Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)

1928-11-04 / 5. szám - Szép Ernő: A csikós - Wallace, Edgar: A különös grófnő (5)

A szobaleány 'kihúzta az 'egyik szekrényt iókoit s egy nagy fényképet 'tartóit a kezében. Lois elvette tőle. Egy húsz év körüli fiatalember mosolygott reá. Az arca csodálatosan ismerősnek tűnt föl.

— Nem tudom, hogy kerülhetett ide. Hiszen tegnap kitakarítottam a fiókokat. iGsak a Méltósága tehette ide.

Lois észrevette, hogy a fiatalemberen egy skót ezred egyénruhája van.

— Ej, de csinos fiatalember! — csettintetit a nyelvével a szobaileány.

— Elviszem lady Moronnak, — mondta Lois és már kopogtatott is a grófné ajtaján.

Lady Moron közönyösen szemlélte a képet s az asztalfiókba csúsztatta.

— Egy fiatalember. Sok évvel ezelőtt ismertem.

Lois visszament a szobájába. A nap sütött, a levegő tiklkadt volt. Az ablakok nyitva álltak. Az egyikről ki lehetett lépni a kőerkélyre, de az ablak előtt még egy faajtócska zárta él az utat a csalogató erkély felé.

— Nekünk nappal nem szabad kijárnunk az erkélyre. A Méltósága ebben különösen szigorú.

— S ez rám is vonatkozik?

— Oh, igen, Miss. A Méltósága iis csak este ül ki. Nappal mindenkinek tilos.

Lois ezek után kétszőrte kíváncsibb lett, mi lehet ennek a különös tilalomnak az oka.

— Ha esetleg van barátnője, akit meg akarna hivni teára — mondta a grófné —, mindig meghívhatja, valahányszor nem vagyok itthon. Holnap szabad estéje van, én nem vacsorázom itthon.

Lois még aznap este hosszú levelet irt Lizzi Smithnek és maga vitte a postára.

Másnap lady Moron a fiával a városban vacsorázott, • majd színházba ment. Lois egyedül ült, mikor Lizzi bekopogtatott.

— Itt akár táncra is elég hely volna, — szólt Lizzi halkan, amikor az ebédlőbe léptek. — Az az emeletes fráter a házvezető? Nem mondhatnám, hogy az ábrázata valami nagyon tetszik nekem, de arról ő nem tehet. Hány fogás lesz különben? Mert az orvosom kijelentette, hogy hatnál többet ne egyem. Nos, láttad őt azóta?

— Mr. Dóriit gondolod? Igen, ma reggel megint láttam. Itt sétált a ház előtt. Detektív.

Lizzi nem tudott hová lenni a csodálkozástól.

— Egy igazi detektív? — kérdezte nagy reverendával a detektívek fajtája iránt. — Én inkább azt hittem, hogy épp a másik csoportba tartozik, azok közé, akikre a detektívek vadásznak. És mit szólt?

Hirtelen elnémult.

— Mi van veled? — kérdezte Lois.

— Mintha lépéseket hallottam volna.

Lois az ajtóhoz pattant s hevesen kitárta. A folyosó üres volt.

— Azt hiszed, itt járt valaki?

— Nem tudom biztosan, de éles fülem van és a szőnyegen kétségtelenül lépkedett valaki.

Lois bezárta az ajtót és az ágyára ült.

— Lizzi, mondani akarok valamit.

— No végre! Tudtam, hogy egyszer, élőbb-utóbb bevallód. ö a legderekabb emberek egyike, akivel az életben találkoztam.

— Az Isten szerelmére, kiről beszélsz megint? Tán csak nem arról a szerencsétlen flótás Dóimról?

— Hát kiről másról?

Lois komoly helyzetéinek tudata dacára vidám kacajban tört ki.

— Te kis házasságközvetliitő. Mr. Dorn valószínűleg házas és egész nagy családja van. No, ne beszéljünk többé róla. — Hirtelen más gondolat villant át agyán. — Meg akarod nézni ezt a nagy várost? — Odament az erkély üvegajtajához és kinyitotta. — Nappal nem szabad ide lépnünk, de most nézd, milyen mesés.

Az erkélyre ment, kezét rátámasztotta a korlátra s bámulta az utcát, mely nagy fényes szalagként ihömpölygött tova. De hirtelen úgy érezte, hogy az erkély lassan lesülyed alatta.

Háláira rémülten ugrott vissza az ablakhoz, de e pillanatban a kőalap nagy recsegéssel lezuhant vele a mélységbe.

XI.

Lois esés közben vad kétségbeeséssel kapott támpont után s ujjal görcsösen odatapadtak a fái egyik kiugró kövébe. A zökkenéstől majd kiszakadt a keze, de a zuhanás egy pillanatra megakadt.

A világ legnagyobb kiállítási épülete. A prágai „Mintavásárpalota“.