Dr. Geiszt Jakabné szerk.: Múzeumi Diárium 1991 (Veszprém, 1991)

„A halott haza jön a temetőből"

„A HALOTT HAZA JÖN A TEMETÖBÖL" Az Eötvös Károlyról készült portrék közül talán Glatz Oszkáré a legismertebb. Rajzáról az öregedő, pocakos, tekintélyes bajszú, ám kopaszodó író néz ránk, akinek tekintetéből nyugalom és derű árad. A puritán, jóízű társaságbeli, kávéházi anekdotázó embert idézi számunkra a rajz, feledtetve a fiatal Eötvöst. Nagy Miklós irodalomtörténész megállapítása szerint már a kortársak tudatában - és kicsit az utókoréban is — két, egymástól eléggé elütő Eötvös-egyéniségkép alakult ki s maradt fenn." Az egyik portré a közéleti embert mutatja java férfikorában: a meghurcolt, vérváddal illetett tiszaeszlári zsidók védőjeként bizonyít és cáfol, gúnyolódik és számonkér Eötvös Károly, s miközben beszél, az igazságszeretet fénye megszépíti közismert csúnya arcát. A másikon már hajlott korú, elhízott az író, körülötte vidám, kissé tunya társaság, amelynek közepén úgy trónol és adomázik, mint a valóságos cigányvajda, akitől nevét is kapta: „a vajda". Fáradhatatlan volt az anekdotázásban ..." Tréfálkozó, anekdotázó hajlamát bevallottan apjától, a mezőföldi nemesség tiszttartójától örökölte: „ .. .apám csodálatosan szép s valóban remek elbeszélő volt ... A mi nagyon szerény nemesi és vármegyei köreinkben minden társalgás és társaság elhallgatott, a mint apám valamely történt esetet elkezdett beszélni, vagy valamely ismert alakot elkezdett rajzolni. Egyszerű elbeszélései igazi művészi hatással voltak mindenkire. Minden elbeszélésének erőltetés nélküli szelíd vidámság s hogy úgy mondjam,- jószívű pajzánság adta meg az igazi színt, habár elbeszélésének tárgya szomorú volt is. Azt hiszem, apám elbeszélésének módszeréből én már gyermekkoromban elsajátítottam valamit s ez utóbb átszivárgott írásmódomba is." Eötvös műveinek sikerét főként az adoma jegyében, keretében fogant memoár és művelődéstörténeti „csevegés" hozta meg. Kiemelkedő alkotása — amely nevét országosan ismertté tette — az 1901-ben megjelent Utazás a Balaton körül. Illyés Gyula így vélekedett róla: „Ha Eötvös Károly a maga idejében a néprajztudósok szerénységével — azaz igényével — indul nevezetes balatoni útjára, kincses ládával tér vissza, tele népi legendával, hagyománnyal, hiedelemmel, mesével: Bartók, Kodály, Vikár, Győrffy előfutára lesz. Hogy a hallottakhoz ő nemesi kúriákból, táblabírák pinceszerein jutott? Bizonyos távlatból azok lakói is nép, ha közvetve „ott is még a népi tudat forrása bugyog." Könyvében Kisfaludy Sándor végrendelete kapcsán olvasható egy különleges történet. Eötvös szerint a költő félt attól, hogy elevenen temetik majd el. Ezért végrendeletében meghagyta: szúrják át a szívét. Félelmének alapja - Eötvös állítja ezt — egy 1750 körül Téten megtörtént eset, amelyről hallhatott Kisfaludy Téten, de bárhol másutt is a környéken, hiszen