Irodalmi Szemle, 2010
2010/1 - Grendel Lajos: „...életem egyik legszebb kalandja” (Bevezető sorok a legújabb kori magyar irodalomtörténethez)
.... életem egyik legszebb kalandja" 17 cepció következtében nálunk csak a hetvenes években kezdtek tudatosulni” - írja Kulcsár Szabó Ernő (i.m. 148.o.) Két évtizeddel a rendszerváltás után már elmondható, hogy az egykori emigráns magyar írók munkái a mai egész magyar irodalom szerves részét alkotják, nem utolsósorban annak köszönhetően, hogy az egész magyar irodalomban azóta végbe ment beszédmódbeli és poétikai átalakulásokra ők is ösztönző hatással voltak. Nem látványosan hatottak, nem robbanásszerűen, de, különösen a hetvenes évektől, folyamatosan. És persze köszönhető mindez annak a fiatal irodalomtörténész-nemzedéknek is, amelynek a nyolcvanas években volt bátorsága a kortárs nyugati irodalomtudományi irányzatok és iskolák elméleti belátásait a magyar irodalomra vonatkozóan alkalmazni. A legutóbbi bő negyedszázad irodalmunknak egy olyan korszaka, amelyben teória és irói praxis eleddig soha nem tapasztalt szimbiózisban él együtt. Sokszor nehéz kideríteni, mikor és milyen arányban ösztönözte a teória a praxist, és megfor- ditva. Ezt az állapotot igen erős kritikai hátszél is erősítette. írókollégáim közül né- hányan úgy gondolják, hogy ebben a negyedszázadban kritikusok egy csoportja (klikkje?) kisajátította és manipulálja a magyar irodalmat. Hogy míg egyes alkotói áramlatokat, irodalmi tendenciákat a valós értékén felül becsül meg, másokról tudomást sem hajlandó venni. Hogy irodalmunkban már jó ideje a teoretikusok viszik a prímet, ők diktálják a tempót, s az író vagy aláveti magát a diktátumuknak, vagy ha nem, hát magára vessen. Én ezt, úgy is, mint „aktív” író, másképpen látom. Annak ellenére, hogy én sem vagyok az irodalmi mű nyelvi megelőzöttsége dogmájának az elvakult híve. Az új irodalomtudományi és kritikai iskolák - minden türelmetlenségük, hitvitázó indulataik és egyoldalúságaik ellenére - nyereségei irodalmi életünknek. Legfőképpen azért, mert szempontjaik átláthatók, érvelésük világos, elemzéseik szövegköz- pontúak, s nem metaforikusán homályosak vagy kétértelműek. Érveik és terminológiájuk kerüli a fellengzős frázisokat, a patetikus kinyilatkoztatásokat és az ideológusokat oly gyakran jellemző agressziót. Könyvem nagymértékben támaszkodik elméleti belátásaikra, következtetéseikre, értékítéleteikre anélkül, hogy szentírásnak tekinteném minden szavukat. Aktív íróként a modern magyar irodalom egyes jelenségeit: müveit, szereplőit eltérően ítélem meg, mint a dolgozatomban sokat s többnyire egyetértéssel idézett Kulcsár Szabó Ernő, Gintli Tibor, Schein Gábor és mások. Amennyire munkám írása közben lehetőségem nyílt rá, igyekeztem érvényesíteni a müvek elemzésénél a Kibédi Varga Áron által említett kétirányú megközelítést. Sőt, ezen túl, felhasználtam olyan nem „tudományos” alapozottságú írásokat is, mint Kosztolányi, Babits, Németh László és más szépírók kritikáit és esszéit, attól a kicsit félve kimondott meggyőződésemtől vezérelve, hogy ők, mint elsősorban aktív szépírók, valamit mégiscsak elsajátítottak az irodalmi művek anatómiáját illetően. Mint minden nemzet irodalmának, a magyarnak is voltak nagy és hanyatló korszakai. A 16. és 17. századi magyar reneszánsz és barokk irodalom vitathatatla-
