A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Borsody István: A magyar-szlovák kérdés

vedélyesen átérző magyarokat, németeket és szlovákokat. Bernolák Antal pedig jónak látja, hogy a szlovák irodalmat elválassza a cseh nyelvtől, mert érzi, hogy az újabb kor közeledtével a nyelv egyre nagyobb szerephez jut és tudja, hogy népe szellemi egyéniségét óvnia kell olyan nyelvek hatásától, amelyek megtámadhatják eredetiségét és lényegét. A cseh nyelv hatását a szlovák irodalomra pedig károsnak ítéli. A magyar nyelvtől viszont nem idegenkedik, sőt annak tanulását szorgalmazza és ötnyelvű szótárának magyarnyelvű előszavában kiemeli, hogy művében a magyar-szlovák részre fektette a fősúlyt. A szlovák irodalmi nyelv atyja jól érezte, hogy egy nép irodalma csak addig él, míg sajátmaga kifejezésére törekszik s figyelemreméltó, hogy míg a rokon cseh nyelvtől való elszakadást hirdette, a nem-szláv magyar nyelv hatását veszélytelennek érezte. Bernolák megérezte a cseh nyelvvel terjedő veszedelmet, melyre oly sokan ügyeltek a csehek és szlovákok későbbi közös köztársaságában. Bernolák attól félhetett, ami 1919 után bekövetkezett s ami ellen Hlinka András is küzdött: hogy a szlovák irodalom, szellem és gondolkodás ne olvadjon föl az agresszív cseh hatások alatt. A mult század harmincas-negyvenes éveiben a németek ellen egyre erőszakosabb cseh nacionalista törekvések magyarellenes mozgolódásra serkentenek néhány cseh hatás alatt álló szlovák embert is. A magyarellenes agitációt a németellenes cseh agitátoroktól tanulják — és a szlovákok magyarellenessége azóta is párhuzamosan fejlődik a csehek németellenes örekvéseivel. A cseh és szlovák népet a német és ma< gyar szomszéd elleni izgatással lehetett egy távolabbi közös cél szolgálatába állítani, hogy a szomszédság és évszázados együttélés rendszere felbomoljék és végső fokon a történelmi egységek helyett a csehszlovák fiktív népi egységnek adja át átmenetileg a helyét. A mult század harmincas éveiben megjelent szlovákeredetü magyarellenes röpiratok főleg a magyar nyelv elleni gyűlöletnek adanak kifejezést. A szlovákmagyar ellentét a későbbi években is a megoldatlan nyelvkérdésből táplálkozott. A leghevesebb propaganda sem tudta a szlovákokat, mint „nemzeti kollektívumot" öntudatos tömeget elszakadásra bírni a magyar haza többi lakóitól. A szlovákok körében a magyarellenesség legmagasabb fokán sem volt tapasztalható az ellenséges nemzeti elkülönülés, a szlovák mozgalmak legradikálisabb szárnyai is végeredményben a szlovák nemzet nyelvi jogaiért küzdöttek. A szlovák kérdés nyelvi kérdés volt és annál sajnálatosabb, hogy ez a kérdés megoldatlan maradt és odáig fajult, hogy a csehek saját nemzeti céljaik szolgálatában a huszadik században magyarellenes nemzeti kérdéssé tudták duzzasztani a szlovák nyelvproblémát. A magyarországi szlovákság történetének egyetlen fegyveres szembefordulása a magyarsággal is azt bizonyítja, hogy a szlovák tömegek nem értették meg a vezetők magyarellenes szélsőséges törekvéseit. Az 1848-as szeptemberi Hurban-felkelés sikertelenségét főleg az magyarázza, hogy a nép nem lelkesedett a vezérek kezdeményezéséért. Húrban, Hodzsa, Stúr nem népükkel egyetértve szervezték erőszakos akciójukat, hanem a bécsi kormány tudomásával, támogatásával, mint a bécsi kormány magyarellenes terveinek kiszolgálói. Az erőszakos elszakadásra irányuló szlovák mozgalmak sohasem táplálkoztak a szlovák nép és föld honi talajából, mindig idegen célok és távoli mozgatóerök hatásaként jelentkeztek. Az 1848-as szolvák mozgalmak sikertelensége után a Bach-korszakban megint idegenből importált szellem kezdi meg a szlovákok magyarellenes mozgósítását: a szlovák születésű, de Horvátországban élő Moyses István, aki — miután Besztercebánya püspöke lett — nagy hévvel látott hozzá a maga nagyszláv gondolatmenetében a helyi szlovák kedélyek izgatásához. A nagyszláv gondolatok hatása mellett pedig egyre rendszeresebben jelentkeztek a cseh érdeklődök is, akik tervszerűen végezték szervezömunkájukat a cseh-szlovák nemzetegység érdekében. A szlovákság öntudatos vezetőit a 67-es kiegyezés utáni években különösen sértette a magyar vezetés alatt kibontakozó nemzeti Magyarország fellendülése és szívesen szövetkeztek az idegenből jött cseh agitátorokkal. Sajnos, a magyarok sem tudtak módot találni arra, hogy a szlovák nyelvi jogok megadásával elejét vegyék a cseh propaganda terjedésének. Deák és Eötvös 1868:XLIV. kitűnő nemzetiségi törvényét hatálytalanította a korszellem, amely az európai nacionalista áramlatokhoz alkalmazkodva, az országot egynyelvűvé, nemzetivé kívánta formálni. Ebben az időben hangzott el a szlovákokat annyira bántó kijelentés, hogy „tót nemzet nincs", ekkor zárják be a három szlovák tannyelvű középiskolát Zniováralján, Nagyrőcén és Túrócszentmártonban és oszlatják föl a Maticát, ezekben az években keseríti el a szlovákokat Apponyi iskolatörvénye, ebben a kicsinységek miatt feleslegesen túlfeszített légkörben történik a sajnálatos csernovai incidens, amelyet Scotus Viator, Tolsztolj, Denis és Björnson segítségével világgá kürtölt a cseh-szlovák magyarellenes propaganda. De talán közeljárunk az igazsághoz, ha az ellentétek okát inkább a hozzánemértésben és tájékozatlanságban, mint a magyarok és szlovákok egymás iránti rosszindulatában, összeférhetetlenségében, vagy gyűlölködésében keressük. A nagy megoldatlan kér dés súlya alatt egyik fél sem tudott fölemelkedni a tárgyilagosság, a józan ítélet és belátás olyan fokára, hogy az erők természetes összecsapását el lehetett volna kerülni. - 292 —