Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

NÉPI TÁPLÁLKOZÁS HÁROM GÖMÖRI VÖLGYBEN

Népi táplálkozás három gömöri völgyben H

a a szülőföldtől, a szülői háztól távoli vidékre, idegen területre kerül az ember, az új környezetében talán a legnehezebben alkalmazkodik az addig szokatlan ételekhez és táplálkozási szokásokhoz. Egyre gyakrabban jutnak eszébe az otthoni ízek és az édesanya által készített ételek. Egyáltalában nem véletlen, hogy az olykor kínzó honvágy ábrándjaiban is megjelenik egy hazai ebéd, néha talán csak egyetlen étel, egy ünnepi kalács, vagy csak a vackor, az árpában érlelt vadkörte, amit csemegének kaptunk gyermekkorunkban. Alig múltam tízéves, amikor elszakadtam a szülői háztól, és azóta már csaknem öt évtized szállt el. S ahogy múltak és múlnak az évek, évtizedek, mindinkább eszembe jut az a két kis falu, ahol gyermekként éltem. Hét, ahol születtem, Sajórecske, ahol nagyszüleimnél a nyarakat töltöttem. Sóskaszedés a Sajó partján, gombászás a legelőn, szedrezés a putnoki erdőben, mezgerelés a szőlőhegyen, ahol Mátyás király kapáltatta az urakat. És megannyi más emlék! Rákot fogtunk a patakban, halásztunk a Sajóban, madárfészkekből tojást raboltunk és fiókvarjút sütöttünk sárba göngyölve parázstűzön. De talán mindennél élénkebben tűnnek elém azok a hajnalok, amikor Édesanyám kenyeret sütött. Családunkban a kenyér volt a legfontosabb. A legszentebb táplálék. Ha leesett, felkaptuk, megcsókoltuk, mintha bocsánatot kérnénk tőle, hogy elejtettük. Nem csak liszt, élesztő és só a kenyér, hanem test és lélek, akit magunkhoz ölelünk, megcsókoljuk áhítattal, mint az édesanyát, akit szívből szeretünk. A kenyér tisztelete már gyermekként élt bennem. A legszentebb termény volt a búza, amit életnek neveztek a szüleim és a nagyszüleim. Ha búza termett, volt kenyerünk, volt kalács vasárnap és ünnepnap. Ha látogatók érkeztek, megkínálhattuk; kenyér, szalonna és hagyma az asztalon: vendéget tisztelő étel. A kenyérről két szomorú gyermekkori emléket őrzök. Az egyikről negyven éve beszélni sem mertem. Keserű élmény. Később plakátokon láttam, könyvben is: katona gyermeket tart a karján s nagy szelet kenyeret nyújt neki. És amire én emlékszem: Amikor közeledett a front, hallottuk az ágyúszót, édesanyám sütött egy kemence kenyeret. Felrakta szépen sorban a rácsra. Szinte alig hűlt ki, aznap éjszaka már idegen katonák masíroztak végig a falun. Korán reggel egy katona jön az udvarunkba. Be egyenesen a kamrába. Ott függött a kenyértartó, rajta hat friss kenyér. Egy nagy zsákot kap elő a katona, s rakja bele a kenyereket. Fel a vállára. A hatodik nem fér bele, azt a hóna alá fogja. Édesanyám, szegény, kezével, ujjával mutatja, hogy azt az egyet hagyja meg nekünk. De a katona nyomul ki az ajtón. Ottmaradtunk kenyér nélkül. Én sírtam, édesanyám is könnyezett, s ahogy nézett rám szomorúan, csak annyit mondott biztatóan: „Ne sírj kisfiam, sütök másikat". A másik emlék - pár évvel korábban - egy adományhoz fűződik. Aszályos év után aratás előtt már elfogyott a búzánk. A kenyeret görhővel pótoltuk, krumplis ételeket ettünk, s a kevéske liszt haluskának és sztrapacskának volt beosztva. A szomszédunkban gazdag földbirtokos özvegye élt. A kamrájának az ablaka az udvarunkra nézett. Édesanyám az udvaron tett-vett valamit, én is mellette. Halljuk, amint az áldott emlékezetű Ilonka néni szól az ablakon át: „Juliska, gyere, vedd ezt a kenyeret". A nagy parasztkenyér alig fért át a kamra rácsán. Mi boldogan néztük, mily hatalmas szép kenyér. Édesanyám magához ölelte. Én simogattam és már kaptam is a domóját zsírral megkenve. Szép gyermekkori emlékként a kenyérsütés varázslatos hajnalai jutnak eszembe. Arra ébredek, hogy édesanyám mélyeket sóhajtva dagaszt. Kezét ökölbe szorítva gyömöszöli a tésztát, homlokára verejtékcseppek gyűlnek és ragyognak, mint az esthajnali csillagok. Nézem szép arcát, sugárzik a boldogságtól. A legszentebb táplálék, mindennapi kenyerünk formálódik keze nyomán. A tekenőt tiszta, hímzett abrosszal letakarja, alatta hadd keljen, dagadjon a tészta. Áhítattal nézem, hogy izzik a kemence és azután