A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Borsody István: A magyar-szlovák kérdés

A világháborúelőtti szlovák-magyar viszonyra két körülmény jellemző: az öntudatos szlovákok eltávolodása a magyar gondolattól és az ezzel párhuzamos hozzáilleszkedés a csehek által propagált csehszlovák egységhez, a másik oldalon pedig a szlovák származásúak el magyarosodása és beleilleszkedése a magyar állam társadalmi struktúrájába, amely bárki számára lehetővé tette, származásra való tekintet nélkül, a legmagasabb érvényesülést és emelkedést, ha nyelvben és műveltségben, szellemben és gondolkodásban alkalmazkodni tudott az uralkodó magyar mértékhez. Ez a liberalizmus ideje és nemzetiségi tekintetben az asszimiláció kora Magyarországon. A liberalizmustól csak azt lehet számon kérni, hogy liberális volt-e — és az asszimiláció korát csak azzal lehet mérni, hogy tényleg lehetővé tette-e az asszimilálódást. . . Furcsa dolog a liberalizmus korszakát utólag azzal vádolni, hogy liberális volt és az asszimiláció korszakának szemére vetni, hogy megengedte az asszimilációt. . . Ilyen ferde szempontok szerint szeretik sokan elmarasztalni hazánk háborúelőtti állapotait, pedig korok értékét sohasem lehet későbbi idők eszméi szerint megállapítani. Még egyetlen korszak sem hozott végső megelégedést, egyetlen eszme sem tudta megoldani az emberi együttélés összes kérdéseit: a liberalizmus és asszimiláció kora sem tartalmazott örökérvényű igazságokat, a maga módja szerint azonban kétségtelenül sok igyekezettél sietett hazánk Európától messze elmaradt helyzetén segíteni és nem egészen eredménytelenül, ezt egy nyugodtabb és tárgyilagosabb korban köszönettel fogjuk megállapítani ... Ez a kor liberálisan tudta kezelni a nemzetiségeket: megnyitotta az érvényesülés útját —az asszimiláció árán. Azóta tudjuk már, hogy a nemzetiségi kérdést nein lehet asszimilációval megoldani, mert a nemzetiség asszimiláció nélkül akar érvényesülni. Ennek viszont egy feltétele van, hogy a nemzetiségi jogok elismerése ne ruházza föl a nemzetiséget olyan szabadsággal, hogy elszakadhasson az államtól. A háborúelőtti Magyarországon a szlovák nemzetiségi kérdést a radikális csehbarát szlovák politikusokkal már azért sem lehetett megoldani, mert ők teljesen cseh hatás alá kerültek és jövőjüket a magyar államon kívül élő csehekkel szövetkezve képzelték el. A háborúelőtti szlovák-magyar viszony tragédiájához tartozott, hogy csak a végletek érvényesülhettek: egyik oldalon a magyar állam egysége ellen törő csehszlovák irredenta, a másik oldalon a szlovák öntudatot elhagyó magyarosodás. Üdvös kompromisszummal a szlovák nemzeti érzelmet és magyar hazaszeretetet kellett volna közös nevezőre hozni . . . A liberalizmus kora ilyen megoldást nem ismert. És koráramlatok szerint a történelmi Magyarország nemzetiségi kérdései sohasem fognak megoldódni. Csak egy speciális helyi forma kifejlődése teremthet összhangot, mint ahogy speciális forma szerint uralkodott béke Magyarországon a nemzetiségi ellentétek kirobbanásáig is. A kérdés túl bonyolult ahhoz, hogy gyors és tökéletes eredményekhez juthassunk: kiizködve, áldozatokkal, szenvedések, tévedések és veszteségek árán ismerjük meg a jövő útjait. A váltakozó korok váltakozó helyzeteket teremtenek, a szűk látókör elmarasztalja az egyik korszakot és fölmagasztalja a másikat, de a magyar tekintet és a valódi béke után vágyakozó dunavölgyi lélek nagyobb távlatokig ér el: mindig Szent István birodalmának határaiban gondolkozik és ha divatok, vagy koreszmék hatalma ellen kell is küzdeni, hisz és bízik abban, hogy ennek a természetes egységű birodalomnak népeit ki lehet békíteni egymással és meg lehet teremteni az összes érdekeltek javát szolgáló Pax Hungaricat. A magyar-szlovák ellentétet a cseh propagandának sikerült a véksőkig kiaknázni, annyira, hogy a szlovákságot kivonhatta az ezeréves közös haza kötelékéből. Nem sikerült azonban elvágni a szellem kapcsolatait, amelyek tovább hatottak a legmérgesebb barátságtalanság idején is. A szlovák irodalom a legádázabb ellenségesség korában sem mentes a magyar hatásoktól. Sládkovic a szlovák nép hősét mint Mátyás fekete seregének katonáját rajzolja meg, Arany Toldija pedig oly közel áll Sládkovic hőséhez, mint amilyen rokon a szellem is, amelyben a korabeli magyar és szlovák irodalom aloktásai születnek: a nép felé forduló figyelem, a romlatlan ősi erők utáni vágyakozás, a népies klasszicizmus kiteljesedésének kora ez, ami Arany János nevével függ össze a magyar irodalomban. A magyar irodalom népies irányzatára a szlovák írók természetes vonzódással felel nek, hiszen őket is népük érdekli, őket is az ősi föld és tájszeretetete fűti, ök is a nép felemelkedését várják és végső fokon a szabadságért lelkesednek, mint Petőfi Sándor, Arany és Petőfi a magyar szellem örökérvényű kifejezői utat és irányt jelentenek a szlovák irodalomban is: mi sem bizonyíthatja jobban, hogy a politikai félreértés korában is mennyire hódított a közös lélek és szellem lenyűgöző ereje. A magyar klasszicizmus legjellemzőbb szlovák neveltje maga Hviezdoslav, a szlovákok legnagyobb költője. A közös szlovák-magyar tradíciókat Hviezdoslav Országh Pál már származásával örökölhette. Családja ahhoz a nemességhez tartozott, amely a magyar rendiség korában a magyar „nemzet" és „haza" őrzője volt. A szlovák népi igények felismerése Hviezdoslav^ is hatottak, de az árvái hegyek és népének nagy szeretete vezette őt a magyar szellem megértése felé is, mert a hagyományok ereje és magyar műveltsége felfedte benne a rokonérzést, ami egymás testvérévé avatja az északi hegyek határát mindig tiszteletbentartó alföldi magyart. Arany balladái Hviezdoslav halála pillanatában is ott feküdtek asztalán, de