Kovács Zsuzsa – Marx Mária szerk.: Zalai Múzeum 18 : Petánovics Katalin 70 éves. Közlemények Zala megye múzeumaiból (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2009)
Kunics Zsuzsa: Gabona piacz-Főtér-Erzsébet királyné tér-A nagykanizsai Erzsébet tér kiépülése, története a dualizmus időszakában
Gabona piacz - Főtér-Erzsébet királyné tér 281 kereskedő, a ház tulajdonosa 1910-ben egy fatelepet is nyitott itt. 17 9 (14. és 17. kép) Az 1880-as évekre megszigorodtak az építési előírások, a város „külcsinosodásában" „tetemes haladás" érzékelhető, melyet a városlakók is üdvözöltek. A lokálpatrióta jogos büszkeséggel szemlélte a város fejlődését. Ugyanakkor a főtéren még ekkor is gyártelepek működtek: az északi oldalon a Blau konyakgyár (14. kép), a keleti oldalon Vucskics János fafűrészeléssel és szikvízgyártással foglalkozó telepe. A gépek zaja, a kéményfüst s a sokszor kiszivárgó bűz zavarta a városlakókat, panaszaikat egyre többször szóvá tették helyi lapokban. 18 0 Ha a telepek megszűnését nem is tudták elérni, a szomszédok megpróbálták megakadályozni az üzemek „kiterjesztését". Mikor 1890-ben a Blau M. Fiai cég pálinkafőzőjében egy újabb, 2,5 lóerejű gőzgép felállítására kért engedélyt, a szomszéd háztulajdonos Laskay Ferenc „felfolyamodással" élt. Kérvényében a „szakadatlan bűzre" panaszkodott, s az „egészségre ártalmas gőzökre", „mert hisz az egy rendezett városban nem történhet meg, hogy a főpiacz közvetlen szomszédságában pálinkafőző műhely felállítása engedélyeztessék meg." -írta. Az egy évig elhúzódó eljárás során több tárgyalást, helyszíni szemlét tartottak, szakszerű vizsgálatra kirendelték a városi orvost és mérnököt. A szakértők szerint azonban a „gép működése oly csendes és zajtalan", hogy az a szomszédok nyugalmát nem zavarja, „ártalmas gázokat nem fejleszt", tűzbiztonsági és egészségügyi szempontból nem lehetett kifogást emelni az új gép működése ellen. Javaslatukra Blau Lajos kötelezte magát, hogy a gép kéményét a szomszéd ház gerince felett 2 méterrel megmagasítja. 181 (14. kép) Vucskics János gőzmalmát, fűrészüzemét és szikvízgyártó telepét a Fő tér 22. szám alatti saját házának udvarán működtette. Az egyszerű földszintes épületet már az 1864. évi kataszteri térkép is jelzi, udvarán ekkor még csak egy hosszú, szilárd anyagból készült melléképület látható a nyugati oldalon, s a telek végében két istálló, fészer. A ház, ill. elődje eredetileg a neves görögkeleti kereskedő Popovics család tulajdona volt. 1761 -ben költöztek a városba, Popovics Dömötör 1773-ban már telekkel rendelkezett a piactéren. Házuk az 1798. évi nagy városi tűzvész alkalmával erősen megrongálódott, valószínűleg ekkor emelték helyén a 19. század végén is még álló, a teljes telekszélességet kitöltő, hosszú földszintes házat. 182 (15. kép) Az épület a Popovicsokkal rokon Vucskics család tulajdonába került, az 1870-es években már itt üzemeltette telepét Vucskics János kereskedő. 1880-ban egy bécsi gyártmányú, 1-4 lóerejű Schneider és Wiedemann típusú gőzkazánnal ellátott hajtógép felállítására kért engedélyt a szódavíz, fafürészelő- és vágó gépe segítségére, és a malomipar gyakorlására. A szomszédok igyekeztek megakadályozni az engedélyezést a tűzveszélyességre, a gép által keltett lármára hivatkozva, a városi tanács is korlátozni szerette volna a telepen felhalmozott fa mennyiségét, de a helyi szakértők és Bielek Miksa műegyetemi tanár, országos szaktekintély véleménye alapján végül az engedélyt megadta. 18 3 Vucskics 1886-ban szerette volna továbbfejleszteni a telepet, s villanyvilágítás előállítására is alkalmassá tenni. Ajánlatot tett a városi villanyvilágítás bevezetésére is, mely—mint kérvényében írta-„városunk és polgártársaink dicsőségére és hasznára fog válni, ... mert a vidéki városokat megelőzzük, s mert a megfelelőbb és olcsóbb világítást kezdeményezzük." Vucskics részletes leírást mellékelt, Budapesten a Nemzeti Színházat, a Műcsarnokot, a központi pályaudvart, a Temesvár utcai világítását hozta fel példának, ahol az általa felszerelni kívánt Ganz gyárból való „kazán és villanygépet" használják. Szomszédai, Ebenspanger Lipót, Weisz Manó, s az uradalom is határozottan tiltakozott a telep kiterjesztése ellen. A korábbi évekhez hasonlóan a telepen felhalmozott faanyag, és az udvaron álló raktárakban tárolt anyagok gyúlékonyságát kifogásolták, a tűzveszélyességre, az udvar túlzsúfoltságára, a lakók nyugalmát zavaró zajra, füstre, a kifejlődő gázokra hivatkoztak. Az engedélyezéssel „jelentékenyebb háborgásoknak lennének kitéve", „épületeikben kárt szenvednének"-jelentették be a helyszíni szemle során. A 800 négyszögöl területű „terjedelmes" udvar ebben az időben már csaknem teljesen beépített volt: az utcavonalon álló üzlet- lakház és az északi oldalon álló újabb lakóház mögött volt a malomépület és iroda, közvetlenül mögötte a favágó és fűrészelő épülete, a déli telekhatárnál 33 méter hosszan raktárak sorakoztak egymás után, mögöttük helyezkedett el a szódavízgyár, az istálló és ólak, a telek középen állt a magas kéménnyel ellátott, hosszú kazán- és gépház. A több mint egy évig húzódó eljárás során több szemlét, szakértői tárgyalást tartottak, a városi hatóságokat azonban Vucskics nem tudta meggyőzni. A tanács tűzrendészeti és egészségügyi szempontokra hivatkozva, a szomszédos telek- és házbirtokosok kifogásai miatt első- és másodfokon is elutasította a kérést. Mivel „a telep a város középpontján, magas házak közt, és a főterek közelében ... van, hol a város lakóinak legnagyobb része él és mozog, tehát nemcsak az egyes közvetlen szomszédok kifogásai, de közegészségügyi tekintetek is tiltják ... az engedély kiadását."-olvasható az indoklásban. Végül 1887 márciusában a Földmívelés, Ipar és Kereskedelem Ügyi Minisztérium harmadfokú határozatával-azzal a
