A Hét, 1924 (1. évfolyam, 1-42. szám)
1924-12-20 / 41. szám
A HÉT 3 NIRVÁNA A HÉT számára irta: YARTIN JÓZSEF. Beszélgetés a nemlétről, a halál utáni életről és az életben való meghalásról. Mindnyájan érezzük a halált még a saját életünkben egy-egy pillanatra. — Mikor olvadnak be élő emberek a nagy “Semmi”-be? AZ élet folyamán s rendesen az öregség mesgyéjének elérésekor a legtöbb ember lelkét megüli a buddhizmus románca és vágynak a nirvána után, ami alatt a hinduk a nem-létet, a megsemmisülést, a a semmit értik. Ez persze (nem történik meg minden emberrel, mert az együgyű lelkek nem igen változnak meg, hiszen már fiatal korukban épp oly nyugodtan vegetáltak és kérődztek, miint ahogy teszik élemedett korukban. Megvalljuk, a nirvánáról sokáig az volt a fogalmunk, hogy teljes megsemmisülést jelent a buddhista Kis-Katekizmus szerint, de körülbelül olyan megsemmisülést a halál után, amelyben a lélek mégis érzi, hogy benne van a nagy Semmiben, az örök nyugalomban s ez fölöttébbvaló inagy boldogság lehet. S némely európai magyarázó szerint ez az értelme a nirvánának. Mások szerint pedig a földi embernek oly állapota ez, amit csak igen lassan, szakadatlan és nagyon erős elmegyakorlat által ér el úgy, hogy megkeményiti magát minden fájdalommal, de örömmel és gyönyörűséggel szemben is, míg végre képes lesz közönyösen venni úgy a mások mint a maga baját vagy szerencséjét, közönyös lesz emberek, tárgyak, a világ folyása iránt, lakásában, ruházatában, élelmébeln csakis a legszükségesebbekre szoritkozik, kiöl magából minden vágyat, ambíciót, reményt, bánatot s az elért teljes közöny és nyugalom állapota nagyon jól esik. Ily trénilngre természetesen csak a keletindiai vakbuzgó buddhista fakir vagy yoghi képes, de a nirvána vágyának titok zatos hangulata kezdettől fogva megvolt a fehér világban is. Nem az egész vágy, hanem csak a hangulata, átsuhanó csábja, icike-picike kis része, mert amintképpen a teljes őrültség és teljes szellemi épség közt számtalan fokozat és árnyalat van, azonképpen a zajos világi élet és a nirvána, a nem-lét közt is. Mi fehér emberek, de (saját dicséretünkre legyen mondva) csakis az intellektuelek, az élet alkonya felé szinte elemi erővel vágyunk egy kis nyugalomra, ami távoli rokona a nagy Nirvánának; vágyunk magányra, zavartalanságra, ismeretlenségre. Mi ez? Talán ellenhatása a zajos előző életnek? Vagy megtiltása a sok bajnak, gondnak és életküzdelemnek? Vagy a világ dübörgő rohanásától való megcsömörlés? Vagy megutálása a szép emberi fajzatnak, a szívtelennek, az egymást letiprónak, az álnokln'ak és kétszínűnek? Vagy mindent összevéve, más okokkal egyetemben, amik közt nem utolsó az idegek ellenállásának meggyengülése ? Megsemmisülés — egy pillanatra. Minden emberrel megesik néhányszor az életben, hogy társaságban egyszerre csak elhallgat, mereven néz a fehér abrosz egy bizonyos pontjára, s akkor néhány pillalnatra megszűnik gondolkodni s megszűnik törődni az egész társasággal. Ha valaki megszólítja, fölrezzen, a kérdező felé fordítja kissé a fejét, de a tekintete arra a bizonyos pón.tra marad szögezve, mintha nem bírná elvenni onnan. “Mibe voltál úgy elmélyedve?” “Semmibe.” S a társaság nem hiszi el, hogy akkor tényleg megállt a gondolkodása néhány másodpercig, kis időre belemerült a teljes testi és lelki nyugalomba, benne volt a “semmiben”, a nirvánában. Mikor “él” és mikor “van” az ember? A nirvána százféle foka és árnyalata szerint százféle kis nirvána va|n:. Hosszabb-rövidebb ideig tartó. Erre e sorok írója is esküt tehet, mert nagyon jól ismeri és élvezi ezt a hangulatot, s mivel nem elég prominens arra, hogy Ben Fentes bevegye a heti csevegéseibe, inagy szerényen maga fog önmagáról beszélni. Először és utoljára. Sokat élt, régóta él. Remélt, vágyott, érzett, örült, busult, jól járt és rosszul járt itt, ott, amott, és évekig tartó külföldi bolyongásai alatt. író és hírlapíró volt (már olyan, amilyen), s mindig természetesnek találta. hogy benne van az élet zajos forgatagában. (Ez elég szépen volt mondva). Itt Amerikában befejezte a pályáját. Teljesen kikopott a hirlapirásból, kizökkent az eleméből, elszakadt szép eddigi életétől. Ez beadott neki, s éppen elég a hátralevő rövid életére. A radikális változás, régi állandó foglalkozásálnak és pályájának ez a betetőzése és megkoronázása természetesen némi visszahatásokkal, háborgatásokkal, magábói-kikelésekkel, helyet-nemtalálásokkal járt. Most kerüli az embereket, régi ismerőseivel ha elvétve találkozik, mert úgy intézi a dolgot, hogy ne találkozzék. Tudja, hogy ezek mikor és hol vannak elfoglalva, tehát akkor és arrafelé nem rója az uccákat. Azután lassanként lecsillapodott. Kezdetben mint moziképek vonultak el előtte bizonyos alakok, dolgok és esetek, azután mint ködszerü, mindjobban elmosódó álomképek, végül pedig mint alaktalan s kivehetetlen füst és párázat. Most nyugodt. Boldogan nyugodt. Nem érintkezik senkivel, az uccán nem ismeri senki, (nem bántja semmi, nem emlékezik semmire. Talán nem is igaz, hogy hirlapiró és iró volt (mert ez csak nem “irás”, amit A Hét-ben cselekszik), és nem él, hanem egyszerűen “van:.” De boldog, hogy mindenféle emóció nélkül csak van, a körülményekhez képest elérhető nagy, zavartalan nyugalomban. És ez is nirvána, ha mindjárt amolyan kölyök-nirvána is.... Hány ember van, akit élete alkonyán elfog hasonló, de mástermészetü 'hangulat, ilyen, olyan, amolyan árnyalatú nirvána után. A nagyok, Liszt, Huysman, Tolsztoj, a zajos életű művész, iró, testőrtiszt az abbéság nyugalma, a kolostor csendje, az apostol egyszerű élete után vágyódnak. D'Annunzio el zárkózott remete lett. A kis emberek emlékébe pedig föltolulnak az életnek oly momentumai amelyeket sokszor átéltek, láttak, tapasztaltak, s most ismét vágyinak utánna, mert a nyugalomnak, az egyenletes, csendes életnek az elementumát csak most, életük alkonyán fedezik fel bennük. “Szeretet” Leidenfrost rajza.
