Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-02-17 / 7. szám - Tarka krónika • Márai Sándor: A gyilkos kezei - Karinthy Frigyes: Hölgyeim és uraim - Szép Ernő: Egy-egy lélegzet
TARKA KRONIKA A gyilkos kezei i. Csak rövid ideig lehetett látni. Utolsó pillanatban, mielőtt elnyeli a börtön, apróra megnézem. II. Antilopbetétes lakkcipője van, hat gombbal. Sötétkék ruhája, amit a vizsgálati fogságban térden és könyökön fényesre ült már. A nyakkendője rojtos. Olyan, mint egy szegény hivatalnok vasárnap. Szeretne elegBns lenni, de nem telik reá, franzni, tükör mindenfelé. A börtönben elszegényedik az ember. III. Kezeit a térdén heverteti. Ujjai rövidek és tömzsiek. Olyanok, mint — mondjuk —- az én ujjaim. Ha külön nem hívják fel rá a figyelmet, senki sem mondaná, hogy egy gyilkos kezei. A kéz rendkívül ügyesen leplezi azt, hogy egy gyilkos keze, hogy aktív részt vett a gyilkosságban. Első pillanatban, felületes látásra, azt hihetné az ember, hogy ártatlan kezek, melyeket étkezésre, ölelkezésre, munkára, fogdosásra, írásra és más ilyen ártatlan dolgokra használnak. „A gyilkos kezei“-ből nem látni rajtuk semmit, csak két, szőkén pelyhes, kézfejet s tiz normális ujjat. Persze, ha jobban odafigyel az ember — (nem a kezekre, hanem az elnökre, aki enunciálja az ítéletet,) — rögtön látni lehet, hogy ezek a kezek egy gyilkos kezei. Félreismerhetetlenül. Ez a kéz fojtogatta Annát. Már innen, három méterről látom, hogy gyilkosok a kezek. Megvetéssel és utálattal nézek a kezekre. Csodálatos: az ítélet elhangzott, s a gyilkos kezek nem csinálnak semmit. Nem rebbennek föl, nem ágálnak, nem tiltakoznak. A kéz, amely gyilkolt, talán nem is tudja még, hogy az elébb életfogytiglani tétlenségre ítélték. Lehet, hogy a gyilkos nem mondta még meg kezeinek, mi vár reájuk. A gyilkos egyelőre kábultan és sápadtan dől vissza a pádon, a fegyőrök között, nem ér rá leüzenni kezeinek, melvek tétlenül hevernek az ölében. A lábak se mozdulnak, azok se tudnak még semmit. Egyelőre csak a szemek, a száj, a halánték, mely viaszosán sápadt, tudnak a dologról. IV. Most az egyik láb óvatosan sikálni kezdi a padlót. Ez már hallott valamit. Az elnök még javában olvassa az Ítéletet, de a láb már nyugtalanul megmozdult, fel s alá kúszik, nem találja a helyét. A gyilkos keresztbeveti lábait, majd megint sikálni kezd velők. A lábak hangtalanul topognak, úgy, mint helybenjárásnál szokott az ember. Kaptak egy winket. A kezek most megtudták az igazságot s a halántékhoz nyúl az egyik, s azt kezdi dörzsölni és faggatni. Dörömböl a halántékon. „Mi? Mi?“ — ezt kérdezi. — „Megőrölt, mit beszél?“ Aztán ájultan végigcsusznak az ujjak a borostás arcon, ájultan lehullanak a levegőben, vissza a gyilkos ölébe. Most egészen merevek. Az ujjak petyhüdten pihennek a nadrág szövetén. Van bennük valami teljesen kiszolgáltatott. A görög tragédia hősei igy hevernek el a végzet előtt. A tiz ujj gutaütötten hever egymás mellett, véletlenül, tiz elesett harcos. Ártatlan eszközök. A végzet eszközei. A gyilkos eszközei. Mit tehetnek ók arról, ha parancsot kaptak egy pillanatban? Egy rendes kéz engedelmeskedik. V. A gyilkos feláll és bejelenti, hogy ártatlan. Kidagadt szemek százai figyelik. Mintha azt várnák, hogy most, miután enunciálták róla a „gyilkosat, sőt nyomtatásban is megjelent, hirtelen szarva nő, vagy kénkövet kezd szaglani, vagy füstöt fuj. Mindebből semmi. Egészen olyan, mint egy közönséges ember. Még marcona szakálla sincs. Ebben a pillanatban, mikor már hivatalosan is gyilkos, még szőkébb, ha lehet, mint volt egy pillanattal elébb. Huszonötéves, szőke fiatalember, igy szemre, semmi több. Hallatlan erővel ömlik el rajtam a kétely. Lehet, hogy már régen nem ő a gyilkos, ö csak volt gyilkos, abban a pillanatban, mikor Anna nyakán gyilkos kezeivel meghúzta a zsineget. Mindez elmúlt. Aki iitmaradt, az egy fiatalember, — a „gyilkos“ már messze szalad valahol az időben, röhögve s fogát vicsorgatva, késsel a kezei között. Nem csodálkoznék rajta, ha az a fiú, aki itt maradt helyette, kétségbeesetten nyilatkozni kezdene a lapokban, hogy nem azonos. A gyilkos most fölemeli gyilkos kezeit. Az egyik kezét közeltartja rövidlátó gyilkos szemeihez, s szórakozott kétségbeeséssel vizsgálni kezdi jobbkeze gyilkos körmein a manikűr nyomait. Márai Sándor. Hölgyeim és uraim könnyű volna erről viccelni, vagy a társadalmat ostorozó moralista pózában gunyversen mennydörögni — ehelyett tisztelettel hajtom meg lobogómat azon csinosnak mondott, elegáns hölgy előtt,, akit ma délben a Váci-uccában láttam. Ez a hölgy olyasvalamit talált ki, amire soha nem jöttem volna rá. És amenynyire tudom, más se jött még rá. Pedig milyen egyszerű. Kolumbusz tojása. Morálprédikáció helyett van szerencsém ezt az ismeretlen hölgyet úgy üdvözölni, mint felfedezőt és feltalálót, aki csodálatos könnyedséggel oldotta meg és intézte el az emberiségnek egy évezredes nyavalyáját. Akinek apró gyereke van, vagy valaha is vezetett már apró gyereket az uccán, az nem fogja túlzottnak találni, ha nyavalyáról beszélek. Az ember ilyenkor féloldalra dőlve, lefelégördülve jár, kínosan szorítja a boldogtalan, bömbölő kis vadállatot, akinek csikó-lelke minden porcikájában tiltakozik. Hol előreugrik, hol hátrafeszül, „huzatja magát“, kitépi a kezét, beleizzad az üstököd, mig átviszed egyik járdáról a másikra. Nos, ez a hölgy egyenesen és mosolyogva és derülten ment végig a Vád uccán. Elegáns bunda volt rajta, kezében retikül, meg csomag — nyugodtan nézelődött, köszöngetett, megállt a kirakatok előtt. Első pillanatban senki sem vette volna észre, hogy ... De ha jobban odafigyelt az ember, rájött, hogy balkezének csuklójához, amivel a retikült fogta, vékony, erős selyemzsinór van erősítve. A zsinór végén ... a zsinór végén pedig... nini, most veszed észre ... A zsinór végén, szintén csuklóra hurkolva, egy vidám, viháncoló, előreszaladgáló, visszamaradó, bámészkodó ... nem, nem selyempincs, hanem egy édes kis emberkölyök. Kérem szépen, ez a hölgy pórázon vezette a gyerekét! Most ne tessék rögtön kiabálni, hogy igy-ugy, példátlan, micsoda anya? Puszta előítélet. Abból a hamis feltevésből indul ki, hogy eddig csak állatokat hurcoltak pórázon, tehát a pórázon való hurcolás lealázó megcsúfolása az emberi méltóságnak. Nevetséges. A gyerek is jól érzi magát, a felnőtt is jól érzi magát, el van intézve a dolog — mit akarnak? Végre az ember kényelme mégis csak előbbreváló, mint a kutyáé — ostobaság volt ezt a privilégiumot kisajátítani hagyni. Ha pedig érzékenységünket sérti a dolog, tanítsák meg a kutyákat két lábon járni és vezessék azokat kézenfogva a hölgyek — százat egy ellen, hogy hamarosan megfordul a divat és nagyobb sikk lesz gyerekkel sétálni a Váci-uccán, mint dobermannal. Karinthy Frigyes. Egy-egy lélegzet Micsoda sértés, ha azt mondják valakinek: ismerlek! J0-Az évek a pincelépcső fokai, le, le, a feneketlen sötétbe. Nem. Az évek emeletek, az ég fölé fogok magaslani! Szerelemben az öröm is szenvedés, a szenvedés is öröm. jer A nagyúri lakások mindig olybá tűnnek előttem, mint a múzeumok. Hogy tud valaki múzeumban élni? j0r Van egy kinevetni való fukar, rettenetesen gondterhelt, rémült eszü jóismerősünk. Mindig azon gondolkozik, miből fog élni, majd ha meghal? Zsidóság: olyan vétek, amit valaki még az édesanyja szive alatt követett el. & A világháborúval el kellett volna esni tiz millió nőnek is. Mire maradtak itt szegények? J0-Egyik férfinak fiatalon nemes az arca s aztán elállatiasodik. A másik fej fiatalon brutális, s ősz korára főúri lesz, bölcs lesz, mártiri lesz. & , > >
