Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-10-10 / 41. szám

Bizonyítgatni, hogy a lelki gondozás hasznos, szükséges : oly feleslegesnek tartom, mint p. o. azt bizonyítgatni az orvosnak, hogy a gyógykezelés szükséges. De egyöntetű eljárást, szabályok szerint kibécézett rendszert alkotni nem lehet, nem is kell. Mert valamint a physikai betegségnél nincs specifikus gyógyszer s panacea: úgy azon bajokra sincs serum, melyek ellen nekünk a cura pastorális eszközeivel küzdenünk kell. Az orvos belátása a beteg egyénisége, szervezete, a kór jellege: mind más-más kezelést s gyógyszert kiván. És a mi egy bizonyos esetben, egy bizonyos páciensnél jó eredményt szült: ugyanaz másokkal szemben balsikerü is lehet. Ézért a mi ment p, o. Lévaynak s némileg indokolt is vala : az Nagy Sándor s Kósa Ede szemében (a debreceni Prot. Lapban) már kirivó. Ámde Nagy Sándor és elvtársai lényegileg nem is a lelki gondozás: hanem annak oly módon és alakban való gyakorlása ellen szólottak fel, a minőben azt némelyek végzik s végzendőnek a leghelvesbül tartják. Bizony nem áll az, hogv a cura pastoralis gyakorlásának legfőbb s legcélszerűbb módja a hívek házanként való rendszeres — még pedig tanukkal — látogatásában áll. A fődolog, hogy a pásztor ismerje nyáját, annak gondolkodásmódját, erkölcsét, szokásait, bajait, erényeit, bűneit. De a megismerésnek számtalan helyesebb módja áll még a kezdő lelkész előtt is. Ugyanazért ehhez, a hivatalos alakú, rendszeres házankénti látogatáshoz csak a végső esetben nyúljon. mint az orvos a gégemetszéshez. Sok üdvös jó dolognak épen a rendszeresség a megölője. így a lelki gondozásnak épen ez a rendszeres — vagy kell vagy nem — látogatas. »Mindennek rendelt ideje vagyon!« Magától jön az alkalom mindenre. Ezeket kell megragadni. Nincs szükség mondvacsinált alkalmakra, mikor azok megrendelés nélkül önként is jőnek. Amaz egyedül »jó pásztor* és apostolai ezen önként jövő alkalmakat használták föl az istenországának terjesztésére, a kútnál, a hegyen, a pusztában, a hajóban, tengeren, a tetten kapott nőnél, a vendégségben, s az életnek önként előálló eseteiben mindenütt. És azok a példányok is, kikre Csiky buzdítóul hivatkozik, csak a kedvező alkalmakat használták föl, a mint magoktól jöttek. Es bár meggyőződésem szerint minden valamirevaló lelkész gyakorolja a lelkigonclozást, kiki a maga módja s belátása szerint: még sem árt lelkünkre kötni, miként a püspöki kar — igen bölcsen — javaslatában hangsúlyozza. Nem árt a komoly figyelmeztetés : »pásztorok, ébren legyetek, most különösen figyeljetek a jelekre s ragadjátok meg az alkalmakat!« De nem ártana s itt már az ideje, a theol. intézetekben is nagyobb súlyt fektetni a cura pastorálisra. Igaz, hogy az élet sokra megtanítja az embert, hogy a jó pap holtig tanul. De azok a drágán fentartott theol. intézetek még sem azért vannak, hogy a leendő lelkipásztorok az életben legszükségesebből hozzanak onnan legkevesebbet. Íme az ^élet azt mutatja, a t'őpásztorok — hegyen innen és túl — javaslataikban azt kiáltják, hogy legfőbb dolog a lelkek gondozása, a cura pastorális, a belmisszió. Hát mért nem küldenek theol. intézeteink ha nem is kész. gyakorolt misszionáriusokat, legalább olyanokat, kik már belehozattak a lelki gondozásba s tudnak bánni annak eszközeivel A tanítói s orvosi intézetek mellett vannak gyakorlóiskolák. A többi theol. intézetek is megtehetnék, a mit a budapesti, hol az ifjak a belmissziói munkálkodásnak nem-sak szemlélői, de annak működő tagjai is. A lelki gondozás azon eszközeit, melyekre a püspöki javaslat rámutat, minden lelkipásztornak használnia kell. De szereny nézetem szerint nem úgy, hogy ő legyen minden mindenekben, azaz közvetlenül úgy ő maga gyakorolja a gondviselés minden eszközét és módját, mert ez képtelenség. Még a mennyei atya sem gyakorolja a földi gyermekeire való gondviselést közvetlenül, hanem mások által. A mozgató, kormányzó kéz, az éltető lélek a lelkész legyen, de a tagok munkáját ne ő végezze. A hajó parancsnoka ő, a ki nem fűt, nem evez, nem feszíti a vitorlákat, de vezényel, foglalkoztatni kell a presbyteriumot s a női választmányt (diakonisszák). Amazok feladata nem az, hogy szavazatokat adjanak be megürült egyházi állásokra s a vagyon fölött őrködjenek. De mindenekelőtt a valláserkölcsi élet irányítása, vezetése a gyülekezetben, hogy legyenek a lelkipásztor jobb keze a lelkek gondozásában. A hajó legénysége, tisztjei ők. Állítson a lelkész kit-kit a maga helyére s adja kezébe kinek-kinek hajlandósága s tehetségéhez képest, a megfelelő eszközt, egyiknek a szegénys árvaügyet, másiknak a népkönyvtárt, harmadiknak a visszás vagy vadházasok, a vegyes házasok, az ifjúsági és más egylet gondozását. Szóval munkaiért nekik az evangelizáció terén! Nagy-Igmánd. Szentkúti Károly. Utasítás az esketéshez.* A mit az országban egyetlen vallásfelekezet sem cselekedett, azt megcselekedte a dunamelléki (és a tiszáninneni! Szerk.) ref. egyházkerület közgyűlése: a házassági esketést ingyenessé tette. Ez a határozat a felületesen gondolkozó embernek tetszetős; valóban pedig igazságtalan és ellenkezőjét fogja okozni annak, a miért hozatott, t. i. a református valláshoz való ragaszkodásnak; vagy épen a vallásosság fejlesztésének. Igazságtalan, mert a lelkészeket anyagilag károsítja meg olyan szolgálatért, melyért, conventionaliter joguk van fizetést venni. A szuperintendencia annyira szivén látszott viselni az egyházi hivatalnokok fizetésének épségben tartását, hogy minden konvenciováltozást felterjesztetni parancsol annak szigorú megvizsgálása végett, hogy a változtatás által épségben marad-e a konvenció értéke; és most egy tollvonással maga semmisíti meg a lelkészek jövedelmének egy tekintélyes részét. Megtörtént már sokszor, hogy az egyházmegyei és kerületi hatóság konvenciót változtatott, de mindig azon klauzulával, hogy addig a régi marad érvényben, míg az azon konvencióra hozott lelkész meg nem hal, vagy máshova nem költözik. De nemcsak igazságtalan, hanem nem is éri el azt a célt, a miért meghozatott. Mert csak az a szónoklat hat. a mi szívesen adatik elő. Ennek a szívességnek olaja volt az a pár forint, a mit esketésért kapott a lelkész. Sok szegény falusi lelkész házában egész ünnepség volt, mikor az a pár forint akcidencia megérkezett. S oly lelkesen, oly buzgón beszél a házaspároknak, hogy szinte ő is könyre * Ezt a cikket az »audialur et altéra pars« elvéből kifolyólag és szerzőjére való tekintetből közöljük. De felfogásában nem osztozunk. Azokkal (Szász K., Baksay, Sziládv A. stb.) tartunk, a kik az egyházkerületi gyűlésnek e tárgyban tartott értekezletén pastoralis és opportunitási tekintetekből az esketési stóla önkénytessé tétele mellett érveltek. A hol a gyülekezet tagjait bizalom és szeretet fűzi a lelkipásztorhoz, ott kevés lesz a stóla-veszteség. Tizenöthúsz esztendeig pedig a mi elvész a stóla vámján, megtérül az anyakönyvi kivonatok révén. Különben a végső szót majd a konvent vagy eshetőleg a zsinat fogja kimondani. Addig pro et contra vitatható a stóla-kérdés. Szerk.