Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 22. (Kaposvár, 1991)

Somssich Pongrác (összeállítása): Részletek gróf Somssich László (1874-1956) emlékirataiból

valamint 5 családtagja is nyugszik, mindnyájan 1849-ben, az akkor dühöngő kolerajárvány áldozatai lettek. Atyám rendkívül eszes, olvasott, művelt férfi volt. Velünk gyerekekkel szigorúan, de igazságosan bánt. Kitűnő lovas hírében állott, és talán éppen ez a túlzott sportolás okozta vesztét. Már 40 éves korában egy lovas baleset következtében súlyos idegbaj támadta meg szervezetét, amely a korral fokozódott. így sajnos többet nem tudott részt venni az ország közéletében, pedig sokoldalú tehetségével és műveltségével hazája érdekében hasznos tevékenységet fejthetett volna ki. Mi gyerekek, hirtelen haragra lobbanó természete miatt inkább féltünk tőle. Anyám végtelen jószívű, gyermekeit és férjét forrón szerető anya és feleség volt, aki egész életét és tevékenységét szeretteinek és környezetének szentelte. Ő nevelt bennünket. Margit nővéremet és engem ő tanított írásra és olvasásra. Legidősebb testvérem, Margit, férjezett Attems Móricné, aztán utánam következtek: Gyula, Antal és János öcséim. Különösen bensőséges viszonyban voltam nővéremmel és Gyula öcsémmel, akik korban is hozzám a legközelebb álltak. Az élet minden örömét és bánatát megosztottuk egymással. Felnőttkorban aztán rám hárult a feladat, hogy édesanyámat a családon belül, főleg testvéreim és atyám között felmerülő helyzetekben kiegyenlítő szerepben támogassam. Nekem vele, hála istennek nem volt nagyobb nézeteltérésem, mert határozott módon mindenkor feltártam felfogásomat és nézetemet, ami inkább megnyugtatólag hatott szegény beteg atyámra. Ifjúkor, tanulmányok, művelődési utazások (1883-1898) Szüleim elhatározták, hogy a kalksburgi (Ausztria) jezsuita kollégiumba iratnak be, mely szigorú, de jó iskola hírében állt. 1883 szeptemberében (akkor 9 éves voltam) mindketten el is kísértek Kalksburgba. Első nap igen elveszve éreztem magam, de hamarosan megbarátkoztam a pajtásokkal, s patresek is megértéssel kezeltek bennünket, az újoncokat. Sok magyar fiú volt még az intézetben, akikhez később szoros barátság fűzött. így Mikes János, későbbi szombathelyi püspök, ki 1945-ben hunyt el tragikus körülmények közt, aztán Batthyányi László, a híres szemorvos és emberbarát és még sokan mások, kik később a magyar közéletben szerepet játszottak. Négy évig maradtam Kalksburgban, ahol a gimnázium négy alsó osztályát végeztem. Évközben sohasem mehettünk haza, se karácsonyra, se húsvétra, csak a két hónapos nyári vakációra. Általában szerettem Kalksburgban lenni. A tanárok között sok rokonszenves, az ifjúság lelkületét megértő, okos ember volt. Különösen kimagaslott közöttük földrajz- és történelemtanárunk, Páter Abel, akit egyébként kiváló hitszónokként is számon tartottak. Előadásai teljesen lekötötték figyelmünket. Nagyon tiszteltem, bár volt vele két említésre méltó incidensem. Egyik előadása alkalmával, mikor a Monarchia 1870-es éveinek történelmét adta elő, azt találta mondani: ,Andrássy megásta Ausztria sírját!" Erre nagy hazánkfia emlékén ejtett sérelem következtében nem tudtam hazafias érzésemet türtőztetni, és közbe szóltam: „Ez nem igaz!" Erre Páter Abel azonnal kidobott a tanteremből, és büntetésből az óra végéig az ajtó előtt a folyosón kellett állnom. Óra után aztán kölcsönös megértő kimagyarázkodás után ismét békét kötöttünk. Egy másik eset az öreg Albrecht főherceg tábornagy látogatása alkalmával történt. Albrecht főherceg, aki az akkori történelemben a custozzai győző nevet