Életünk, 2014 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2014 / 7. szám - Weiss András: A kezdet III. rész

„ioo különböző”, de valahonnan szereztem egy tábla csokoládét, és miután már akkor az élelmiszerrazziáktól tartottunk, eldugtam az előszobaszekrény mögé.

Június 29-én kiürítették a gettót, persze a sakkot nem vihettem magammal. Ezzel egy életre megtanultam, hogy a tulajdon javak csak ideiglenesek. Van, aztán nincsen. A Mayer gépgyárban helyeztek el több mint 3000 embert, vagy egy hétre. A tábla csokoládét ottfelejtettem a szekrény mögött. Ez a tábla csokoládé kísért a következő 10 hónapon át, kínzott, hogy ott felejtettem. Egy epizódra emlékezem. Magyar őrizet alatt álltunk, ehhez hozzátartozott, hogy minden értéktárgyat, amit addig még nem vettek el, le kellett adni. Közönséges karórákat is, amit addig még nem vettek el. Mostohaapám is leadta az óráját, nem volt különös óra, de ma is előttem van, hosszúkás négyzet alakú volt, külön másodpercmutatóval. A magyar őrizet mellett, néha német katonák is járőröztek. Mostohaapám egy alkalommal egy ilyen német katonát megszólított (nem tudom SS volt-e) és mondta, hogy ő orvos és elvették az óráját, amire foglalkozásához szüksége van. A német mondta, hogy akkor vissza kell, hogy kapja az órát, mert Németországban, mint orvos dolgozik majd, és ahhoz kell az óra. Azt hiszem vissza is kapta az óráját, de már erre sem emlékezem biztosan, és arra sem, hogy amennyiben igen, hogy a sajátját, vagy csak valamilyen órát kapott-e.

Általában az volt a hangulat, hogy ennél rosszabb nem lehet, tehát csak el innen. A bevagonírozás így szinte megváltás volt. Hogy hetvenen vagy még többen vol- tunk-e egy marhavagonban, nem tudom. A zsúfoltságot még fokozták a csomagok, amit mindenki magával hozott, és ha ez fejenként csak 10 kilót tett volna ki, ez további 700 kg, ami nem kis helyet foglal el. A szükségletekre öregeknek, fiataloknak, nőknek, férfiaknak összesen két vödör állt rendelkezésre. A négynapos úton vízhiányban is szenvedtünk, noha Pécelen a vonat megállt és minden vagonból ketten kiszállhattak, hogy vizet hozzanak. A mi vagonunkból én szálltam ki (nem emlékezem, ki volt a második). Egy a peronon lődörgő vasutas, hangosan suttogva odaszólt hozzám: pucolj, most nem látják! Nem pucoltam. Az egész úton valahol a vagon közepén álltam, hely leülni csak néha volt. Arról, hogy hátul a vagonban mi történt, kevésbé volt tudomásunk, mint ma arról, hogy mi történik Kamcsatkában. Mondták, hogy hátul valaki haldoklik, meg hogy valaki megőrült. De hogy valóban mi történt, nem tudom, a kommunikáció már 5 méteres határok között sem működött. Aztán ment a vonat, ment a vonat és csak arra emlékezem, hogy valaki a kis ablakon keresztül egy állomás nevét vélte felismerni és mondta: „Eimer” (magyarul vödör), mire mellettem valaki megjegyezte: „Csöbörből vödörbe” jutottunk. Azóta több ízben kerestem ezt a helységnevet, nem találtam. Már Lengyelországban lehetett, mert onnan Auschwitzig már rövid volt az út.

Éjjel érkeztünk Auschwitz állomásra. A tehervagon kis ablakán kémleltünk ki és próbáltunk képet alkotni arról, hogy hol vagyunk. Egy drótkerítést láttunk, a kerítés oszlopain a villanylámpákat és őrtornyokat, a rámpára fényszórók sugározták fényüket. Az egész valahogyan kísérteties volt. Bizony nem volt sok optimizmusra ok a látottak alapján. De valami pozitivet, úgy látszik az ember mindig igyekezik találni, teherautókat láttunk, a vezetőfülke tetején sárga háromszöggel (Németországban, de Ausztriában is, teherautókon szokásos jelzés, mi Magyarországon, azaz Szombathelyen nem ismertük), no, mondtuk, itt a zsidóknak külön teherautóik vannak!

80