatást, nem birják el a városi életet s vágynak egy csendes kis faluba, ahol esemény egy idegen kocsi megjelenése az uccán, ahol esti szürkületkor már kihalt mind az öt ucca. Vágynak csendes, emóciók nélkül való életre, egy kis porchra, egy kis kertre, ahol kedvükre eifbabrálhatnfcik, — egyedül. Nem kell nekik nagyobb esemény a világban, nem kell inagyobb szenzáció, mint a rügy kifakadása a ribiszkebokron s a hónapos retek levelecskéjének kibúvása a fekete földből És ez is Nirvána. Vágyódás a postakocsi után. Mily csodásán fejlett a közlekedés a múlt évtizedekhez képest. Három óra alatt, gyorsvonaton, az ember meglátogathatja messze lakó ismerőseit. De mi azért szeretnénk még egyszer, ó csak még egyszer kocsin •végigutazni a Duna-Tisza közét, hogy két nap alatt jussunk el kedves atyafiakhoz, ahová különben most nagyoln sokkal rövidebb idő alatt repül el a gyorsvonat. Micsoda boldog, nyugalmas idők voltak azok! Csak most tudjuk. Nyári 'hajnalon előállt a nagy körültekintéssel felszerelt cséza, (négy erős, rnokány lóval. Nem hiúságból négy lóval, hanem azért, mert a jankováczi és stanisicsi kegyetlen homoksivatag legalább ennyit “igényel”. Nem ismerte ezt a vidéket az az ember, aki a csézát homok-“futó”-nak merte elnevezni. Azután a piros 'hajnal egyre halványodott, végre fölbukkant a nap, s ahogy ragyogása elöntötte a tájat, fokozatosan megélénkült az egész vidék. Egymásután rendre megélveztünk mindent, az egerésző kis ölyvet, a gólyákat, a szarkákat, a kocsitól pár ölnyire silbakoló ürgéket. Valahol messze a láthatár szélén hatalmas füstgomolyag szállt föl. A kocsi megállt, hogy megtapasztaljuk és spekuláljunk a rettenetes nagy probléma fölött, ‘hogy mi lehet az. Hiszen volt időink. Azután megjelent a délibáb. Mintha millió nyúl vágtatott volna a láthatár ködében. Azután megérkezés a nagy csárdához. Leszállás, lovak kifogása és etetése. Éktelen étvággyal várt juhpörkölt. Egy kis szieszta. Azután a lovak befogása, egy kis előzetes inkvizíció után. S mentünk, az időt nem ismerő ősi utazás fenséges nyugalmá val. Nem volt kiszállás, beszállás, vonatváltás, csatlakozás, loholás az útitáskákkal; nem volt füst, zaj, dübörgés, kocsinkba nem ült be idegen utas, “mert még van egy hely”, nem a menetrend-tői függtünk, hogy mikor meddig álljunk meg. Csak még egyszer visszaélhetnék azt a nyugalmas kort. Csak legalább egyetlen egy epizódját, mert a multinak úgyis csak egyes zavartalan, primitivül boldog, nyugalmas momentumait áhitjuk vissza. És ez is valamelyes nirvána. A M E Rí KA 1 MAGYAROK A HÉT számára irta: DR. SZIRMAI ALBERT. Odahaza, egy életen át nem hallottam egyebet, minthogy Amerika a csalók hazája, a sikkasztok menedékhelye és a rossz útra tévedt exisztenciák szanatóriuma. Mikor először ideérkeztem, nagyon meg voltam lepve, ha valamelyik itteni magyarról megtudtam, hogy se nem csalt, se nem sikkasztott. Sőt egyre több és több olyan magyarral ismerkedtem meg, aki nemcsak, hogy nem csal és nem sikkaszt, hanem akire szívesen rábíznám az utolsó centemet. Sokkal szívesebben, mint akárhány pesti bankra. Azóta ismét otthon voltam és újból kijöttem. A dolgokat kezdem máskép látni. Régente idegenkedtem az itteni magyaroktól, ma már szeretem, tisztelem és nagyrabecsülöm őket. Csirkefogók persze mindenütt vannak. Itt is vannak, bár az otthoni csirkefogó-rekordot a new yorki magyarság aligha fogja valaha elérni. Egyébként a new yorki csirkefogók még plátói távolságban sem érdekelnek. Ellenben az idők folyamán volt szerencsém megismerkedni oly amerikai magyarokkal, akik az emberi állatban való megrendült hitemet uj életre keltették. Volt szerencsém megismerkedni amerikai magyarokkal, akikre csak a legmélyebb tisztelettel gondolhatok. Magyarokkal, akik bár nem “méltóságos” urak, az emberi méltóságnak mégis ragyogó példái. Magyarokkal, akik a rettenetes amerikai élet kohójában megacélosodva, a szorgalom, a tisztesség, a becsületesség és emberszeretet mintaképei, magyarokkal, akik, bár mély keserűséggel a lelkűkben, mégis forrón és igazán szeretik szerencsétlen szülőföldjüket, magyarokkal, akik bármily szűkében vannak a dollárnak, mindig és mindig készek segíteni és akiknek példátlan szivjóságával olyan rettenetesen visszaélnek a hazulról érkező mindenféle huncutok. Nem, ma már a csalók és sikkasztok inkább odahaza nyüzsögnek a Szabadság téren és egyebütt. Az amerikai magyarság részére pedig mély tiszteletet és nagyrabecsülést kérek. Külön hódolat jár az amerikai magyar asszonyok részére. Vagyok oly vakmerő azt állítani, hogy az a dolgozó amerikai magyar nő, aki átesett az amerikai életküzdelem tisztitó tüzén, százszorta értékesebb ember, mint az átlagos otthoni, nyegle, cselédekkel veszekedő, egész nap korzózó és férjét kínzó nő. Százszorta értékesebb önönmagának és százszorta értékesebb élettársa a dolgozó férjnek. Ezeknek a nagyszerű magyar-amerikai asszonyoknak és férfiaknak a leg őszintébben átérzett tisztelettel és szeretettel küldöm el én, a jövevény, karácsonyi üdvözletemet. Menekülés Egyiptomból, Kóber Leó rajza.
