Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 26 (1981) (Pécs, 1982)
Régészet - Maráz Borbála: A szkítakori őslakosság La Tene-kori továbbélése Kelet-Magyarországon (Régészeti adatok a Kárpát-medencei kelta–szkíta kapcsolatok kérdéséhez)
A SZKITAKORI ŐSLAKOSSÁG LATENE-KORI TOVÁBBÉLÉSE KELET-MAGYARORSZÁGON (Régészeti adatok a Kárpát-medencei kelta — szkíta kapcsolatok kérdéséhez) MARÁZ BORBÁLA Az ősrégészet egyik fontos feladata a kulturális váltások okainak, körülményeinek és történelmi jelentőségének vizsgálata. A történeti rekonstrukció igénye sokszor spekulációra kárhoztató kutatások megindítását is szükségessé teszi, amikor reálisan szeretnénk értékelni egy adott területen a hódítók és a meghódítottak közötti kölcsönös hatásokat, nyomon követni a politikai önállóságától megfosztott nép kultúrájának továbbélését, utóéletét. Az ilyen vizsgálatok eredményei inkább feltevések, mint megállapítások, mégsem tarthatjuk ezeket a kísérleteket fölöslegeseknek. Különösen fontosnak tűnik az említett kérdések felvetése akkor, ha lehetőségünk van a meghódított nép és a hódítók anyagi kultúrájában a kapcsolatokat bizonyító elemeket kimutatni. Úgy érezzük, hogy a kelet-magyarországi szkítakori lakosságnak a kelták által történt meghódítása esetében megkísérelhetjük a meghódított őslakosság sorsát nyomon követni. A szkítakorból és a LaTene-korból Kelet-Magyarországon eddig összegyűjtött forrásanyag ugyanis lehetővé teszi a történelmi rekonstrukció megkísérlését, ami talán ez esetben nem tűnik minden alap nélküli találgatásnak. Azt a lehetőséget, hogy a kelták a szkítakori őslakosságot gyökerestül kiirtották volna, eleve elvethetjük, mivel ilyesmire a történelemben nemigen találunk példát. Ez még akkor is aligha képzelhető el, ha éppen ugyanazon korszak, a késővaskor törzsi harcaival kapcsolatosan írott források említenek több ízben ilyesmit. Strabon megfogalmazása a boiokkal kapcsolatban, miszerint őket a dákok „nave űveC" (azaz gyökerestül, teljes népestül) kiirtották és területüket pusztasággá változtatták volna (Geogr. V. 1. б., С 212-213), nem egyéb történetírói túlzásnál, költői képnél a harc érzékeltetésére. Hogy ez mennyire túlzás, bizonyítják azok a szépszámú és virágzó késő LaTène oppidumok, amelyeket a rómaiak Pannónia meghódításakor a Strabon által pusztaságnak nevezett területen találtak. 1 Hunyadi (1944) 49-58. és 2. térkép, amelyen a „kelta-szkíta keveredett temetők" között Délkelet-Magyarország területéről Kishomok, Békéscsaba és Szentes-Jaksor szerepel. A Szentes-jaksori szkítakori temetővel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a publikáció (Csallány G.-Párducz M.: Szkítakori leletek a szentesi múzeumban. Arch. Ért. (1944-45) 105., 117., XLVIII. t. 7,15-16) szerint a temető területéről szórUgyanígy a szkítakori nép gyökerestül való kiirtásának elmélete ellen szólna az a leletanyag, amely a kelet-magyarországi LaTène-kori temetők és telepek anyagában őrződött meg, és amelyet az alábbiakban fogunk ismertetni. A kérdést „Érintkezések a szkítasággal" címen már Hunyady Hona tárgyalta a kárpát-medencei kelta leletanyagot összefoglaló munkájában és tipológiailag elemezte a szkítakori kerámiaanyag fő típusainak LaTène-kori utóéletét. 1 Minthogy azonban azóta Délkelet-Magyarország területén a II. világháború előtti helyzethez képest a LaTène-kori leletanyag jelentősen megszaporodott, indokoltnak tartjuk a kérdés újra felvetését és több más szempont szerint való tárgyalását is. A Kelta Corpus munkálatai során tulajdonképpen a teljes délkelet-magyarországi, azaz nagyjából a Nagyiéba - Hajdúszoboszló - Karcag - Kisújszállás - Törökszentmiklós - Szolnok (a Zagyva-Tisza torkolatvidéke) vonaltól délre eső részen (kb. Békés, Csongrád és Bács-Kiskun megyék területén) előkerült késővaskori leletanyagot volt alkalmunk összegyűjteni és részletesen tanulmányozni. 2 A kelet-magyarországi kelta-szkíta kapcsolatok kérdését is tulajdonképpen ezen terület teljes leletanyagának vizsgálata és elemzése alapján tárgyaljuk most, figyelembe véve a Dunától keletre eső többi tájegység hasonló korú és 1981-ig közölt lelőhelyeit is. Az általunk vizsgált területen összesen 138 LaTène-kori lelőhelyet ismerünk. Ezek közül a kérdés vizsgálatához fontosakat és így a jelen tanulmányban tárgyaltakat a 6. kép térképe és a hozzá tartozó Függelék tartalmazza. A szkítakori őslakosság LaTène-kori továbbélésének kérdését vizsgálva a következő problémákra kell választ adnurk: 1. Mikor történt a legkorábbi kelta hódítás KeletMagyarországon, vagyis mikor kezdődött az a folyaványként került elő az a három agyagedény, melyek LT-kori formát mutatnak. Nem tudjuk, vajcn a szkíta temető sírjaihoz tartoznak-e, vag> -gy ettől függetlenül, ugyanitt létesült kelta temető feldúlt sírjaiból valók-e; ezért nem vettük fel a lelőhelyet a szkíta-kelta kevert anyagúak коге 2 Maráz В.: Délkelet-Magyarország LaTène-kori leletanyaga. Kelta Corpus II. (Kézirat). A Janus Pannonius Múzeum Evkönyve (1981) 26: 97-120. Pécs (Hungária), 1982.
