A Hét, 1924 (1. évfolyam, 1-42. szám)

1924-03-15 / 1. szám

4-ik oldal

A H É T

A Magyar Március

Irta: DÉRI IMRE.

KÜLÖNÖS játéka a históriának, hogy a magyar nemzet hetvenhat esztendő óta soha sem ünnepelhette zavartalanul igazi, legnagyobb nemzeti ünnepét, március tizenötödikének a fordulóját. A negyvennyolcas márciusra, amely az európai forradalmak budapesti utánrezgése volt, következett a negyvenkilences március, amely az élethalálharc nehéz körülményei között érte a nemzetet. A mágnások, a kiváltságos földbirtokos osztály ellenforradalmi mozgolódása már megkezdődött; Görgey már akasztatott Csepelen és Bécs és Pétervár között már megkezdődtek a titkos tárgyalások, hogy a “nemzetközi söpredék” forradalmi mozgalmait közös erővel fojtsák el. Aztán következett 1850 és a tizennyolc esztendeig tartó rettentő elnyomatás korszaka. A szent tavaszra, a világ népeinek ver sacrum-ára következett a reakció tele. Franciaországban száműzték a februári forradalom hőseit, harmadik Napóleon leromboltatta azokat a kis párisi utcákat, amelyeknek a zeg-zugos kanyargásait olyan könyayü volt barrikádokkal elzárni, Varsóban a citadellában lőtték a lengyel hazafiakat és szobrot emeltek Paskievicsnek, az eriváni hercegnek, aki a lengyel és a magyar forradalmakat leverte; az osztrák császárságot, Magyarországgal együtt, Schmerling és Bach kormányozták és a Kossuth-nótáért Kufstein és Olmütz börtöneibe kerültek dacos vidéki diákok. Aztán következett a kiegyezés, az osztrák császárság átalakult osztrák-magyar monarchiává és a magyar urak lehettek lakájok Bécsben ugyanakkor, amikor Pesten megmaradhattak hazafiaknak. A Kossuth-nóta nem volt tilos, de a hadseregben rebellis-számba ment, aki végighallgatta; március tizenötödikét szabad volt ünnepelni, csak éppen a kormány és a hivatalos Magyarország nem vehetett róla tudomást; Kossuth Lajos nem jöhetett haza az emigrációból és a reakció csak a halottnak bocsátott meg annyira, hogy visszaengedte az országba. Március tizenötödike a magyar nemzet ünnepe volt, de nem a hivatalos Magyarországé, mert a hivatalos Magyarország nem volt hajlandó elismerni a nemzetnek azt a jogát, hogy a törvénytelen és erőszakos hatalmat törvénytelen és erőszakos eszközökkel rázza le magáról. A háborún és a forradalmakon keresztül csak a megtépett, legázolt, tönkretett, megcsonkított Magyarország kerülhetett végre abba a helyzetbe, hogy a szabadságot, a feltámadást, nemzeti életének igazi megszületését hivatalosan is ünnepelhesse.

VÁJJON mi történnék ma, ha a negyvennyolcas március alakjai és emlékei elevenednének meg? Mi történnék, ha Petőfi újra kiállna a Nemzeti Muzeum lépcsőjére és elszavalná a Talpra Magyart? “Rabok voltunk mostanáig, kárhozottak.... őseinknek véres kardja a falon függ. ... Itt az idő, most, vagy soha....”: a reakciós sajtó vadul követelné Petőfi Sándor letartóztatását, a parlamentben interpellálnának miatta, a fajvédők sietnének megállapitani, hogy Petőfit Petrovicsnak hívták, kisütnék róla, hogy a kis

ántánt szolgálatában áll és Petőfi-Petrovics hamarosan ráeszmélhetne, hogy a márciusi konjunktúrák alaposan megváltoztak és a szabadság ünnepén nem tanácsos a szabadságot éltetni. “Akasszátok fel a királyokat!” — dalolta a nemzet nagy költője. Ezért a versért ma Surgoth biró ur Öméltósága olyan három esztendei fegyházat sózna rá, hogy a magyarok istene se venné le róla. “Lamberg szivében kés, Latour nyakán kötél: hatalmas kezdesz lenni végre, Nép!” — harsogta elragadtatva a szent március lantosa: ma bűntett feldicsérése címén ezért a versért se szabadulna három évi fegyházon alul. A halott Petőfit a kabarékból tiltották ki, az élőt az országból tiltanák ki az uj március hősei.

És Kossuth? A forradalmár? A dunai konfederáció eszméjének az apja? Vájjon irhatna-e ma is vezércikket a Pesti Hírlapba, vájjon beszélhetne-e köztársaságról, földosztásról, általános és titkos választói jogról, emberi jogokról, egyenlőségről ott, ahol jogrendről is csak az ellenzéki padokról szoktak beszélni? És ha újra az emigrációt választaná, ha újra Amerikába jönne, vájjon a megfizetett tollak nem irnák-e ki róla, hogy hazaáruló, aki nemzetét a pusztulásba viszi ?

A HISTÓRIÁNAK ez a rendje, a történelemnek ez a kérlelhetetlen logikája: a dagály nagyszerű lendületére az apály következik, a népszabadság győzelme után a reakció diadalra jutása és az elnyomatás. Az első március után, amikor az első Caesart ledöfték kétezer esztendővel ezelőtt, következett a Hármak világuralma és a császárok rettentő kora, Cromwell után a királyság Angliában és a francia forradalom után Napoleon, Napoleon után Waterloo és a Bourbonok, a júliusi forradalom után Lajos Fülöp és a februári forradalom után megint a császárság. A reakció és az elnyomatás, úgy látszik, történelmi szükségszerűségek és a férfiak, akiket ez a reakciós hullám a felszínre juttat, ugylátszik, ugyanazzal az elszánt, elvetemedett módszerrel dolgoznak mindig és mindenütt, ép oly gyávák és ép oly jellemtelenek.

Victor Hugo “A nyomorultak” cimü regényében leírja az 1817-ik év Franciaországát. Napoleon, a szabadság, a köztársasági eszmék, az egyenlőség elbuktak. Márciust leverték, julius 14-ének győzelmes emléke elhomályosult, Napoleon immár két év óta Szent Ilona száműzött je.

“Ebben az időben — Írja Victor Hugo, vázolván a reakció korát — a megvásárolt lapokban a megvásárolható hirlapirók gyalázták az emigránsokat. Dávidnak, a francia nemzet egyik legnagyobb festőjének, már nem volt tehetsége, Ney tábornok nem nyert egy csatát se, Napoleon tehetségtelen senki volt a hatalom uj urainak szemében, aki a saját hiúsága és mérhetetlen becsvágya kedvéért feláldozta a hazáját...”

Az ember elcsodálkozik. Mikor volt ez? 1817-ben? Hol? Franciaországban? Mintha az 1923-ik év Európáját vagy éppen Magyarországát Írná le, ahol megvásárolható lapokban megvásárolható hirlapirók gyalázzák az emigránsokat és ahol a tehetséget és elismerést