Irodalmi Szemle, 1972

1972/1 - FIGYELŐ - Ecsery Elemér: Szíj Rezső: Lőrincz Gyula

Alaposan tévedne az, aki a tanulmány elolvasása nélkül, csupán recenziónk eddigi említéseire hivatkozva most ilyen formán ítélkezne: hát persze, már megint egy pártos művész, könnyű nekik könyvben megjelenni.

Sajnos, nem könnyű, Lőrincz Gyulának és a hozzá hasonlóknak pedig kiváltképp nem. Méltatott könyvünk szerzője alapos körültekintéssel ezt is feltárja. Az igaz, hogy már tanulmánya elején egy politikus művészt mutat be, de néhány elolvasott sor után máris várakozással teli érzéseket ébreszt, mert valahogyan előre érezteti, hogy itt nem valami megszokottról, a politizáló művészről kialakult képzelet igazolásáról lesz szó. Szenvedéseivel, harcaival, hitével és kétségeivel együtt ismerkedve, fokról fokra rajzolódik ki végül a plasztikus kép: egy ember és egy művész nem mindennapi portréja. Ez a portré pedig egyértelműen bizonyítja, hogy nem egy szűk látókörű, hamis esztétikai dogmák béklyójában vergődő festővel állunk szemben, hanem olyasvalakivel, aki haladó világnézetét egyféle korszerű festői stílussal is egyeztetni tudta. Amilyen zaklatott, esetlegesen alakuló és sokszor kiszámíthatatlan volt küzdelmeinek egy-egy állomása, művészetének alakulása mintha azok egyenes ellentéte volna. Itt nincsenek kitérők, váratlan fordulatok, ismeretlen kérdőjelek. Van viszont egyenesen ívelő, egymástól logikusan alakuló, szüntelenül emelkedő fejlődés, valamint egyéni festői vér- mérséklet és arculat.

Nincs rá lehetőség, hogy értékelésünk fejezetről fejezetre taglalja Szíj Rezső munkáját, különösképp pedig, hogy az érdekfeszítő és elvi vonatkozású részeknél polemizáljon is vele. Éppen ezért inkább találomra, ha úgy tetszik, önkényesen ragadunk ki abból a továbbiakban is néhány szimpatikus részletet. így tudjuk meg például, hogy lőrincz Gyula kétszeri — 1935-ös és 1939-es — párizsi tartózkodás, majd egy szomorú pozsonyi közjáték után 1939 végén Budapestre érkezik. A politikai megbízatással utazó művésznek ugyan itt is meggyűlik a baja a rendőrséggel, de talentuma révén mint művész jelentős sikereket arat. A könyv helyesen domborítja ki Lőrincz Gyula grafikusi mivoltát is, amikor előbb egy 1941-es plakátpályázat harmadik díjának megnyeréséről tudósít. Ez tulajdonképpen második helyezést jelentett, mivel az országos versengés első két díját európai rangú plakátművészünk, Konecsni György hozta el. Arra a plakátjára viszont az olvasók már bizonyára jobban emlékeznek, amelyet a felszabadult Budapesten az MKP megbízásából készített „Soha többé háborút!“ címmel. Az 1946-ban megjelent „Emlékezés" című grafikai albuma szintúgy a kor és egyben a magyar képzőművészet legjelesebb alkotásai közé sorolható.

Lőrincz Gyula 1946 óta él megszakítás nélkül Pozsonyban, ahol felelős politikai funkciók és irodalmi munkásság közepette is meg tudott maradni festőművésznek. Fejlődése nemcsak töretlen maradt, de kiállításokon is rendszeresen szerepelt. Azaz csak egy időszakban, a sematikus művészet korszakában nem hallatott magáról, mint festő. Pedig akkor is dolgozott, de a kötelező didaktikai illusztrációk sémáitól elmerészkedő igazi művészet akkor nem kaphatott a szocialista országok galériáiban helyet. És Lőrincz Gyula inkább a hallgatást vállalta, mint a megalkuvást, néhány kétes értékű szereplés érdekében.

Érdekfeszítő a szerző eszmefuttatása a nemzeti jellegű művészetről, amelyet néhány jól válogatott és találó idézettel is alátámaszt. Egy kitételével azonban — amikor a magyar sajátosság megfoghatatlanságáról beszél — vitatkozni lehetne. Valóban, nem a folklórtól kölcsönzött külsődleges jelek által, de valahol mégis megfogalmazódnak a nemzeti vonások egy nép festészetében. Aligha igazolhatnánk ezt századunkra vonatkoztatva jobb példával, mint a nagybányaiak korszakos jelentőségű művészetével. Nagybánya — ma már a művészettörténetben is tisztázottan — úgy tudott egyetemes és korszerű lenni, hogy abban hamisítatlan magyar lelkület, szellemiség és atmoszféra telítődött.

Szíj Rezső ügyszeretetének, lelkiismeretes elmélyülésének következménye, amikor stilárisan is meghatározza Lőrincz Gyula festői arculatát. Teljesen világos abban a látomásos expresszionizmus jelenléte, a személyhez kötött reminiszcenciák közül pedig jó szemmel látja meg Tornyai, Rudnay és Goya távoli, áttételes kapcsolatát. Ugyanakkor a Picassora utaló és nyilvánvaló hatásokat nem ártott volna elemzőbben taglalnia.

Ami e sorok írójára különösképp nagy hatással volt és elgondolkoztatóan hatott, az ama része a könyvnek, amikor az 1945 utáni szlovákiai magyar üldözések kapcsán a Lőrincz Gyula képeiből áradó tragikus életérzésről beszél. Még e szakaszban