Dr. Geiszt Jakabné szerk.: Múzeumi Diárium 1991 (Veszprém, 1991)

„A halott haza jön a temetőből"

(1842-1916) (Glatz Oszkár rajza. Petőfi Irodalmi Múzeum) „sok éven át erről beszéltek három-négy vármegyében". Az író nem emlékszik pontosan a főszereplő nemes úrnő nevére (vagy Noszlopyné, vagy Kisfaludyné vagy Gyapayné) csak annyit tud biztosan: egykori jóbarátja és birtokostársa, Noszlopy Tamás „öreg anyja" volt. A tetszhalott nemesasszony koporsóját a sírrablók felnyitották és futva menekültek, amikor az asszony felült s köszönetet mondott nekik. Az úrnő hazaindult, elsőként a cselédlakás ablakán kopogtatott, hogy nyissák ki a kastély kapuját. A cselédek azonban rémületükben imádkozni kezdtek, kísértetnek vélték úrnőjüket. Aztán a kutyákat eresztették rá, akik megismerték és kezét nyalták, hozzá dörgölőztek. „így menekült meg az úrnő s azután élt is még egy darabig." A Veszprém megyei Noszlopon, a Noszlopy család ősi birtokán még napjainkban is mesélik az öregek ezt a történetet. Noszlopy Gyuláné nevéhez kapcsolják az esetet, akinek Gyula nevű fia a faluban született 1854-ben. Kúriájuk a helység központjában állt. A hagyomány szerint itt fulladt meg a nemesasszony kedvelt ételétől, a túrógombóctól. Fia másnap délután temettette el a család faluvégi különálló kriptájába. Este halotti tort tartottak. A somlói borok hatására a rokonok osztozkodni kezdtek a vagyonon. Csak a nemesasszony fia ült az egyik sarokban és siratta az anyját. A legnagyobb zűrzavar, veszekedés közepette nyílt az ajtó és nesztelen léptekkel bejött a szobába Noszlopy Gyuláné. A rokonok egy ideig bámulták, majd hanyatt-homlok kirohantak. A teremben egyedül a nemesasszony fia maradt, aki megkérdezte: „Anyám élsz, vagy a