Vas megye múltjából 1986 - Levéltári Évkönyv 3. (Szombathely, 1986)
Szelestei N. László: Sartoris János (1695-1756) nemescsoi lelkész élete és működése
tásával a győri evangélikus gimnázium is, a hatóságok 1749-ben azonban száműzték a városból. Győr a magyar nyelvű evangélikusság szervező gócaként nevelte az utánpótlást. 4 A sanyargatott körülmények között e programhoz nem volt könnyű nemzeti nyelvű könyveket biztosítani. Immár nemcsak a vallásos életet közvetlenül segítő és tápláló Biblia, katekizmusok, ima- és énekeskönyvek kellettek egyre nagyobb mennyiségben, hanem iskolai és nevelési könyvek is. Ezek kiadásáról lelkészek és iskolamesterek gondoskodtak. Az anyagiakat kérésükre adták össze mecénások, nemesek és városi polgárok, tehetős és kevésbé tehetős gyülekezetek, külföldi patrónusok. A kiadási folyamatról ma még keveset tudunk. Nem tudjuk, hogy pl. a protestáns vallású könyvkötők, könyvárusok csak alkalmilag foglalkoztak-e kiadással, vagy iparszerűen, s mennyire saját tőkéjükkel. Ha csupán a máig fennmaradt kiadásokat vesszük tekintetbe 5 , és azt, hogy a nyomdahelyet nélkülöző kötetek minden kétség nélkül, s a külföldi városnevekkel ellátottak közül is sok magyarországi nyomdában jelent meg, a cenzúra kijátszásával, akkor el kell fogadnunk, hogy e titkon kinyomtatott kötetek nyomdai ügyeiről a kiadások idején is kevesen tudhattak. Ezért hiányoznak róluk az iratok, sőt még a magánlevelekben is ritkán utaltak rájuk. Eddigi vizsgálataink szerint a hamis impresszumú kiadványok nyomdahelyei: Győr, Sopron és Pozsony. Azon feltételezésünkre, hogy titokban a Dunántúlon vagy a Dunamelléken protestánsok nyomdát üzemeltettek volna, nem találtunk semmi adatot. A török uralom alól felszabadult ország északi és nyugati peremvidékének 11 vármegyéjében a vallásügyet 1731-ben szabályozó Carolina resolutio szentesítette a korábbi állapotokat: a protestánsoknak egészen a türelmi rendeletig (1781) csak az artikuláris helyeken engedélyeztek nyilvános vallásgyakorlatot. Az új rendelet a sok tiltás közt mintegy „engedményként" említi, hogy családi körben, magángyakorlatként másutt is olvashatnak vallásos szövegeket. Vagyis a vallásgyakorlathoz szükséges könyveket általánosságban nem tiltották a hatóságok, hanem csak itt-ott, egy-egy túlbuzgó cenzor, revisor és püspök a saját területén. Nyomdászaink a volt királyi Magyarország területén a katolikus hatóságoktól és püspököktől függtek, protestáns kiadványokat csak nagyon ritkán jelentethettek meg. Nem katolikus nyomda felállításáról a fennálló viszonyok között szó sem lehetett. A nyomdai költségek nagy részét a drága papír jelentette ebben a korban. Nagy mennyiségű könyv egyszerre való előállítása sokba került. Sőt az elkobzás veszélye miatt (ami főleg a terjesztés közben fenyegetett), nem is lett volna szerencsés a gyorsan és biztonságosan eladható példányszámnál többet nyomtattatni. Egy új kiadás ára amúgy is „csak" az újraszedés viszonylag nem nagy költségtöbbletével növekedett. Ezért az alapművek: ima- és énekeskönyvek, katekizmusok gyakran megjelentek. Az impresszumadatok a kiadás évét sokszor hamisan tüntetik fel. Gyakori az azonos impresszumú, de eltérő szedésű kiadvány, ezért ezen művek minden fennmaradt példánya külön vizsgálatot igényel. Bár a reformátusok a Tiszántúlon és Erdélyben rendelkeztek nyomdákkal (Debrecen, Kolozsvár ...), mégis olcsóbb és veszélytelenebb volt titokban 108
